18+, mindenki figyelmébe

Nos, nem maradunk izgalmak nélkül, pedig azt hittem, hogy az önéletrajzírás és -küldözgetés monoton világában semmi érdekessel nem tudok szolgálni. És most nem is az olyan pofaleszakasztós részletekre gondolok, mint hogy végre van egy hivatalos képesítésem, a szakterületen 15 év tapasztalatom, de a nyelvtanári mesterdiploma dacára kizárólag akkor jelentkezhetek itt angol mint idegen nyelv tanárnak, ha elvégzek egy 120 órás - és nem mellesleg mintegy 1000 fontot kóstáló - tanfolyamot. Mert azzal lesz biztos, hogy fogok tudni tanítani. Nyilvánvalóan. Ez egészen új értelmet ad a boldog elszigeteltség fogalmának. Ám még ez a felfoghatatlan részlet is eltörpül a mai nap abszurditása mellett. Történt ugyanis, hogy délre állásinterjúra mentem, E. ismerőse intézett egy alkalmi nanny állást, pár hétig kell besegíteni a világutazó szülőknek az iskolakezdés környékén, és ma döntötték el, hogy én legyek-e a kiválasztott. A biztonság kedvéért időben indultam, rám is fért, mivel az egyik átszálláshoz át kellett vágnom fél Londonon gyalog, hogy aztán vasárnap lévén további 10 percet várjak a következő metróra, ám még így is 25 perccel hamarabb értem célba. Gondoltam hát, hogy bemegyek a kisboltba, legeltetem a szememet egy kicsit a sok tiltott gyümölcsöncsokoládén, majd beszédbe elegyedtem az eladó fiúval. Nem véletlenül írom így, legfeljebb 25 éves lehetett, de ezt már a nagylelkűségem mondatja velem. Közölte, hogy jaj, milyen csinos vagyok, mi járatban, aztán az állásinterjú említése és az akcentusom nyomán tovább érdeklődött, hogy honnan érkeztem, stb., tehát minden olyasmit tudakolt, amit egyébként is megkérdeznek az igen barátságos boltosok itt, Londonban - például ugye a pakisztáni boltban is, ahol a kávézós munkaajánlatot kaptam.

A teával kínálás már kicsit furcsán hatott, de a twickenhami helyiek kedvességén edződve elfogadtam. Közben elmondta még párszor, hogy jaj, de csinos vagyok, aztán beinvitált a bolt hátsó részébe, ahol készült a tea, és mondta, hogy üljek le nyugodtan, majd elkezdett babrálni az ajtót kitámasztó porral oltóval, mire én udvariasan, de határozottan visszautasítottam a lehetőséget, hivatkozva az elmúlt évek székben töltött, hosszú óráinak számára. Majd jött mindennek az alfája és omegája, hogy egyedülálló vagyok-e. Hahaha, na, persze. Tökéletesen példázta ez az eset, hogy ha erre a kérdésre nem válaszolod egyértelműen azt, hogy foglalt vagy - elég csak annyit mondani, hogy erről nem szeretnél beszélni -, azt felhívásnak veszik keringőre, mintha a nyilvánvaló "boyfriend" hiánya egyet jelentene azzal, hogy szabad préda az illető nő. Mintha én, egymagam nem dönthetném el, hogy mit is akarok, ez csakis egy másik hímnemű egyedtől függhet. Az ilyen nyomulás is bőven a nők elleni erőszakos kommunikáció spektrumán helyezkedik el, ami igencsak veszélyes lehetne abban a helyzetben, amelyben emberünk találni vélte magát, hiszen következő kérdésként nekem szegezte, hogy mennyi idős vagyok. Először nem hittem a fülemnek, hogy tényleg a koromra kíváncsi, de ő magától is megtette tétjeit: 20?

............filmszakadás....................

Hahhahahahahahaha, mondtam, már érdemes volt erre kanyarodnom, erre ő vakmerően emelte a tétet, és 24-nek merészelt tippelni, én pedig ráhagytam, hogy mindenesetre fiatalnak nézek ki. És innen már érthető volt az atyáskodó modora, amely számomra egy hozzám képest tojáshéjjal a fenekén ugrándozó, nálam egy fejjel kisebb embertől mindaddig igen furcsán hatott. Ám abba belegondolni, hogy mi történt volna, ha ez valóban egy 20 éves, éppen idevetődött, esetleg angolul nem is olyan jól beszélő lánnyal történik, elég nyomasztó volt. Ekkor a beszélgetés a nem túl forgalmas boltban fennálló időelütési lehetőségekre terelődött, és amikor közölte a srác, hogy filmet szokott nézni, én pedig naivan megörültem a közös érdeklődési területnek, majd rákérdeztem, hogy milyen filmeket, rávágta, hogy valójában pornót. Vagy úgy. Itt már leplezetlen ellenszenvvel válaszoltam. A teával a kezemben egyértelműen a kijárat felé vettem az irányt, emberünk azonban nem adta fel, és vesztét, illetve fogyatkozó idejét érezve megkérdezte, készíthet-e rólam egy képet. Mivel gyerekkoromban sikerült menthetetlenül elidegeníteni attól, ha fotóznak, őszintén bukott ki belőlem, hogy nem hinném, mire ő rávágta, hogy de adna érte pénzt. Akár 100-200 fontot is, ha egyszer úgyis pénzt szeretnék keresni. Na, persze, "készít rólam egy képet". Amikor pedig udvariasan, de határozottan válaszolok, hogy nem, köszönöm, előrukkol a játszmával, miszerint ő itt van 5-ig, jöjjek vissza a munkamegbeszélésem után, bár ahogy elnézi, nem fogok visszajönni - mindezt olyan hangsúllyal, mintha kötelességem lenne a kedvére tenni.

A teámat félbehagyva kiléptem az üzletből és kiszakadt belőlem a helyzet abszurditása miatti nevetés, hiszen van abban valami hihetetlenül groteszk, hogy 20 évesnek néznek, és hogy a külsőm alapján ilyen ajánlatot tesznek nekem - egészen testen kívüli élmény, mintha nem is velem történt volna. De bizony megtörtént, és megtörténhet az elmúlt 13 évem tapasztalatával még nem rendelkezőkkel is, ezért több ez, mint a kulturális különbségek okozta félreértésekből fakadó, vicces anekdota. A kulturális különbségek miatti bizonytalanság lehet veszélyes. Még számomra sem volt egyértelmű, hogy honnantól számít valami udvariatlanságnak vagy karótnyeltségnek, és állítom, hogy határozottan visszautasítottam volna már a teát is, ha nem befolyásolt volna a twickenhami hentesnél vagy a kensal rise-i bioboltban tett látogatásom során tapasztalt közvetlenség és barátságosság.

Részben ez volt az oka annak, hogy nem csaptam rá visszakézből az illetőre az üzlet ajtaját, de van itt valami más is. A napokban olvastam egy anyuka blogján szereplő cikket arról, hogy ő miért nem kényszeríti a gyerekeit arra, hogy testi kontaktust létesítsenek olyan családtagokkal (akár vele is), akikkel éppen akkor nem szeretnének - például puszit adjanak vagy megöleljék őket. Ha ugyanis ilyesmire kényszerítjük a gyerekeket, megtanulják, hogy alá kell rendelniük saját testi és lelki integritásukat a "felnőttek jóérzéséének", és így kiszolgáltatottá válnak azokkal szemben, akik manipulálni és kihasználni - például szexuálisan bántalmazni - készülnek őket. A gyerek ilyen egészséges énvédelmének a leépítésére persze rengeteg mód létezik, és elég az hozzá, hogy néhányuk számomra sem ismeretlen, ezért van bennem még most is, hogy próbálok jó fej lenni, hogy próbálok nem elutasítónak tűnni akkor, amikor pedig egyértelműen nem áll szándékomban részt venni az adott tevékenységben. Pedig kit érdekel, ha azt gondolja rólunk valaki, hogy túlreagáltunk egy helyzetet? Ha a kulturális különbségből fakadóan udvariatlannak tűnünk majd? És egyáltalán, kit érdekel, hogy mit gondol rólunk egy idegen? Miért nem az a kérdés, hogy hogyan van képe ilyesmiket kérdezni egy idegen embertől? Miért is nem kérjük ki magunknak azt, amit minden józan felfogású ember kikérne? Engem is arra neveltek, hogy kötelességem úgy viselkedni, hogy az a felnőtteknek - tehát mindenki másnak - tetsszen; hogy az én igényeimnek, az én érzéseimnek nincs helye az egyenletben. Pedig a gyerek a közhiedelemmel ellentétben így soha nem azt tanulja meg, hogy ugyan anyának-apának-nagymamának stb. a kénye-kedve szent és sérthetetlen, de az "idegeneknek" tilos szót fogadni, hanem egyszerűen beleég, hogy ha belül lázadna az ellen, amit más akarata ellenére rá akar kényszeríteni, e lázadásnak nincs létjogosultsága. És ez nem múlik el pusztán attól, hogy eltelik jó néhány év. Ez alapvetéssé válik.

A munkamegbeszélés után, és mielőtt még mennem kellett haza, leültem egy kicsit a Leicester Square parkjában, ahol tanúja voltam egy jelenetnek. Anyuka 3-4 éves forma kisfiával és babakocsis csecsemőjével a jobbomon, idős bácsi a balomon. Az idős bácsihoz egy másik anyuka szintén kicsi gyereke odamegy, haverkodik, a bácsi pedig fellelkesül és belemegy a játékba - fogdmeg, kapdel, csikizdmeg, van minden. Amikor ez a család távozik, a bácsi - felbuzdulva azon, hogy egy gyerek kereste a társaságát - odamegy a jobbomon ülő anyuka 3-4 éves forma kisfiához (akiről a hosszú haja miatt mellesleg azt hiszi, hogy lány), és elkezdi csiklandozni. A kisfiú rúgkapál és gondolkodás nélkül lesöpri magáról az idegen kezet, a picinek azonban tetszik a játék, nevetgél, élvezi. Az anyuka udvarias, de azért nem kerüli el a figyelmét a nagyobbik fiú reakciója. Amikor a bácsi a pici reakcióján ismételten felbuzdulva újra az akkorra már neki hátat fordító nagyobbikhoz nyúl, az pedig elkeseredetten próbál szabadulni a kéretlen érintéstől, az anyuka megnyugtatja a gyerekét, hogy "nincs semmi baj, ha nem szeretnéd, mondd meg nyugodtan, hogy ne csinálja". Bingó. Mert erről van szó. Meg kell tanítanunk a gyerekeknek, hogy nem az ő dolguk gondoskodni a felnőttek lelki békéjéről - arról, hogy fontosnak, hasznosnak vagy szeretve érezzék magukat.

És akkor majd 20 évesen, egy idegen országban, egy ismeretlen kultúrában nem fogják kötelességüknek érezni, hogy akár a saját biztonságérzetük árán is mindenféle közeledésre kedvesen reagáljanak, nehogy udvariatlannak tűnjenek. És akkor sem, ha 33 évesen jó a szemránckrémjük.

Én pedig holnap reggel 8.30-kor kezdek az ideiglenes munkahelyemen, egyelőre amolyan próbaidő-félével, de a boltot ezúttal kihagyom majd az útitervből.

Régi célok, új korszak

Mindenképpen szeretném elkerülni, hogy a szokásos londoni munkakeresős bloggá váljon ez itt, a nagy lehetőségek reményének, az álláskeresés lélekölő rutinjának és eredménytelenségének, a kezdeti bénázásoknak, a kemény első hetek megpróbáltatásainak és a nyelvi, kulturális és szakmai szempontból az emberre zúduló számkivetettség érzésének a hangoztatásával, úgyhogy el is fogom.

Eredetileg élményekről szerettem volna írni, szabadságról, kultúráról, mindenről, amire otthon nem volt egy percnyi időm sem, és feltett szándékom, hogy hamarosan újra felveszem ezt a fonalat. Ami tiszta röhej, az az, hogy az otthoni időhiánnyal szemben itt lehetőségem nincs olyasmikre, amikbe készültem fejest ugrani, és félig sikerült is, de aztán kiderült, hogy csak derékig ér a víz. A 18 fontos mozijegy csupán a probléma egyik - bár most kétségkívül lényeges - oldala, a másik az, hogy alig láthatók a popcornfilmeken kívül értelmes darabok, és azokat is egymástól iszonyú messze lévő mozikban, illetve olyan időpontokban adják, hogy az egyszerre 2-3 filmből álló szokásos menüm összeállítása lényegében lehetetlen. Ja, és azt mondtam már, hogy ide minden 2-3 héttel később érkezik, mint Magyarországra? Minden. Már ami egyáltalán érkezik.

A magyarországi kínálat bőségére nem most jöttem rá, tisztában voltam vele akkor is, amikor épp a 16. óra fordítást kezdtem meg szombaton éjjel, amikor az aznapra kinézett filmjeim utolsó darabját már javában vetítették - valaki másnak. Az viszont soha nem jutott volna eszembe, hogy itt, Londonban, a kultúra fővárosában éppen a kínálatba fog beletörni a bicskám.

Tegnap azonban sikerült kimozdulnom, mivel a három gyerkőccel és E.-vel elmentünk az Aquariumba, amely talán az egyetlen londoni nevezetesség, ahol nem jártam 9 évvel ezelőtt - és azóta sem. Tényleg terápiás, hogy a nap végére a nagyok már rajtam lógtak, illetve az, amikor látom, hogy az ajándékboltban E. egy nyugodt "a labda nem kell, azt nem visszük magunkkal"-jára kérdés - nemhogy hiszti - nélkül visszateszik a polcra mindazt, amit első lelkesedésükben felnyaláboltak. És nincs baj abból, hogy a kislány megvette a plüssmedúzát, a srácok pedig végül újabb játék nélkül hagyták el a helyszínt; senki nem kiált igazságtalanságot, nem követelőzik, nem mutogat a másikra, hogy neki miért lehet. Nem kell csak azért valami nekem is, mert a másiknak van. Nem szükséges újabb tárgyakat birtokolniuk, hogy pótolják valami sokkal fontosabbnak a hiányát, ami szerintem óriási szülői teljesítmény, és egyértelmű, hogy folyamatosan rengeteg munka van benne. Végül is ez lenne az egésznek a lényege, ugyebár.

Nem mellesleg pedig ilyeneket láttunk. Vakuval sajnos nem lehetett fotózni, hogy ne világítsunk bele a halak, cápák és polipok szemébe.

Rájapopsi

Cápa menekülőben

Ők tetszettek a legjobban

Óriás teknős, csak itt nem látszik, hogy méretügyileg néhány cápát is maga mögé utasított

Portré. A cápákról jobban sikerült :)

Gyerekek és egy krokó. Ezen a képen utóbbi a legveszélyesebb. Nem mindig volt ez így...

Voltak még színváltós (fénnyel megvilágított) medúzák és méteres rák is, információk a fenntartható halászgazdaságokból származó halfogyasztásról és a tengeri élővilág védelméről, de ezzel nem lőttem le mindent, feltétlenül maradt még megtekintésre érdemes tartalom. A sorban állást érdemes elkerülni; erre a délután 16-19h közötti sávban érkezőknek van a legnagyobb esélye, máskülönben gyerekekkel érdemes elsőbbségi belépésre jogosító jegyet venni a honlapon (amit mi elmulasztottunk). Fogyasztásra egy kis humuszba mártogatott bagettet javasolnék a Temze partján, ahogy kedvenc hírügynökségem hírmondója mondaná.

Az általános talajvesztettség lelkiállapotában azért igyekszem úgy élni, mint aki halad a célja felé, még ha egyelőre leginkább ismét a semmiben lebegés érzetéhez hasonlít, amit érzek. Az pedig, valljuk be, nem igazán az én műfajom, illetve nem is szeretném azzá tenni. Egy kis sodródás belefér, feltéve, hogy tényleg haladok arra, amerre szeretnék, de ezt egyelőre nagyon nehéz lenne megmondani. Úgyhogy folyt. köv., írom a napi 5-10 jelentkezést, holnap pedig egy ideiglenes és valós munkalehetőséggel kecsegtető feladatot megyek megbeszélni, illetve két felszólítás után ugyan, de végre az utolsó heti pénzem is megérkezett az előző krokókgyerekek felügyeletéért, így ez ad egy lélegzetvételnyi nyugalmat. Bár mi tagadás, jöhetne intravénásan is.

Beszédes csend

Ezúttal nem vidám írás következik, de ez is hozzátartozik az igazsághoz, úgyhogy hadd szóljon. Nagyon meghatódtam, hogy az elmúlt hetekben egymásra licitáltatok az engem az állatok és a gyerekek szeretetére buzdító üzenetekkel, és jelentem, hogy rövid úton a kutyus, az agáma és a tengerimalacok lettek a kedvenc családtagjaim, annak ellenére is, hogy a hófehér alagsori padlószőnyegből még a költözés napján is kutyaürüléket kellett takarítanom. És ez bizony sokat elmond az egyéb körülményekről.

Az elmúlt két hétben nagyot fordult velem a világ, szinte szürreális, hogy csak ennyi idő telt el, számomra örökkévalóságnak tűnik. Nem nagyon szeretném ragozni, a lényeg az, hogy miután a gyerekek durvasága és mindenre tekintet nélküli magatartása a testi épségem veszélyeztetéséig fajult, majd az anyuka kivette a kezemből az egyetlen eszközt, amellyel még valamelyest hatást gyakorolhattam volna rájuk – ne konfrontálódjak, és meg kell találnom a hatékony módszert, mondta ő, miközben volt szerencsém megtapasztalni, hogy az ő egyetlen eszköze a kiabálás (amely ugyanúgy hatástalan, mint az én esetemben volt, ha a sokszori szépen kérés figyelmen kívül hagyása után erélyesebben szóltam), majd a végső fegyver, az anyai szeretet megvonása, az elfordulás tőlük, ami, bár kétségtelenül mindig hatékony, hasonló tulajdonságok birtoklásának hiányában engem teljesen kiszolgáltatottá tesz - egy rémálomban találtam magam.

Mivel hajlamos vagyok az önkritikára és önvizsgálatra, százszor átgondoltam a történteket, és szerettem volna, ha képes lettem volna megoldani a helyzetet, tudom, hogy igaza van mindazoknak, akik támogattak – ezúton is rettenetesen köszönöm nekik -, és biztosítottak róla, hogy mindent megtettem, ami ebben a helyzetben tehető, a helyzet azonban reménytelen – legalábbis egy női „nanny”-nek, ez pedig már az én megfigyelésemen alapuló észrevétel. Adott két gyerek, akiknek a következetes nevelését sajnos hosszú ideje már senki nem érzi igazán feladatának, akiknek az apukája tabu, anyukájuk pedig lényegében nincs (jelen), mindazonáltal kikérik maguknak, hogy bármit is megtegyenek, amihez egy apró erőfeszítés is szükséges. És akkor jövök én, akire rá lehet zúdítani mindazt a haragot, amit anyuka iránt éreznek amiatt, hogy sosincs ott akkor és annyit, amikor és amennyire nekik szükségük lenne, de elvárja tőlük a viselkedést, a tanulást, a tiszteletet – és ha anyuka ellen nem lehet is lázadni, hiszen rajta kívül más sincs, még ha ő sincs igazán, az au-pair tökéletes célpontja lehet az ilyen indulatok csatornázásának. Így viszont a „tesztelés” az önmagukat és engem is veszélyeztető cselekvések áradatát hozza magával, és mivel konfrontálódni nem lehet, pillanatok alatt működésképtelen dinamika alakul ki ismét az au-pair és a gyerekek között.

Nem bizonyítványt magyarázok, mivel van az a pont, amelyen túl nem lehet felelősséget vállalni a mindenre tekintet nélkül lévő, gátlástalan viselkedésű gyerekek esetében. És itt bizony messze túl voltunk ezen a ponton. Az egyetlen változást azzal lehetett volna elérni, ha szembesítjük őket az ellenkezésük következményeivel. Azzal, hogy ha az anyuka kifejezett előírásának megfelelően legfeljebb kétszer ehetnek palacsintát reggelire, mást azonban nem hajlandók megenni, hagyjuk, hogy rájöjjenek, éhesen nem lehet bírni a napot, és ne álljon rendelkezésükre pénz ahhoz, hogy a boltból vásárolt édességgel pótolják a kimaradt étkezést. Vagy hogy ha a tiltás ellenére felszállnak a buszra, legyen világos számukra, hogy amennyiben nem állhatok eléjük az ajtóban – konfrontáció, ráadásul konkrétan nekem jönnének -, én nem vállalhatok felelősséget azért, hogy az úton mi történik majd velük. És főként, hogy ha a tiltás ellenére az első önálló, ismeretlen helyre történő baloldali vezetésem alkalmával, a függönyszerűen ránk zúduló esőben csakazértis, szánt szándékkal elvonják a figyelmemet (pl. ülésmelegítés bekapcsolása alattam), pedig az anyuka kifejezetten felhívta a figyelmüket arra, hogy ezt most tényleg ne, akkor az nem vicces, hanem életveszélyes. Hogy mindennek van következménye, és ha gyerekek is, a módszeresen szándékosan (!) ön- és közveszélyes magatartásuk esetén a másik ember felelőssége véges. Mert itt a szép szó már nem segít, és nem csak rajtam, hanem anyukán sem. Volt elég dolgom gyerekekkel, teszteltek is rendesen, de annak éppen az a lényege, hogy amennyiben a felnőtt határozottan kiáll, van egy határ, amelyen túl nem mennek, hiszen éppen a határ érzékelése, a biztonság megélése a cél. Hogy a felnőtt erősebb, mint én, és tud rám vigyázni, meg tud védeni. Itt azonban nem volt ilyen határ, ami a "tesztelés" fogalmát is érvényteleníti. Ezek a gyerekek megtanulták, hogy bármit megtehetnek, így a ne konfrontálódj! nem lehet megoldás akkor, amikor minden más süket fülekre és fordított hátakra talál.

Így, miután én egy konfrontáció alkalmával védtem a kisfiút, ő azonban szó szerint nekem támadt, és a forró serpenyő az alkaromon landolt, majd erre anyuka közölte, hogy az én hozzáállásommal van a gond, mert nagyon nem szeretik, ha „utasítgatják őket” – miközben én végtelen türelemmel és szépen kértem, majd valóban erélyesebben igyekeztem értésükre adni, hogy a figyelmen kívül hagyást nem fogadom el válasznak, ráadásul ők olyan hangnemben ordítottak velem és utasítgattak engem, hogy az vérlázító -, bekövetkezett a nyilvánvaló – múlt hétfőn ütköztünk az autóval. Szerencsére senkinek sem esett baja, még a másik autó vezetője is hajszálgörbülés nélkül megúszta az egyébként igencsak tetemes ajtóhorpadást a saját oldalán, ám az egész eset nagyon beszédes volt. A rutintalanságom csak részben volt oka annak, ami történt, sokkal inkább az eddigre kialakult feszültség vezetett oda, hogy elnéztem valamit – nem bizonytalanságból fakadt a probléma.

Keddre már biztos voltam benne, hogy nem akarok tovább maradni, és az anyuka is így gondolta, és bár ő a vezetés szükségességére hivatkozott, illetve arra, hogy ezek után nem meri rám bízni a gyerekeket az autóban, én tudtam, hogy nem ezzel van a probléma. Szerinte egy idő után megtaláltam volna a hangot velük, én viszont láttam, amit láttam. Egyedül férfiak voltak képesek bármiféle tisztelettudó hangnemet kiváltani ezekből a gyerekekből, és ez nem véletlen. Nemcsak velem, hanem minden más családtagjukkal, és leginkább az anyjukkal is úgy beszélnek, mint egy darab szarral, olyan ordenáré stílusban, amely döbbenetes számomra (az pedig, hogy ezt elviselik tőlük, még inkább). Persze aki – szóban szintén tiltott, de a betartatásban teljesen következetlen módon mégis lehetővé tett - Kardashian valóságshow-n nő fel, az bizony ilyen attitűddel fog viszonyulni az embertársaihoz. (Én olyan mértékű agyrohasztást, mint az ebből meghallgatott 10 perc alatt, még nem éltem.) És ha hagyják is nekik, akkor egy au-pair vajmi kevéssé fog tudni ezen változtatni. Egyszerűen nem áll módjában.

Megbeszéltük tehát a családdal, hogy mivel hétvégén költöznek egy átmeneti házba Wandsworth-be, és mert egy hét a felmondás, addig még maradok, aztán keddig remélhetőleg találok másik családot, és ők is másik segítőt. A családkeresést gyorsan revideáltam, mert valójában egészen mást szeretnék csinálni, és mivel egy nagyon kedves barátommal sikerült megbeszélnem, hogy eljöjjek hozzájuk, amíg találok munkát, több körös vajúdás után az au-pairséget kihúztam a lehetséges munkakörök listájáról. A két napos kiköltözést és a szintén üres, festés utáni koszban úszó, átmeneti házba történő beköltözést – utóbbit szombat-vasárnap – persze még levezényeltem, hogy biztosan jól megdolgozzak az utolsó heti béremért, ám tegnap szerencsére el tudtam jönni egy három tüneményes gyerekkel felszerelkezett családhoz, akik egyelőre terápiásnak bizonyulnak számomra. Pedig van ám itt is akció, de amikor a másfél éves (!) kicsi is kiviszi a konyhába a körtecsutkát anyának, miután végzett az evéssel a nappaliban, na akkor tudom, hogy nem én vagyok az alkalmatlan.

Az itt, Kensal Rise-ban töltött egy nap alatt sikerült egy kisboltban tett látogatás során máris egy kávézói munkaajánlatot kapnom, ami óriási, mivel ilyen mindig másokkal szokott történni, és most végre-valahára én vagyok az a „mások”. E. persze kapacitál a pihenésre, nagyon-nagyon kedves, és ma közölte, hogy már évek óta várja, hogy megkeressem azzal, hogy eljönnék hozzájuk pár hétre, amíg találok munkát itt Londonban. Nos, eljött a pillanat, végül így alakult. Az elmúlt héten pedig már egy ismerősétől is kaptam munkakeresési tanácsokat – akiről mellesleg kiderült, hogy egy tanárnál tanultunk lindy hopot :) -, illetve egy potenciális szeptemberi egyhetes gyerekfelügyeletet le is szerveztek nekem, amelyhez vasárnap megyek megbeszélésre, ezért most kicsit bizakodóbb vagyok.

Bár nagyon komoly trauma ért, az azóta történtek hatására kezd újra kinyílni a lelkem és az elmém, kezdem újra merni akarni az igazi céljaimat, így végképp és kíméletlenül leszámoltam minden félmegoldással, csak azt tartom szem előtt, hogy mit szeretnék valóban csinálni, és kizárólag olyan állásokra jelentkezem, amelyek ezt a célt szolgálják. Ma este kb. 25-öt találtam, úgyhogy holnaptól önéletrajzírás és –küldés, és hagyom, hogy megtörténjenek a csodák. Kicsit másképp alakul majd így a történet, mint gondoltam, de remélhetőleg nem kell bánnom. Nem is beszélve arról, hogy ha ez így folytatódik tovább, lassan egész Londont úgy fogom ismerni, mint a tenyeremet :).

A gyerekek iránti lelkesedésre buzdítóknak pedig üzenem, hogy értem én, és hogy én sem gondoltam soha másként, a diagram a helyzet abszurditását volt hivatott szemléltetni, és természetesen nem fog ilyesmi eltántorítani a saját életemtől, hiszen rengeteget dolgoztam már éppen az ellenkezőjéért.

A jövőben ismét vidám és képes posztokkal kívánok jelentkezni - rajta vagyok e nemes cél megvalósításán.

No comment

(Mégis "komment": azért felmerül bennem, hogy idáig sosem hagynám fajulni a dolgokat, és úgy már talán más a helyzet. Talán.)

Kutyaugatást szőrével

Kezdem a jó hírekkel, mert az elmúlt hétvégén mindkét nap, régi és új ismerősök körében végre ismét "londonoztam". Szombaton I. és M. segítségével megtárgyaltuk az au-pairséggel járó nehézsérdekességeket, majd ellátogattunk a Buckingham-palota dísztermeibe, és bár előrelátó módon időpontra foglaltunk jegyet, ez nem akadályozta meg a szervezőket abban, hogy mintegy egy órás késéssel, majd hosszadalmas átvilágítási (és főzési, majd aszalási) eljárás után indulhassunk - akkor már hullanyúzottan - a palotán belüli körútra. A látvány kétségtelenül gyönyörű volt, az időszakos nyári kiállítás témája idén a királyi gyermekkor volt, így aztán megnyugodtam, hogy a gyerekekkel közös fürdőszobának a magánélet megsértésének skáláján elfoglalt helye igencsak szerénykedik a királyi család csemetéinek életére - ha eddig nem, akkor most már biztosan - jellemző nyilvánossághoz képest. Én személy szerint rettentően elfáradtam, ami vélhetően az energiahiánynak is volt köszönhető, így a figyelmem a színekre, a királynő egyik díszterembe nyíló, izgalmas titkos átjárójára és a Lanvin divatház ruháiba öltöztetett, királyi játékbabákra korlátozódott, illetve sikerült kiszúrnom egy "József Engel" szobrot, amelyről a szakavatottabbak biztosan tudják, hogy a Buckinghamben leledzik, de én csak most fedeztem fel. Persze I. még a kezdet kezdetén észrevette az egyik palotai dolgozó magyar zászlós névtábláját - majd közösen elcsodálkoztunk, hogy dolgozhat valaki magyarként a Buckingham-palotában -, úgyhogy én csak a második magyar vonatkozású tartalomra bukkantam rá. M. kapott francia idegenvezetést, mi pedig magyar szöveg híján így érezhettük kicsit közelebb magunkat az otthonhoz.

Vasárnap pedig Á.-val végigbeszéltük az egész délutánt-estét, és örömmel konstatáltam, hogy bizonyos dolgokat mindig ugyanonnan lehet folytatni, ahol akár évekkel korábban és kontinensekkel távolabb abbahagytuk. Na meg azt, hogy az erkölcsi normáim - ha ritkák is - igenis normálisak.

Egy ilyen hétvége után éppen örültem, hogy egy hétre magamra hagyott a család - Ibizára mentek nyaralni -, így a hétfőt azonnal kihasználtam a ház mintegy tíz órán át tartó, szintemelő kitakarítására, mert még mindig akadnak olyan zugok, amelyeket nem sikerült a saját higiéniai szintemnek megfelelőre suvickolni. Innentől azonban ismét elkezdte Örkény, Beckett és Gogol írni a forgatókönyvet, akik biztosan ihletet kaptak a keddi Monty Python (többnyire) élő előadásának ismétléséből, amelyet volt szerencsém megtekinteni a helyi moziban - és rájönni, hogy egy nappal korábban adták ott a Skylight ismétlését, amelyre újabb 24 órával korábban olyan lelkesen vásároltam jegyet most vasárnapra egy belvárosi londoni moziba abbéli teljes meggyőződésemben, hogy ennél jobb lehetőségem nincs. Csak éppen a helyi kínálatot felejtettem el ellenőrizni, de sebaj, így tanulunk (egy életre).

Következik tehát az abszurd-groteszk színjáték. Kedd éjjel ugyanis, amikor előadás után hazaértem, egy cetli várt a szomszédtól, miszerint a kutya folyamatosan ugat, és legyek szíves, hívjam fel, majd magyarázzam el neki, miért van mindez és hogyan tudnék véget vetni neki. Természetesen a családnak szólt az üzenet, de másnap telefonáltam, ami nem vezetett sehová, csak megtudtam, hogy hónapok óta ez megy, és bizony Pepsi kutyánk keservesen sír, amint mindenki elhagyja a lakást, ezért megígértem, hogy megpróbálok tenni valamit. Miután a két órás vezetés idejére becsukott ajtó az állatürülékek további szivárványát eredményezte a lakáson belül, úgy döntöttem, hogy ez nem jó megoldás, így két nap múlva jött is az újabb telefon, megerősítendő, hogy a kutya megint ugat - mondjuk kutya, szóval előfordul -, és persze én nem tehetek semmiről, és sajnálja, hogy belekever ebbe engem, de hát a szomszédok egyhangúlag a hajukat tépik, és hát így nem tudja, mi lesz, de ugye augusztus végén elköltözünk? Mire én közöltem, hogy hát sajnos nem igazán, úgyhogy ne tápláljanak hiú reményeket, hévégén beszélek az anyukával.

Szerdán aztán a szemételszállítást követően beszállított kukában elém táruló látványtól borzadtam el, mivel hemzsegtek benne a kukacok, vélhetően még a korábbi takarítás eredményeként, én pedig rovarirtó híján az újonnan beszerzett légfrissítővel fújtam be őket, majd lecsuktam a kuka tetejét, ami elég volt ahhoz, hogy kábultan a mélybe hulljon a férgese, így második csapásként tisztítószert öntöttem a kuka aljára - amúgy is ráfért, volt benne egy és más -, majd megvártam, hogy az is kifejtse hatását. Ma sikerült kitakarítanom, csak azt remélem, hogy a szállításig hátralévő 5 nap alatt nem támadnak fel hirtelen a kukacok és indítanak inváziót a hősiesen megtisztított kuka és a maradék türelmem ellen.

Ennek tetejébe próbálom hozzászoktatni magamat a napi háromszori kutyasétáltatás gondolatához, egyelőre kettőig megy, mert bár Pepsi nagyon cuki és eszeveszetten tud örülni, amikor megérkezem a néhány órás (vagy perces, végül is mindegy) távollétből, iszonyúan kettévágja a napomat az a napközbeni séta, semmit nem lehet rendesen végigcsinálni, amibe belefogok.

Ha a kutya örül...

Mindennek tetejébe jött a vezetés, és ha annyit mondok, hogy az eredetileg tervezett 2x2 óra után az oktató további 2 alkalmat rendelt el, talán érthető, hogy miért nem vagyok túl lelkes. Nem a bal oldalról van itt szó, kérem, ugyan. Ha csak az lenne eltérő, akkor lett volna esélyem, de gyakorlatilag semmit nem tudok hasznosítani abból, amit otthon a vezetés keretében csináltam.

Még az autó is automataváltós, mindene elektronikusan működik, számomra ismeretlen koncepciók épülnek be a műszerfalba, és mindehhez akkora a jármű, mint két ház, amelyet olyan szűk helyeken kell kormányoznom, megfordítanom és leparkolnom, amilyenek otthon sikátornak is szélesek lennének. A sebességkorlátozás az itt a maximum, biztonságos helyzet esetén mehetsz annyival, amennyit a tábla ír, jó eséllyel azonban azért küzdesz, hogy egyben megúszd a járműveddel együtt, mivel a sávok sokszor fél autónyi szélesek az út két oldalán kijelölt parkolóhelyeken álló autók miatt, így a brit közlekedéshez képest anarchikus, balkáni zűrzavarnak tűnő magyar közlekedés egyetlen igazán egyértelmű szabályát - miszerint a közelébe nem mész a sávelválasztó vonaladnak, nemhogy átlépd - itt abszolút mértékben felülírja a parkoló autók mellett kötelezően hagyandó távolság - akár az ellenoldali sávba való átlépés árán is. Az esetek nagy részében fél testtel a szembejövő forgalom sávjában kocsikázom, ami különösen akkor válik érdekessé, amikor ők is kerülik az ő oldalukon parkolókat - az én sávomban. A körforgalomba belépés jelzése attól függően eltérő, hogy hol fogok majd kijönni - hát kérdem én, honnan a fenéből tudjam? -, és indexelés helyett sokszor csupán "helyezkedni" kell az autóval (például ha egy kereszteződésben a baloldali sáv egyenesen és balra is enged menni, és egyenesen fogsz továbbhajtani, akkor a sávválaszásnál sem kell index -, ebből látják a többiek, hogy mit fogok tenni, ugyanúgy, mint amikor az utcán fordulásnál először a kormányt tekerem, aztán adok gázt, hogy az utcán várakozók lássák a kerékről, mi a szándékom. Pff....ha valakinek ilyen jó szeme van, ám legyen. Egyébként nagyon jellemző ez az irdatlanul pontos szabályozás, ami egyrészről segít, másrészről viszont ha tiltott időszakban véletlenül rágurulsz a buszsávot jelző választóvonalra, 130 fontos büntetés üti a postaládádat, tehát nagyon résen kell lenni. Egyelőre úgy vagyok az itteni vezetéssel, mint tavaly a holland tanulással: hirtelen minden franciául jutott eszembe, pedig addig azt sem tudtam, hogy ismerem az adott szavakat franciául, és most ugyanígy bármilyen manuális váltójú autót könnyedén elvezetnék, holott amikor kijöttem, még ez is elképzelhetetlennek tűnt.

Így azt hiszem, még inkább örülök, hogy működik az öt évvel ezelőtt vásárolt Oyster kártyám, és megpihenhetek a tömegközlekedés biztonságot adó ölelésében.

További talány az időjárás, most éppen zuhog, mintha dézsából öntenék, ami persze nem meglepő, ám az már inkább, hogy az összes eddigi ország közül, ahol jártam, mindemellett éppen London az, ahol előbb-utóbb elfogy a naptejem, mert amikor éppen előbújik, akkor éget a nap, és az esőt leszámítva kellemes, sőt, olykor kifejezetten meleg az idő. Kivétel ez alól a Tesco, amelynek bejáratánál vérfagyasztó hirtelenséggel köszönt be a sarkvidéki éghajlat, szűnni nem akaró, jeges szélfúvással, így a 15 perces bevásárlás végére kicserepesedik a szám környéke és enyhe-közepes súlyosságú homloküreg-gyulladásra teszek szert, a tüdőgyulladást pedig csak az előrelátón magammal vitt kendőnek köszönhetően sikerül elkerülni.

Az ellenálló-képeségemet talán az is erősíti, hogy a közelmúlt gyakorlatával ellentétben egész sokat sportolok, hiszen ha kétszer kell bennem Richmondba (mert mondjuk hiába sprintelek be reggel, a bank csak fél órával később nyit, amikor nekem már vissza kell indulnom vezetni), az hozzávetőleg másfél óra tempós gyaloglás csak oda-vissza, nem beszélve a városi bolttúrákról és a napi háromkét kutyasétáltatásról. Ráadásul ma 20 perc alatt berobogtam egészen a Lloyds bankig, ami új egyéni csúcs.

Az állatok természetesen továbbra is a meglepetések kiapadhatatlan forrásai. Heti agáma-híreinket hallják: miután feltehetően egy heti éheztetést követően hétfőn a kisfiú ágya alatt találtam rá, mozdulatlanul, és két szöcske meglógott az etetési kísérlet során (update: egyet megtaláltam és feltálaltam ebédre), úgy döntöttem, hogy beteszem a terráriumba az állatot és néhány szöcskét beeresztve rájuk zárom az ajtót, majd győzzön az erősebb. Sajnos ez a megoldás sem igazán látszott működni, és amikor a szöcske konkrétan felmászott az agáma orrára, az pedig még akkor sem kapcsolt, komolyan elkezdtem aggódni a testi épségéért. Másnapra a három szöcskéből már csak egy élt (te jó ég, mit csinálna ez az állat, ha maga lenne kénytelen vadászni? Már a nyilvánvaló éhenhaláson túl...), és idővel az is elfogyott. Szerintem muszáj lesz kijelölni futkározólomha vánszorgásra szolgáló helyet és időt a számára, mert nem akarok állandóan emésztett szöcskékbe botlani.

A fenti és hasonló események forgatagában azonban rájöttem, hogy nem tartottam be a fogadalmamat, miszerint a szabadidőmben mindaddig nem teszek semmi, amíg el nem kezdek unatkozni, mert szükségem van az ilyen mértékű kikapcsolásra. Ezzel szemben az elmúlt 2,5 hétben többet pörögtem, mint a kiutazásom előtti háromban, pedig azt hittem, annál nincs tovább, ezért csütörtökre semmittevős napot hirdettem, amibe persze egy hűtő- és sütőtakarítás azért még belefért (nem volt egyszerű, fogalmazzunk így), viszont befejeztem végre egy félbehagyott sorozatot, és bár unatkozni nem kezdtem el, ez indulásnak már biztató. Tegnap ismét skype-oltam Sz.-vel, ma pedig B.-val, aminek mindig annyira örülök és rendkívül feltölt, ráadásul a magyarom is kezd újra használható lenni, ami azért nem hátrány.

Nem lenne viszont kerek a történet a heti eseményeket lezáró legabszurdabb részlet nélkül (azaz...ne tegyünk elhamarkodott kijelentéseket). Történt ugyanis, hogy miután a főzés és a szárítógép folyamatosan megzavarta a beszélgetésünket B.-val, egyszercsak csöngettek. Gondoltam, hátha megint adományt gyűjtenek vagy halat árulnak (!), gyorsan lerázom őket, de nem egészen így történt. A hölgy az ajtóban megkérdezte, hogy én vagyok-e az anyuka, majd amikor mondtam, hogy ki volnék, közölte, hogy itt van a postája, és jött érte, mivel ő az, aki augusztus végén költözik a házba, és már ide továbbíttatta a leveleit. Köpni-nyelni nem tudtam, és azonnal rájöttem, hogy nem a kutyaugatást kifogásoló szomszéd tudta rosszul, mi fog történni a családdal, akiknek dolgozom, hanem én. A szomszéd, akivel csak azért kerültem kapcsolatba, mert rojtosra ugatta az idegeit a túlérzékeny családi ebünk, tájékozottabb a család igen közeli jövőjével - és az enyémmel - kapcsolatban, mint én. Azt hiszem, most elérkeztünk a család által tisztességesnek vélt bánásmód legaljára, úgyhogy készítem a kérdéseimet holnapra. Nagyon kíváncsi vagyok a válaszokra.

Gyerekszoba - saját szoba

Megérett az idő erre a posztra. Tegnap töltöttem együtt az első teljes napomat a gyerekekkel, kellemes non-stop 14 órára sikeredett, és végleg megbizonyosodhattam arról, mi vár itt rám. Én imádom ennek az országnak a kultúráját, de sajnos a közvetlen környezetemben az nem igazán van jelen.

Először is elképesztő, hogy állnak az au-pairhez. Az északi rokonok gyakorlatilag levegőnek néznek, a kutyával szívélyesebbek és jobban érdekli őket, mint az, hogy velem mi van, hogy egyáltalán a világon vagyok-e. Ezt persze nem veszem személyes sértésnek, csak elképesztőnek találom. Mert sürgetik, hogy szerezzek barátokat, de nem kérdeznek eleget ahhoz, hogy megtudják, már vannak barátaim, van kialakított életem, még diplomám is - bár ez gyakorlatilag értéktelen a számukra -, önállóan működtetett vállalkozásom, sikerem a szakmámban és korábbi szakmai sikereim, éppenséggel a sportban - ami viszont náluk mindennek a netovábbja -, de valamiért mégis ide jöttem. Nem az vagyok, akinek elképzelnek, de a valóságra nem kíváncsiak. Persze ez az, amiről tudtam, hogy számítanom kell rá, tehát nem lep meg vagy bánt, de én másfajta környezetben szeretek élni, így abban az egyenlőtlen dologban, hogy én mindent tudjak róluk, a gondolataikat is találjam ki, de számukra láthatatlan vagyok - na abban nem veszek részt.
Ennek jegyében, amikor megtaláltam valamit egy program menüjében, a kisfiú  megkérdezte, honnan tudok ennyit a számítógépekről, illetve amikor az erősen vérző sebét elláttam, azt tudakolta, hogy orvos voltam-e, hogy ennyi orvosi dolgot ismerek... Azt hiszem, nincs határa annak, hogy miket gondolhatnak ők arról, honnan jövök vagy milyen képességekkel (nem) rendelkezem.

Az előző au-pair nem volt túl hatékony érdekérvényesítő, és a tegnapi maraton után már nyilvánvaló a számomra, hogy a gyerekek teljesen hozzászoktak ahhoz, hogy mindent megcsinálnak helyettük - amit az előző au-pair hiányos angoltudásának eredményeként tett. De ez még semmi, mert miután elpakolok és kitakarítok, jönnek-mennek, és az éppen kibontott édesség/játék/édesség papírját jártukban-keltükben elszórják maguk mögött, darabonként az egész házban, és ha megkérem őket, hogy vegyék fel, vagy bármit megcsináljanak maguktól, egyszerűen nem mozdulnak. Két-háromszori, erélyes felszólításra is semmi, egy izmuk nem rándul. Nekem erre természetesen tömegével rándultak meg a sajátjaim, főleg az arcom környékén, és elkezdtem ismertetni az új szabályokat, amelyek alapköve az, hogy nem fogom kétszer elvégezni a munkámat. Ha kitakarítottam, és ők összeszemetelték a terepet, összegyűrték a takarót, szétdobálták a párnákat, azt össze kell szedniük és helyre kell pakolniuk. A kutyasétáltatáshoz ugyebár létfontosságú zacskót vinni, hogy felszedjük a parkban a kutya piszkát, de ők mindent otthagynak maguk mögött - cukrospapírt, játékokat, a fürdőben a használt törölközőket, a tusfürdőt, a fésűt, a hajcsomókat mind szétszórva a talajon, úgy, ahogy leestek, és mondanom sem kell, hogy a frissen beszerzett wc-kefe és domestos (te jó ég, hányszor írtam már erről, konkrétan külön címkét kell létrehoznom rá: "wc-kefe és domestos") is teljesen feleslegesen díszelgett a wc-kagyló mellett -, nem mosnak kezet evés előtt, a szalvétát hírből sem ismerik, úgy kellett erőltetnem a használatát, amikor fülig pizzában úsztak az éttermi fogyasztás után, a fogmosás még ritkább vendég a háznál, és teljesen véletlenül derült ki, hogy a kisfiú zuhanyozni nem, csak fürdeni szokott, de sem a nyaralás utolsó estéjén, sem a hazaérkezésünk estéjén nem tisztálkodott - állítása szerint heti háromszor fürdik, és ennyi. Így aztán nekiláttam a nevelési hadműveletnek, bár bevallom, nem egészen erre számítottam.

Persze mit várok ott, ahol külön csillaggyűjtögetős táblázatot árulnak, amelyen olyan tevékenységekért jár jutalom, mint a fogmosás vagy a beágyazás. Hát nálam nem.

Arról nem is beszélve - és ez az elkényeztetettség legrosszabb hozadéka -, hogy abban a pillanatban, hogy nem tudok velük foglalkozni - mert rengeteg házimunkám és teendőm volt még az elutazásuk előtt, és még mi, de erről később -, elkezdenek unatkozni. Írtam már erről, ami a gyakorlatban lényegében azt jelenti, hogy amint megszűnnek a külső ingerek, a gyerekek azonnal elkezdenek nyavalyogni, nyűgösködni, egymást verni, illetve a kisfiú előszeretettel ütlegelni minden növényt és ijesztgetni minden állatot egy husánggal. Nem. Gondolkodnak. Nem. Használják. Az. Agyukat. Nulla. Erőfeszítést. Tesznek. Nem tudják elfoglalni magukat, nem hajlandók használni a képzelőerejüket - a rengeteg játékkal, amely a rendelkezésükre áll -, mert könnyebb bambulni és azt várni, hogy valaki aktivizálja őket, arról nem is beszélve, hogy az olvasást ki se merjem ejteni a számon. A kislány persze olvas, de a kisfiú gyűlöli, irdatlan hisztit levert, amikor olvastattam vele néhány bekezdést - munkaköri kötelességem ugyanis -, a könyvesboltban pedig közölte, hogy semmi nem érdekli az ottani felhozatalból (amelybe én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam, de ez már egy másik történet). Számomra ez félelmetesnek tűnik, és igyekszem is változtatni rajta, mert ez így biztosan nem maradhat. Nem azért, mert ez ne lehetne érvényes életforma (bár talán ez már annak a határát súrolja), hanem mert mindeközben végtelenül tehetséges, okos gyerekekről van szó, akik viszont kifejezetten bután viselkednek, mert nem foglalkoztak velük úgy, hogy a legjobbat hozzák ki belőlük, és egy kicsit több elvárást kellett volna támasztani velük szemben a saját igényességük tekintetében. Minden szinten.

Számomra vérlázító, ahogy mindent elhullajtanak maguk mögött, amerre járnak, elvárva, hogy majd megy utánuk a két lábon járó takarítógép és felszedi. Ráadásul az állatok gondozását is az én feladatomnak tekintik, ezért felvilágosítottam őket, hogy bár nagyon szívesen segítek nekik, de ezek az ő állataik, és az ő feladatuk a gondozásuk. Mert egyébként miért is akarunk tengerimalacot meg kutyát? (Az agámát most hagyjuk, ezt a kérdést fel sem teszem...) Hogy unalmunkban gyötörhessük őket, vagy husánggal ijesztgessük, mert az milyen jó játék, és bántani úgysem bántanám soha? Hát nálam nem.

Aztán ott van a szobámnak, mint a személyes szférám egyetlen kis szigetének a kérdése. Amikor elmondtam, hogy a csillaggyűjtős tábla a szekrényemben van, kérdés nélkül a keresésére indultak - be a szobámba. Ismét el kellett magyarázni, hogy ha már ez az össz magánélet, amihez itt hozzájutok, oda csak az engedélyemmel és kopogás után jöhetnek be, ahogyan én is kizárólag kopogás után nyitok be hozzájuk, ha a szobájukban vannak. Azt nyilván nem tudhatják, hogy mennyire fontos lett volna nekem, hogy legyen saját lakrészem, saját fürdővel, egy saját tér, ami csak az enyém, ahol tudok magam lenni, ahol biztosan nem zavarnak, ahol nem kell másra tekintettel lennem, és - ahogy ma I. mondta - végre egyedül lehetek a gondolataimmal. Ez nem jött össze, de a szoba határai szentek, ehhez ragaszkodom.

Amikor pedig megkérdezik, hogy ezt vagy azt lehet-e, és azt mondom, hogy nem, szemrebbenés nélkül mégis megteszik - vagyis megtennék, mert végül nem hagyom, de az az automatikus semmibevétel, amellyel a válaszaimra reagálnak, igencsak próbára tette a türelmemet. Az utazás során eltört a kisfiú legújabb angliai őrülethez szükséges egyik kelléke, a gumikarkötő "szövőtáblája", ezért újat kért. Miután a szükséges idő kétszerese alatt és egy mozis kitérővel lefutottuk a kötelező vásárlási köröket, egész napi hátráltatásom után hazafelé be is ugrottunk érte a tőlünk 5 percre lévő kisboltba, ám szövőtábla helyett neki mindenképpen egy egész dobozos készlet kellett (bár telis-tele a ház a rengeteg gumival, de az ismerős eladóbácsi nyájassága mellett mit ért az én szavam?), így azzal a kezünkben távoztunk, és a Tescós vásárlás elég volt ahhoz, hogy az akkor már végtelenül unatkozó gyermekem szabályosan kettétörje az új szerzeményt a testvérén, majd nem átallotta egyből azt kérdezni, hogy kaphat-e egy újat. Közöltem vele, hogy szó sem lehet róla; csak azért, mert pénze lenne rá, az nem jelenti azt, hogy bármit azonnal pótolhat, miközben semmiféle értéket nem tulajdonított annak, amije már volt. Ebben a pillanatban nagyon tiszteletlen és semmit sem becsülő, figyelmetlen, igénytelen és arrogáns emberkék, pedig a legszuperebb gyerekek lehetnének, ha megtanítaná ezeket nekik valaki. Persze egy óriási különbség van a fogékonyság és a taníthatóság nehézsége szempontjából, mivel én olyan tanítványokhoz szoktam, akik tudták, hogy amit tőlem kaphatnak, az értékes, és figyeltek, kíváncsiak voltak rá, tudni akarták, mert úgy gondolták, hogy van valamim, amit érdemes elsajátítaniuk, itt viszont egyáltalán nem jellemző ez az érdeklődés, hanem aktívan nem kívánnak foglalkozni azzal, hogy mit akarok mondani/mutatni/tenni. A saját fejükben kizárólag ők léteznek, és számukra én az ő igényeik kiszolgálása céljából vagyok jelen. Hát nálam nem. És ez nem énkultusz, hanem egyszerűen az értékrendemmel nem fér össze - szerintem alapvető, hogy betartjuk az alapvető higiéniai szabályokat, pusztán a magunkkal szembeni igényesség miatt, hogy megbecsüljük, amit kapunk; hogy már gyerekként is felfogjuk annak a jelentőségét, hogy velem itt most foglalkozva vagyon, hogy figyelnek rám, hogy értem dolgoznak, hogy fontos vagyok az au-pairnek, a tanárnak, az anyukámnak, az edzőmnek stb. Mert másról sem szól ez az egész, csak hogy nekik jó legyen, de egyelőre inkább visszaütött ez a hozzáállás. Kell az a gyerekszoba.

Főként azért is kell megtanulniuk bizonyos szinten maguktól boldogulni, mert nem fogok tudni folyamatos társaságot biztosítani nekik, ha az egyébként is számos teendőmön felül olyanokkal is elmegy 1-2 extra óra, mint a tegnapi "kutyakajahetekkelezelőttkifolytaszekrénybeésirdatlanbűzzelkísérveelszaporodtakbennealégylárvák" kitakarítása (....áááh, mindegy) vagy a beágyazás közben döglött szöcskék kitakarítása a kislány ágyából. Ezek után engem már az égvilágon semmi nem hathat meg - bár nem kívánok elhamarkodottan nyilatkozni, hiszen egy hete nem láttam az agámát, így a tetemének a felfedezésére még azért készülök lélekben. Hihetetlen, hogy annyira átállt az egész család agya arra, hogy én gondoskodom az állatokról, hogy már az sem tűnik fel nekik, hogy amennyiben napokig több száz kilométerrel odébb tartózkodom, akkor a legnagyobb jóindulattal sem fogom tudni teljesíteni ezt az elvárást.

És persze az is elég nagy ráfázás, hogy amikor végre családi költségvetésből megnézhetek a gyerekekkel egy animációs filmet munkaidőben itt, Londonban, akkor éppen egy olyan premiert sikerül kifognom, amely már hónapokkal korábban megérkezett Magyarországra, és láttam is. A címe azért legalább találó: The Nut Job...

A tegnapi nap viszontagságai közepette született meg bennem a gondolat, hogy készítek egy grafikont arról, hogy a tapasztalataim hatására hogyan változik bennem a lelkesedés a saját gyerekvállalással kapcsolatban. Az eddigi vonalvezetés a fentiek után biztosan nem meglepő.

Este aztán sor került az első főzésre is, ami nálam a vezetéssel azonos kategória, gyakorlatilag a halálfélelemmel határos reakciót vált ki belőlem, hogy mit fognak szólni, hogy elég sós-e, és egyáltalán, hogy én találjam ki, mit, majd azt tegyem eléjük, és hogy miből mennyit, de ehhez képest igazán jól vettem az akadályt. Miután az anyuka elképzeléseire messziről sem emlékeztető pizzaebédből és mozis cukrokból, illetve cukros üdítőkből álló napi menü megkoronázásaként a gyerekek tésztát szavaztak meg vacsorára, rákérdeztem, hogy a párolt zöldségekkel hogy állnak, és meglepő módon nem ellenkeztek. Így megállapodtunk a főtt krumpli-sárgarépa és csirkemell együttállásban, amiből végül Julia Childot meghazudtoló rögtönzésemnek köszönhetően rozmaringos-fokhagymás csirke lett (avagy hogyan találjunk kreatív módon megfelelő fűszerkeveréket a szekrényben), amely egyöntetű elismerésben részesült, valamint az időközben a házhoz érkező és végül velünk vacsorázó rögbiedző meg is kérdezte, hogyan készítettem...úgyhogy próbáltam nagyon szakértő módon elmagyarázni, hogy olajon megpirítottam és puhára főztem - vagyis az egyetlen dolgot tettem vele, amit el tudtam képzelni.

Az étkezés egyébként sarkalatos pont, mert az anyuka végtelenül lelkes, hogy az én egészséges (haha...) diétám majd milyen jó hatással lesz a gyerekekre, de ő azért tegnap is hozott nekik jégkrémet desszertnek, és bár a bad cop szerepét örömmel vállalom - ehhez már hozzászoktam, tudom, hogy én vagyok az, akinek állnia kell az ellenkezést, amíg megszokják, hogy igenis így jobb nekik -, azt már a munkaköri kötelességemet messze meghaladónak és a személyes szférámba való erőszakos beavatkozásnak tartom, hogy minden felelősséget rám hárítanak a példamutatás és a saját szabályaik betartatása tekintetében, miközben ők maguk szabadon megszegik azokat. Így aztán azon kaptam magam, hogy miután két hete szabályosan éhezem, muszáj voltam bioétcsokit venni - amely ugye a cukor miatt tiltólistás, és most is kizárólag a vészhelyzet indokolta, a túlélés jegyében - dugdosom azt a szobámban, nehogy véletlenül meglássák nálam, márpedig ez minden szempontból rossz, és nem óhajtom magamra vállalni ezt a szerepet. Nem én vagyok az anyuka, és éppen elég nehezen tudom biztosítani azt, amire a szervezetemnek szüksége van, úgyhogy nem hagyom, hogy ezt a nyomást rám helyezzék. Számolom vissza a napokat, amikor végre ehetek újra normális dolgokat, a gyümölcs és zöldség mellett ideértve az - ugyan cukor nélkül készített, de - édességeket is :).