Ápdét!

Meglett a sarokszívó a porszívóhoz.

Minden csak pont szar

Az újabb bejegyzést rögtön schmitteléssel kezdem, egy nagyon kedves, Angliát alaposan ismerő ismerősömtől származik a címbeli leírás, amely tömören összefoglalja az őshonos londoni infrastruktúrával és életmóddal kapcsolatos tapasztalataimat. Eleinte félve említettem neki a kifogásaimat, de amikor egy nálam jóval tapasztaltabb illető szavai nyomán megerősítést nyertek a benyomásaim, gondoltam, most már ideje elővennem azt az ötoldalas mobiltelefon-jegyzetre rúgó listámat, amelyben a WTF-élményeimet gyűjtöttem. Azt hiszem, a mai eseményekkel eljutottam a csúcsra, ennél abszurdabb és képtelenebb már nem lesz a helyzet, tehát lássuk, hogy csinálják a szigetországiak, hogy bármibe fognak, az "csak pont szar".

Írtam már, hogy egy cipő élettartama hozzávetőleg egy hónap, amennyiben gyaloglásra is akarja használni az ember, a tűsaroké olyan 200 méter. Nincs két járdalap, ami illeszkedne egymáshoz, így legfeljebb az első leszakadó, jeges esőben a látszólag le nem vált talp mellett csodálkozva, majd a cipő többi részét szemügyre véve fedezi fel az ember, hogy néhány hét alatt kilyukadt a csizmája talpa. És szinte mindegy, hogy 15 fontos vásárt csináltál, vagy a Clerks-ban megvetted a féláron is 80 fontos csodát. Itt módszeresen kialakított hadifelszerelésre van szükség: vastag, recés talp, amely már a méreténél fogva ötször tovább tart, mint jobb sorsra érdemes, vékonyabb társai, és amelynek magassága meghaladja a gyanútlan cipőorrokra vadászó, kiálló járdaszegélyek átlagos méretét, így ütközés esetén is megelőzve a talp öt perc viselést követő teljes leválását. Lehetőleg víz-, jég-, sártenger- és gyerekálló, könnyen tisztítható napi rendszerességgel. Ennyit a terveimről, hogy csinosan fogok közlekedni. Gyorsan átvette a főszerepet a túlélésre összpontosítás.

A busz leintéséről már többször írtam, de azt még nem említettem, hogy az elsődleges problémám a logikátlansága. Magyarországon ugye akkor jelzel  sofőrnek, ha nem kívánsz felszállni, egyébként a több buszos megállókban is minden busz megáll. Igaz, itt sűrűbbek a megállók, kanyarognak rendesen, tehát nem igazán lehet belátni őket, de akkor is. Ha fel akarsz szállni, felemeled a kezed, a busz megáll. De ha mondjuk két busz jön egymás után, és nem az elsőre vársz, akkor ezt hogy jelzed? Felemeled a kezed? Hogy emeled fel a kezed úgy, hogy egyértelmű legyen az elutasító mozdulat, ha egyszer már maga az emelés stopot jelent? És mielőtt valaki azt mondja, hogy ez műbalhé, hozzá lehet szokni, kialakul a rendszer, én mondom, hogy igenis, rengeteg problémám adódik ebből, hiába játszom már ablaktörlőt, a buszos akkor is tétován be akar parkolni a megállóba, mert a 3 hatalmas hátralépéssel nem sikerült meggyőznöm, hogy nem őt akarom. Így aztán maradt a kéz...és a kör bezárul.

A buszok elrendezése szintén a pont csak szar kategória lézerpontos megvalósulása. A széksorok közötti hely egy milliméterrel sem nagyobb annál, mint hogy pont ne lehessen elférni/közlekedni, ha már ül rajtuk valaki, a széksorok közötti szűk folyosó pedig egy ember megfordulásához is kevés, nemhogy elhaladhassanak egymás mellett az emberek. És mivel csak elöl lehet felszállni, gyakran tátongó középső résszel, heringesdobozként duzzadó elejével hagyják ott a több tíz perce váró utasokat a buszok a megállóban azzal a jelszóval, hogy megteltek. Nyilván jó, hogy a szűk utakon elférnek a szűkre dizájnolt buszok, csak épp utazni nem lehet rajtuk. Ja, és az emeletes buszok a Harry Potter Knight Busához hasonlóan, szélsebesen kanyarognak az út szélén parkoló és a másik sávban szembejövő autók között, miközben nekem liftezik a gyomrom, és minden izmommal kapaszkodni próbálok.

 

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Időjárás. Vagyis az hagyján, semmi nem ér váratlanul, és igaz, hogy karácsonykor néhanapján 10 fokig is emelkedett a hőmérséklet, de összességében ősztől szinte folyamatosan fázom és nem győzöm magam különböző vastag rétegekbe csomagolni, ám ettől függetlenül nem ritka jelenség a november végén egy szál kardigánban, szoknyában bicikliző néni vagy a konkrétan mínuszokban rövidujjú pólóban és rövidnadrágban járó-kelő úriember. Ahogyan a ma reggeli deres, leheletrajzolós fagyásban a zokniban és harisnya nélkül egyenruha-szoknyában iskolába küldött kislány. ... Ezt most hagyom leülepedni. E.-nek két hónapig nem múlt el a felfázása, pedig pár hét utántól vastag harisnyát, dupla zoknit és nadrágot hord, mellesleg kizárólag (!) az én javaslatomra, hogy valahogy kibírja a fent említett, haszontalanul vékony talpú, nyitott (!) félcipőben. Elnézést a sok felkiáltójelért, de mélységesen felháborít, hogy ennyire nem figyelnek erre oda a szülők. De erről majd még később.

Ez ugyan szeptember, és promóció, de jól láthatók a különböző hőfokértelmezések a nyakig beöltözött fotóstól a vállalkozó szellemű fürdőruhásokig.

Szolgáltatások. Mára már azért tájékozottabb vagyok, de első nekifutásra sehol nem lehet általános érvényű születésnapi lapot kapni, csak a "nagyon különleges másodunokanővérnek (és férjének)", illetve hasonlóan szoros kapcsolatot feltételező rokonoknak címzett lapokat árulnak, de azokat minden formában, hogy hátha ismerjük olyan mélyrehatóan a sokadik ági, sosem látott ünnepeltet, hogy a személyiségének legmegfelelőbb - igen egyedien még a nevüket is előre nyomtatva tartalmazó - lapot válasszunk nekik. De az egymást szavak nélkül is megértő barátok nem képviselnek elég vásárlóerőt.

Háztartás ... hát ez már kőkeményen a Benny Hill Show, a legutolsó gegig. Az ablakok csak dísznek vannak, és azt is nyitva hagyják, akár mínusz 10 fokban is, mert valahogy ez is lepereg róluk. Vízkőoldót nekem kellett vennem, a penésztisztítót pedig csaknem nekem kell kitalálnom, sehol nem lehet kapni. Ahogy sima ecetet sem, amit a rohadó mosógép újjáélesztésére szánok. Sebaj, hozattam Magyarországról. Mert itt minden ennyire egyszerű. Porszívó. A porszívó (mind a 4, amellyel július óta találkoztam) dögnehéz, mintha csak valami kelet-európai kommunista blokk utódállamában egykor található, szovjet batár lenne, le van törve ez-az róla, és nincs sarokszívója, így a nagyon praktikus, a fürdőszobában/mellékhelyiségben is használt vastag padlószőnyeg sarkainál, a bútorok, csövek mellett vastagon áll az összekövesedett por (meg még amit a wc-ben el tudunk képzelni). És mindenekfelett nem szív, mert az már túl nagy elvárás lenne. A bútorok szintén dögnehezek, ezért mozdíthatatlanok, de mivel többnyire antik darabok, esnek szét, amint hozzájuk érek. Az asztalok lába például bármiféle mozgatási kísérletre önálló életre kel. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az égvilágon semmi, de semmi nem praktikus, ami a háztartással kapcsolatos. A partvis nyelének a vége leesik, hólyagosra törve a kezem, amint igyekszem a söprő mozdulattal ellentétes erőkifejtéssel a helyén tartani; a gyerek cipője lyukas, konkrétan át tudom dugni rajta az ujjamat, de ez rajtam kívül senkit nem érdekel, a designer fürdőszoba nagyon csinos (tényleg), de a hűde faxnis csapok adott számú elforgatást követően szétesnek és tömítőgumistól-telepestől zuhannak a kádba, ha szerencsénk van. Ha nem, akkor mondjuk a lábunkra zuhanyzás közben, és az már a baleseti sebészetre tartozik. Az olcsó wc-papír használhatatlan. Otthon a legalapszintűbb tescós is, ha kissé érdes is, de a célnak megfelel, itt viszont a gyönyörű fehér küllem és a finom tapintás rendkívül hasznos tulajdonságai mellett csak éppen a lényeg marad el. Csak pont szar. No pun intended.

A mai takarítás azonban végképp betette a kaput. Már karácsony előtt észrevettem, hogy a szülők fürdőszobájában nehezen folyik le a víz az akadálymentesített duplamosdóból, amelynek szinte teljesen vízszintes az alja. Mire visszaértem, mindenféle üledékek telepedtek meg benne a le nem folyó vízből. Amit csak egy fürdőszobai mosdóban el lehet képzelni. És én megértem, hogy az Apuka annyira fáradt, hogy kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a karácsonyi szünetben szerelőt hívjon, de könyörgöm, az Aldiból egy lefolyótisztítóval többet vesz és beleönti, ez igazán nem erőfeszítés, ehhez csak gondolkodni kellene, amolyan praktikusan. De nem. Inkább elnézzük minden egyes fogmosásnál, reggel és este, két hétig, hogy visszabugyogja a rendszer a végtermékeinket. És majdcsak lesz valahogy. Majdcsak megváltozik. Én, a kétdiplomás külföldikelet-európai házvezetőnő kellek hozzá, hogy a "fürdőszobai problémát" megoldjam. Ért-he-tet-len. Mindennel szemben így viseltetnek, a karácsony előtti utolsó munkanapom 14. órájában is csak én kezdek valamit a gyerekkel, aki ordít, hogy jaj, Ildi, 38,2-t mutat a hőmérő. Az orvosok mindenre paracetamolt adnak és várják a csodát. Ami persze nem történik meg, és így nekem is elmegy feleslegesen két hetem, meg a gyereknek is. Az apuka még a paracetamolig sem jut, legfeljebb csinál egy üres teát a tüdőből felszakadó köhögést produkáló gyereknek, aztán gyógyuljon. A lázcsillapító-gyömbértea-aszkorbinsav-méz kombináció csak nekem jut eszembe, mert engem az is érdekel, hogy közben a gyerek mondjuk másfél hétig hogy érzi magát. Az angol szülőknek ez is elkerüli a figyelmét. Végtelenül ésszerűtlen ez a teljes érdektelenség és tájékozatlanság. A dugulás majd elmúlik. (Nem.) A láz majd elmúlik. (Hát az sem.) A bipoláris depresszió katatón megzuhanásba torkolló mély szakasza majd elmúlik. (Na, az meg aztán végképp nem így működik.) Próbálom a bosszankodásomat/dühömet konstruktív energiákká alakítani, mert ha valami biztos, akkor az az, hogy ésszerűtlen, a praktikusságot teljesen nélkülöző és így aljasul időrabló környezetben nem tudok élni. Az angol nyelvlecke margójára stílszerűen: it does my head in (= megőrjít).

A héten pedig megkezdődik az alsó szint akadálymentesítése és kibővítése. Falat verni, bontani, vésni, fúrni-faragni fognak több hónapig; árkot ásnak az új házrész alapjának, ablakokat cserélnek (például a szobámban egyébként repedt falban, amin behúz a cúg). Számos kivitelezővel tárgyaltak a szülők az elmúlt két hónapban, jelentkezők jöttek-mentek, míg végül maradt néhány lehetséges befutó. Én pedig titokban imádkozom, hogy a koszovói vagy a litván mesterembereket válasszák, mert akkor van rá esély, hogy két hónap múlva nem szakad be vagy zuhan az egész a fejemre takarítás közben :).