18+, mindenki figyelmébe

Nos, nem maradunk izgalmak nélkül, pedig azt hittem, hogy az önéletrajzírás és -küldözgetés monoton világában semmi érdekessel nem tudok szolgálni. És most nem is az olyan pofaleszakasztós részletekre gondolok, mint hogy végre van egy hivatalos képesítésem, a szakterületen 15 év tapasztalatom, de a nyelvtanári mesterdiploma dacára kizárólag akkor jelentkezhetek itt angol mint idegen nyelv tanárnak, ha elvégzek egy 120 órás - és nem mellesleg mintegy 1000 fontot kóstáló - tanfolyamot. Mert azzal lesz biztos, hogy fogok tudni tanítani. Nyilvánvalóan. Ez egészen új értelmet ad a boldog elszigeteltség fogalmának. Ám még ez a felfoghatatlan részlet is eltörpül a mai nap abszurditása mellett. Történt ugyanis, hogy délre állásinterjúra mentem, E. ismerőse intézett egy alkalmi nanny állást, pár hétig kell besegíteni a világutazó szülőknek az iskolakezdés környékén, és ma döntötték el, hogy én legyek-e a kiválasztott. A biztonság kedvéért időben indultam, rám is fért, mivel az egyik átszálláshoz át kellett vágnom fél Londonon gyalog, hogy aztán vasárnap lévén további 10 percet várjak a következő metróra, ám még így is 25 perccel hamarabb értem célba. Gondoltam hát, hogy bemegyek a kisboltba, legeltetem a szememet egy kicsit a sok tiltott gyümölcsöncsokoládén, majd beszédbe elegyedtem az eladó fiúval. Nem véletlenül írom így, legfeljebb 25 éves lehetett, de ezt már a nagylelkűségem mondatja velem. Közölte, hogy jaj, milyen csinos vagyok, mi járatban, aztán az állásinterjú említése és az akcentusom nyomán tovább érdeklődött, hogy honnan érkeztem, stb., tehát minden olyasmit tudakolt, amit egyébként is megkérdeznek az igen barátságos boltosok itt, Londonban - például ugye a pakisztáni boltban is, ahol a kávézós munkaajánlatot kaptam.

A teával kínálás már kicsit furcsán hatott, de a twickenhami helyiek kedvességén edződve elfogadtam. Közben elmondta még párszor, hogy jaj, de csinos vagyok, aztán beinvitált a bolt hátsó részébe, ahol készült a tea, és mondta, hogy üljek le nyugodtan, majd elkezdett babrálni az ajtót kitámasztó porral oltóval, mire én udvariasan, de határozottan visszautasítottam a lehetőséget, hivatkozva az elmúlt évek székben töltött, hosszú óráinak számára. Majd jött mindennek az alfája és omegája, hogy egyedülálló vagyok-e. Hahaha, na, persze. Tökéletesen példázta ez az eset, hogy ha erre a kérdésre nem válaszolod egyértelműen azt, hogy foglalt vagy - elég csak annyit mondani, hogy erről nem szeretnél beszélni -, azt felhívásnak veszik keringőre, mintha a nyilvánvaló "boyfriend" hiánya egyet jelentene azzal, hogy szabad préda az illető nő. Mintha én, egymagam nem dönthetném el, hogy mit is akarok, ez csakis egy másik hímnemű egyedtől függhet. Az ilyen nyomulás is bőven a nők elleni erőszakos kommunikáció spektrumán helyezkedik el, ami igencsak veszélyes lehetne abban a helyzetben, amelyben emberünk találni vélte magát, hiszen következő kérdésként nekem szegezte, hogy mennyi idős vagyok. Először nem hittem a fülemnek, hogy tényleg a koromra kíváncsi, de ő magától is megtette tétjeit: 20?

............filmszakadás....................

Hahhahahahahahaha, mondtam, már érdemes volt erre kanyarodnom, erre ő vakmerően emelte a tétet, és 24-nek merészelt tippelni, én pedig ráhagytam, hogy mindenesetre fiatalnak nézek ki. És innen már érthető volt az atyáskodó modora, amely számomra egy hozzám képest tojáshéjjal a fenekén ugrándozó, nálam egy fejjel kisebb embertől mindaddig igen furcsán hatott. Ám abba belegondolni, hogy mi történt volna, ha ez valóban egy 20 éves, éppen idevetődött, esetleg angolul nem is olyan jól beszélő lánnyal történik, elég nyomasztó volt. Ekkor a beszélgetés a nem túl forgalmas boltban fennálló időelütési lehetőségekre terelődött, és amikor közölte a srác, hogy filmet szokott nézni, én pedig naivan megörültem a közös érdeklődési területnek, majd rákérdeztem, hogy milyen filmeket, rávágta, hogy valójában pornót. Vagy úgy. Itt már leplezetlen ellenszenvvel válaszoltam. A teával a kezemben egyértelműen a kijárat felé vettem az irányt, emberünk azonban nem adta fel, és vesztét, illetve fogyatkozó idejét érezve megkérdezte, készíthet-e rólam egy képet. Mivel gyerekkoromban sikerült menthetetlenül elidegeníteni attól, ha fotóznak, őszintén bukott ki belőlem, hogy nem hinném, mire ő rávágta, hogy de adna érte pénzt. Akár 100-200 fontot is, ha egyszer úgyis pénzt szeretnék keresni. Na, persze, "készít rólam egy képet". Amikor pedig udvariasan, de határozottan válaszolok, hogy nem, köszönöm, előrukkol a játszmával, miszerint ő itt van 5-ig, jöjjek vissza a munkamegbeszélésem után, bár ahogy elnézi, nem fogok visszajönni - mindezt olyan hangsúllyal, mintha kötelességem lenne a kedvére tenni.

A teámat félbehagyva kiléptem az üzletből és kiszakadt belőlem a helyzet abszurditása miatti nevetés, hiszen van abban valami hihetetlenül groteszk, hogy 20 évesnek néznek, és hogy a külsőm alapján ilyen ajánlatot tesznek nekem - egészen testen kívüli élmény, mintha nem is velem történt volna. De bizony megtörtént, és megtörténhet az elmúlt 13 évem tapasztalatával még nem rendelkezőkkel is, ezért több ez, mint a kulturális különbségek okozta félreértésekből fakadó, vicces anekdota. A kulturális különbségek miatti bizonytalanság lehet veszélyes. Még számomra sem volt egyértelmű, hogy honnantól számít valami udvariatlanságnak vagy karótnyeltségnek, és állítom, hogy határozottan visszautasítottam volna már a teát is, ha nem befolyásolt volna a twickenhami hentesnél vagy a kensal rise-i bioboltban tett látogatásom során tapasztalt közvetlenség és barátságosság.

Részben ez volt az oka annak, hogy nem csaptam rá visszakézből az illetőre az üzlet ajtaját, de van itt valami más is. A napokban olvastam egy anyuka blogján szereplő cikket arról, hogy ő miért nem kényszeríti a gyerekeit arra, hogy testi kontaktust létesítsenek olyan családtagokkal (akár vele is), akikkel éppen akkor nem szeretnének - például puszit adjanak vagy megöleljék őket. Ha ugyanis ilyesmire kényszerítjük a gyerekeket, megtanulják, hogy alá kell rendelniük saját testi és lelki integritásukat a "felnőttek jóérzéséének", és így kiszolgáltatottá válnak azokkal szemben, akik manipulálni és kihasználni - például szexuálisan bántalmazni - készülnek őket. A gyerek ilyen egészséges énvédelmének a leépítésére persze rengeteg mód létezik, és elég az hozzá, hogy néhányuk számomra sem ismeretlen, ezért van bennem még most is, hogy próbálok jó fej lenni, hogy próbálok nem elutasítónak tűnni akkor, amikor pedig egyértelműen nem áll szándékomban részt venni az adott tevékenységben. Pedig kit érdekel, ha azt gondolja rólunk valaki, hogy túlreagáltunk egy helyzetet? Ha a kulturális különbségből fakadóan udvariatlannak tűnünk majd? És egyáltalán, kit érdekel, hogy mit gondol rólunk egy idegen? Miért nem az a kérdés, hogy hogyan van képe ilyesmiket kérdezni egy idegen embertől? Miért is nem kérjük ki magunknak azt, amit minden józan felfogású ember kikérne? Engem is arra neveltek, hogy kötelességem úgy viselkedni, hogy az a felnőtteknek - tehát mindenki másnak - tetsszen; hogy az én igényeimnek, az én érzéseimnek nincs helye az egyenletben. Pedig a gyerek a közhiedelemmel ellentétben így soha nem azt tanulja meg, hogy ugyan anyának-apának-nagymamának stb. a kénye-kedve szent és sérthetetlen, de az "idegeneknek" tilos szót fogadni, hanem egyszerűen beleég, hogy ha belül lázadna az ellen, amit más akarata ellenére rá akar kényszeríteni, e lázadásnak nincs létjogosultsága. És ez nem múlik el pusztán attól, hogy eltelik jó néhány év. Ez alapvetéssé válik.

A munkamegbeszélés után, és mielőtt még mennem kellett haza, leültem egy kicsit a Leicester Square parkjában, ahol tanúja voltam egy jelenetnek. Anyuka 3-4 éves forma kisfiával és babakocsis csecsemőjével a jobbomon, idős bácsi a balomon. Az idős bácsihoz egy másik anyuka szintén kicsi gyereke odamegy, haverkodik, a bácsi pedig fellelkesül és belemegy a játékba - fogdmeg, kapdel, csikizdmeg, van minden. Amikor ez a család távozik, a bácsi - felbuzdulva azon, hogy egy gyerek kereste a társaságát - odamegy a jobbomon ülő anyuka 3-4 éves forma kisfiához (akiről a hosszú haja miatt mellesleg azt hiszi, hogy lány), és elkezdi csiklandozni. A kisfiú rúgkapál és gondolkodás nélkül lesöpri magáról az idegen kezet, a picinek azonban tetszik a játék, nevetgél, élvezi. Az anyuka udvarias, de azért nem kerüli el a figyelmét a nagyobbik fiú reakciója. Amikor a bácsi a pici reakcióján ismételten felbuzdulva újra az akkorra már neki hátat fordító nagyobbikhoz nyúl, az pedig elkeseredetten próbál szabadulni a kéretlen érintéstől, az anyuka megnyugtatja a gyerekét, hogy "nincs semmi baj, ha nem szeretnéd, mondd meg nyugodtan, hogy ne csinálja". Bingó. Mert erről van szó. Meg kell tanítanunk a gyerekeknek, hogy nem az ő dolguk gondoskodni a felnőttek lelki békéjéről - arról, hogy fontosnak, hasznosnak vagy szeretve érezzék magukat.

És akkor majd 20 évesen, egy idegen országban, egy ismeretlen kultúrában nem fogják kötelességüknek érezni, hogy akár a saját biztonságérzetük árán is mindenféle közeledésre kedvesen reagáljanak, nehogy udvariatlannak tűnjenek. És akkor sem, ha 33 évesen jó a szemránckrémjük.

Én pedig holnap reggel 8.30-kor kezdek az ideiglenes munkahelyemen, egyelőre amolyan próbaidő-félével, de a boltot ezúttal kihagyom majd az útitervből.