Gyerekszoba - saját szoba

Megérett az idő erre a posztra. Tegnap töltöttem együtt az első teljes napomat a gyerekekkel, kellemes non-stop 14 órára sikeredett, és végleg megbizonyosodhattam arról, mi vár itt rám. Én imádom ennek az országnak a kultúráját, de sajnos a közvetlen környezetemben az nem igazán van jelen.

Először is elképesztő, hogy állnak az au-pairhez. Az északi rokonok gyakorlatilag levegőnek néznek, a kutyával szívélyesebbek és jobban érdekli őket, mint az, hogy velem mi van, hogy egyáltalán a világon vagyok-e. Ezt persze nem veszem személyes sértésnek, csak elképesztőnek találom. Mert sürgetik, hogy szerezzek barátokat, de nem kérdeznek eleget ahhoz, hogy megtudják, már vannak barátaim, van kialakított életem, még diplomám is - bár ez gyakorlatilag értéktelen a számukra -, önállóan működtetett vállalkozásom, sikerem a szakmámban és korábbi szakmai sikereim, éppenséggel a sportban - ami viszont náluk mindennek a netovábbja -, de valamiért mégis ide jöttem. Nem az vagyok, akinek elképzelnek, de a valóságra nem kíváncsiak. Persze ez az, amiről tudtam, hogy számítanom kell rá, tehát nem lep meg vagy bánt, de én másfajta környezetben szeretek élni, így abban az egyenlőtlen dologban, hogy én mindent tudjak róluk, a gondolataikat is találjam ki, de számukra láthatatlan vagyok - na abban nem veszek részt.
Ennek jegyében, amikor megtaláltam valamit egy program menüjében, a kisfiú  megkérdezte, honnan tudok ennyit a számítógépekről, illetve amikor az erősen vérző sebét elláttam, azt tudakolta, hogy orvos voltam-e, hogy ennyi orvosi dolgot ismerek... Azt hiszem, nincs határa annak, hogy miket gondolhatnak ők arról, honnan jövök vagy milyen képességekkel (nem) rendelkezem.

Az előző au-pair nem volt túl hatékony érdekérvényesítő, és a tegnapi maraton után már nyilvánvaló a számomra, hogy a gyerekek teljesen hozzászoktak ahhoz, hogy mindent megcsinálnak helyettük - amit az előző au-pair hiányos angoltudásának eredményeként tett. De ez még semmi, mert miután elpakolok és kitakarítok, jönnek-mennek, és az éppen kibontott édesség/játék/édesség papírját jártukban-keltükben elszórják maguk mögött, darabonként az egész házban, és ha megkérem őket, hogy vegyék fel, vagy bármit megcsináljanak maguktól, egyszerűen nem mozdulnak. Két-háromszori, erélyes felszólításra is semmi, egy izmuk nem rándul. Nekem erre természetesen tömegével rándultak meg a sajátjaim, főleg az arcom környékén, és elkezdtem ismertetni az új szabályokat, amelyek alapköve az, hogy nem fogom kétszer elvégezni a munkámat. Ha kitakarítottam, és ők összeszemetelték a terepet, összegyűrték a takarót, szétdobálták a párnákat, azt össze kell szedniük és helyre kell pakolniuk. A kutyasétáltatáshoz ugyebár létfontosságú zacskót vinni, hogy felszedjük a parkban a kutya piszkát, de ők mindent otthagynak maguk mögött - cukrospapírt, játékokat, a fürdőben a használt törölközőket, a tusfürdőt, a fésűt, a hajcsomókat mind szétszórva a talajon, úgy, ahogy leestek, és mondanom sem kell, hogy a frissen beszerzett wc-kefe és domestos (te jó ég, hányszor írtam már erről, konkrétan külön címkét kell létrehoznom rá: "wc-kefe és domestos") is teljesen feleslegesen díszelgett a wc-kagyló mellett -, nem mosnak kezet evés előtt, a szalvétát hírből sem ismerik, úgy kellett erőltetnem a használatát, amikor fülig pizzában úsztak az éttermi fogyasztás után, a fogmosás még ritkább vendég a háznál, és teljesen véletlenül derült ki, hogy a kisfiú zuhanyozni nem, csak fürdeni szokott, de sem a nyaralás utolsó estéjén, sem a hazaérkezésünk estéjén nem tisztálkodott - állítása szerint heti háromszor fürdik, és ennyi. Így aztán nekiláttam a nevelési hadműveletnek, bár bevallom, nem egészen erre számítottam.

Persze mit várok ott, ahol külön csillaggyűjtögetős táblázatot árulnak, amelyen olyan tevékenységekért jár jutalom, mint a fogmosás vagy a beágyazás. Hát nálam nem.

Arról nem is beszélve - és ez az elkényeztetettség legrosszabb hozadéka -, hogy abban a pillanatban, hogy nem tudok velük foglalkozni - mert rengeteg házimunkám és teendőm volt még az elutazásuk előtt, és még mi, de erről később -, elkezdenek unatkozni. Írtam már erről, ami a gyakorlatban lényegében azt jelenti, hogy amint megszűnnek a külső ingerek, a gyerekek azonnal elkezdenek nyavalyogni, nyűgösködni, egymást verni, illetve a kisfiú előszeretettel ütlegelni minden növényt és ijesztgetni minden állatot egy husánggal. Nem. Gondolkodnak. Nem. Használják. Az. Agyukat. Nulla. Erőfeszítést. Tesznek. Nem tudják elfoglalni magukat, nem hajlandók használni a képzelőerejüket - a rengeteg játékkal, amely a rendelkezésükre áll -, mert könnyebb bambulni és azt várni, hogy valaki aktivizálja őket, arról nem is beszélve, hogy az olvasást ki se merjem ejteni a számon. A kislány persze olvas, de a kisfiú gyűlöli, irdatlan hisztit levert, amikor olvastattam vele néhány bekezdést - munkaköri kötelességem ugyanis -, a könyvesboltban pedig közölte, hogy semmi nem érdekli az ottani felhozatalból (amelybe én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam, de ez már egy másik történet). Számomra ez félelmetesnek tűnik, és igyekszem is változtatni rajta, mert ez így biztosan nem maradhat. Nem azért, mert ez ne lehetne érvényes életforma (bár talán ez már annak a határát súrolja), hanem mert mindeközben végtelenül tehetséges, okos gyerekekről van szó, akik viszont kifejezetten bután viselkednek, mert nem foglalkoztak velük úgy, hogy a legjobbat hozzák ki belőlük, és egy kicsit több elvárást kellett volna támasztani velük szemben a saját igényességük tekintetében. Minden szinten.

Számomra vérlázító, ahogy mindent elhullajtanak maguk mögött, amerre járnak, elvárva, hogy majd megy utánuk a két lábon járó takarítógép és felszedi. Ráadásul az állatok gondozását is az én feladatomnak tekintik, ezért felvilágosítottam őket, hogy bár nagyon szívesen segítek nekik, de ezek az ő állataik, és az ő feladatuk a gondozásuk. Mert egyébként miért is akarunk tengerimalacot meg kutyát? (Az agámát most hagyjuk, ezt a kérdést fel sem teszem...) Hogy unalmunkban gyötörhessük őket, vagy husánggal ijesztgessük, mert az milyen jó játék, és bántani úgysem bántanám soha? Hát nálam nem.

Aztán ott van a szobámnak, mint a személyes szférám egyetlen kis szigetének a kérdése. Amikor elmondtam, hogy a csillaggyűjtős tábla a szekrényemben van, kérdés nélkül a keresésére indultak - be a szobámba. Ismét el kellett magyarázni, hogy ha már ez az össz magánélet, amihez itt hozzájutok, oda csak az engedélyemmel és kopogás után jöhetnek be, ahogyan én is kizárólag kopogás után nyitok be hozzájuk, ha a szobájukban vannak. Azt nyilván nem tudhatják, hogy mennyire fontos lett volna nekem, hogy legyen saját lakrészem, saját fürdővel, egy saját tér, ami csak az enyém, ahol tudok magam lenni, ahol biztosan nem zavarnak, ahol nem kell másra tekintettel lennem, és - ahogy ma I. mondta - végre egyedül lehetek a gondolataimmal. Ez nem jött össze, de a szoba határai szentek, ehhez ragaszkodom.

Amikor pedig megkérdezik, hogy ezt vagy azt lehet-e, és azt mondom, hogy nem, szemrebbenés nélkül mégis megteszik - vagyis megtennék, mert végül nem hagyom, de az az automatikus semmibevétel, amellyel a válaszaimra reagálnak, igencsak próbára tette a türelmemet. Az utazás során eltört a kisfiú legújabb angliai őrülethez szükséges egyik kelléke, a gumikarkötő "szövőtáblája", ezért újat kért. Miután a szükséges idő kétszerese alatt és egy mozis kitérővel lefutottuk a kötelező vásárlási köröket, egész napi hátráltatásom után hazafelé be is ugrottunk érte a tőlünk 5 percre lévő kisboltba, ám szövőtábla helyett neki mindenképpen egy egész dobozos készlet kellett (bár telis-tele a ház a rengeteg gumival, de az ismerős eladóbácsi nyájassága mellett mit ért az én szavam?), így azzal a kezünkben távoztunk, és a Tescós vásárlás elég volt ahhoz, hogy az akkor már végtelenül unatkozó gyermekem szabályosan kettétörje az új szerzeményt a testvérén, majd nem átallotta egyből azt kérdezni, hogy kaphat-e egy újat. Közöltem vele, hogy szó sem lehet róla; csak azért, mert pénze lenne rá, az nem jelenti azt, hogy bármit azonnal pótolhat, miközben semmiféle értéket nem tulajdonított annak, amije már volt. Ebben a pillanatban nagyon tiszteletlen és semmit sem becsülő, figyelmetlen, igénytelen és arrogáns emberkék, pedig a legszuperebb gyerekek lehetnének, ha megtanítaná ezeket nekik valaki. Persze egy óriási különbség van a fogékonyság és a taníthatóság nehézsége szempontjából, mivel én olyan tanítványokhoz szoktam, akik tudták, hogy amit tőlem kaphatnak, az értékes, és figyeltek, kíváncsiak voltak rá, tudni akarták, mert úgy gondolták, hogy van valamim, amit érdemes elsajátítaniuk, itt viszont egyáltalán nem jellemző ez az érdeklődés, hanem aktívan nem kívánnak foglalkozni azzal, hogy mit akarok mondani/mutatni/tenni. A saját fejükben kizárólag ők léteznek, és számukra én az ő igényeik kiszolgálása céljából vagyok jelen. Hát nálam nem. És ez nem énkultusz, hanem egyszerűen az értékrendemmel nem fér össze - szerintem alapvető, hogy betartjuk az alapvető higiéniai szabályokat, pusztán a magunkkal szembeni igényesség miatt, hogy megbecsüljük, amit kapunk; hogy már gyerekként is felfogjuk annak a jelentőségét, hogy velem itt most foglalkozva vagyon, hogy figyelnek rám, hogy értem dolgoznak, hogy fontos vagyok az au-pairnek, a tanárnak, az anyukámnak, az edzőmnek stb. Mert másról sem szól ez az egész, csak hogy nekik jó legyen, de egyelőre inkább visszaütött ez a hozzáállás. Kell az a gyerekszoba.

Főként azért is kell megtanulniuk bizonyos szinten maguktól boldogulni, mert nem fogok tudni folyamatos társaságot biztosítani nekik, ha az egyébként is számos teendőmön felül olyanokkal is elmegy 1-2 extra óra, mint a tegnapi "kutyakajahetekkelezelőttkifolytaszekrénybeésirdatlanbűzzelkísérveelszaporodtakbennealégylárvák" kitakarítása (....áááh, mindegy) vagy a beágyazás közben döglött szöcskék kitakarítása a kislány ágyából. Ezek után engem már az égvilágon semmi nem hathat meg - bár nem kívánok elhamarkodottan nyilatkozni, hiszen egy hete nem láttam az agámát, így a tetemének a felfedezésére még azért készülök lélekben. Hihetetlen, hogy annyira átállt az egész család agya arra, hogy én gondoskodom az állatokról, hogy már az sem tűnik fel nekik, hogy amennyiben napokig több száz kilométerrel odébb tartózkodom, akkor a legnagyobb jóindulattal sem fogom tudni teljesíteni ezt az elvárást.

És persze az is elég nagy ráfázás, hogy amikor végre családi költségvetésből megnézhetek a gyerekekkel egy animációs filmet munkaidőben itt, Londonban, akkor éppen egy olyan premiert sikerül kifognom, amely már hónapokkal korábban megérkezett Magyarországra, és láttam is. A címe azért legalább találó: The Nut Job...

A tegnapi nap viszontagságai közepette született meg bennem a gondolat, hogy készítek egy grafikont arról, hogy a tapasztalataim hatására hogyan változik bennem a lelkesedés a saját gyerekvállalással kapcsolatban. Az eddigi vonalvezetés a fentiek után biztosan nem meglepő.

Este aztán sor került az első főzésre is, ami nálam a vezetéssel azonos kategória, gyakorlatilag a halálfélelemmel határos reakciót vált ki belőlem, hogy mit fognak szólni, hogy elég sós-e, és egyáltalán, hogy én találjam ki, mit, majd azt tegyem eléjük, és hogy miből mennyit, de ehhez képest igazán jól vettem az akadályt. Miután az anyuka elképzeléseire messziről sem emlékeztető pizzaebédből és mozis cukrokból, illetve cukros üdítőkből álló napi menü megkoronázásaként a gyerekek tésztát szavaztak meg vacsorára, rákérdeztem, hogy a párolt zöldségekkel hogy állnak, és meglepő módon nem ellenkeztek. Így megállapodtunk a főtt krumpli-sárgarépa és csirkemell együttállásban, amiből végül Julia Childot meghazudtoló rögtönzésemnek köszönhetően rozmaringos-fokhagymás csirke lett (avagy hogyan találjunk kreatív módon megfelelő fűszerkeveréket a szekrényben), amely egyöntetű elismerésben részesült, valamint az időközben a házhoz érkező és végül velünk vacsorázó rögbiedző meg is kérdezte, hogyan készítettem...úgyhogy próbáltam nagyon szakértő módon elmagyarázni, hogy olajon megpirítottam és puhára főztem - vagyis az egyetlen dolgot tettem vele, amit el tudtam képzelni.

Az étkezés egyébként sarkalatos pont, mert az anyuka végtelenül lelkes, hogy az én egészséges (haha...) diétám majd milyen jó hatással lesz a gyerekekre, de ő azért tegnap is hozott nekik jégkrémet desszertnek, és bár a bad cop szerepét örömmel vállalom - ehhez már hozzászoktam, tudom, hogy én vagyok az, akinek állnia kell az ellenkezést, amíg megszokják, hogy igenis így jobb nekik -, azt már a munkaköri kötelességemet messze meghaladónak és a személyes szférámba való erőszakos beavatkozásnak tartom, hogy minden felelősséget rám hárítanak a példamutatás és a saját szabályaik betartatása tekintetében, miközben ők maguk szabadon megszegik azokat. Így aztán azon kaptam magam, hogy miután két hete szabályosan éhezem, muszáj voltam bioétcsokit venni - amely ugye a cukor miatt tiltólistás, és most is kizárólag a vészhelyzet indokolta, a túlélés jegyében - dugdosom azt a szobámban, nehogy véletlenül meglássák nálam, márpedig ez minden szempontból rossz, és nem óhajtom magamra vállalni ezt a szerepet. Nem én vagyok az anyuka, és éppen elég nehezen tudom biztosítani azt, amire a szervezetemnek szüksége van, úgyhogy nem hagyom, hogy ezt a nyomást rám helyezzék. Számolom vissza a napokat, amikor végre ehetek újra normális dolgokat, a gyümölcs és zöldség mellett ideértve az - ugyan cukor nélkül készített, de - édességeket is :).