2015. február 17., kedd

Zsúfolt hétvége 2.

A Valentin-napi hétvégémet sikerült minden arra érdemes programmal betábláznom, így a One Billion Rising után este a Young Vic színházba mentem, hogy megnézzek egy Beckett darabot, a (számomra, be kell vallanom töredelmesen, korábban ismeretlen) Happy Dayst Juliet Stevensonnal a főszerepben. Sőt, lényegében egy egyszemélyes show-ról volt szó, majdnem, a narratíva kiegészítőjeként - ahogy a főszereplő, Winnie életében is - szerepelt még egy szinte hangtalan, arctalan férfi, Willie (David Beames). A "népes" szereplőgárda és Beckett ismeretében felkészültem a rendhagyó élményre, ám amikor a főbejáraton belépve azonnal a budapesti művészmozik világában, majd a színházterembe érve a Bárka alternatív előadójában éreztem magam, és helyet foglaltam a teljes színpadot elfoglaló, lejtős homokpartot idéző díszlettől harminc cm-re az első sorban, majd az előadás kezdete előtt pár perccel elmozdították a lejtő tetejéről a sátorszerű díszletet, és Juliet Stevenson lehajtott feje, illetve mozdulatlan felsőteste bukkant elő mögüle, éreztem, hogy ez több lesz, mint abszurd.


Fényképezni nem lehetett, így csak egy elmosódott felvételem van erről, amikor is rám szóltak, hogy nem szabad. Ettől függetlenül a mellettem ülő olasz pár az immár a színpadnál sötétebb nézőtérről, vaku nélkül vígan kattintgatott jónéhányat; csak a második felvonás elején vette észre az ügyelő, és szólt rájuk, hogy ejnye-bejnye. Ellenben tőlem az előadás végén megkérdezte, hogy tetszett-e a darab, úgyhogy mondjuk egálban vagyunk.


A darab lényegében egy kétórás monológ arról, hogy Winnie képtelen lenne a pusztán hangvisszaverőként funkcionáló - és gyakorlatilag élő halott - férje nélkül élni, hiszen akkor naphosszat magában lenne kénytelen beszélni, és azt nem bírná ki. A legmélyebb egzisztenciális kérdésektől a legbanálisabb - és így is mellbevágó - megnyilatkozásokig minden előfordul ezen az érzelmi és intellektuális hullámvasúton, és Juliet Stevenson hangja, mimikája és tekintete olyan sebességgel vált két mondatonként tragédiából vígjátékba, majd vissza, hogy képtelen vagyok vele lépést tartani. Gyűlik bennem a feszültség, a zavar, a félelmetes felismerés, hogy itt most rólam van szó, aztán az, hogy mennyire aktuális ez az egész a jelenlegi családomban. Vajon meddig számít lelkesedésnek az optimizmus, és honnantól önámítás a boldogság lehetősége? Vagy valójában ha elhisszük, hogy azok vagyunk, akkor mindegy is? Bárhogy legyen is, Winnie letaglózó pontossággal jeleníti meg a bennem többnyire csak összefüggéstelen tudatfolyamként létező, végletek között cikázó élményeket, és a második felvonás közepére elérkezik az érzelmi túltöltöttség állapota, az oprendszerem bemondja az unalmast és felrobban. Zseniális.




Már a darab elején elgondolkodom, na és hol fognak meghajolni? A végére kiderül, a kérdés jogos. Sehol. A két színész az utolsó pózba fagyva, lecsukott szemmel, rezzenéstelen arccal (kivéve a hatalmas üdvrivalgás nyomán Juliet Stevenson arcán átsuhanó halvány, alig-alig észrevehető mosolyt) kivárják, amíg elül a taps és a nézők elhagyják a színházat. Nem vicc. Benézünk még a második, harmadik ajtón is, és továbbra is mozdulatlanul, a műhomokba kövülve látjuk őket.

Hogy tetszett-e a darab? Szóhoz nem jutottam. Kell majd még egy kis idő, hogy fel tudjam dolgozni az élményt. Ez volt a darab második estéje, hivatalosan még premier előtti előadások ezek (ezért kerültek a teljes ár harmadába a legjobb jegyek), de egyáltalán nem érződött kísérleti jellegűnek. Csak azt sajnálom, hogy a színészek nem látták, milyen sokan felállva tapsoltak a végén. Talán egy kicsit mégis, a szemük sarkából.

2015. február 15., vasárnap

Amikor Ildi tényleg Londonban van

Ezt a hétvégémet sikerült teljesen betábláznom, és éppen úgy jött ki, hogy a legújabb, péntek esti kétórás "intervention" (azaz apukával beszélgetés és egyeztetés a közel- (és távolabbi) múlt kedvezőtlen eseményeiről, majd tervek kidolgozása a jövőre) után következett, mondhatni a legjobbkor. Mert hogy a péntek estéim, amikor éppen le kéne bontanom valamilyen szórakozóhelyiséget a korombeliek társaságában, nem éppen így telnek, mivel a fél 9-es lefekvés után még egy óráig jönnek hozzám felváltva a gyerekek, hogy nem tudnak aludni és olvassak/nyissak ablakot/csukjam be/főzzek teát/vigyek vizet/számoljak bárányokat stb., akkor is, ha a szülők elérhetők, mert érdemben csak hozzám lehet fordulni ilyen témában. Tehát emiatt volt szükség ismét egyeztetésre az apukával, aki rettenetesen jó fej volt, de mondjuk attól még megint elment a péntek estém (is), szóval nagyon örültem a szombat-vasárnapnak.

Egy világméretű kampányban való részvétel és alternatív színház jutott szombatra, vasárnapra pedig alvás és világsztárokkal való találkozó. Egyelőre a nők elleni erőszak elleni küzdelem részeként Eve Ensler, a Vagina monológok szerzője által három éve életre hívott rendezvény, a One Billion Rising londoni etapjáról szeretnék írni, mert az egyik legfontosabb társadalmi kérdésnek tartom, hiszen, ahogy az egyik felszólaló is említette, ez nem női kérdés, ez az egész társadalom ügye. A minden év február 14-én, a V-napon megrendezett esemény világszerte egy milliárd nőt mozgósít - válaszként arra, hogy évente ennyien esnek erőszak áldozatául.

Sajtófotózás a szervezőkkel és felszólalókkal

Az idei One Billion Rising londoni rendezvényének középpontjában a gyermekek biztonságos otthonhoz és egészséges kapcsolatokhoz való joga állt, erről szólt a Valentin-napi forradalom a Marble Arch-nál.

A rendezvény előtt fél órával elkezdődött a dobolás Tom és Dawn profi dobosok irányításával, az alapötlet pedig az lett volna, hogy erre az ütemre rengeteg előadó, táncos, performanszművész, bárki karneváli hangulatot teremtve, feltűnően színes ruhákban és jelmezekben felvonul és közösen bulizik. Ehhez kerestek résztvevőket a honlapon, én is jelentkeztem a felhívásra, mert reméltem, hogy legalább a Break the Chain koreográfiát lesz lehetőségünk eltáncolni. Fogalmam sem volt arról, hogyan működnek a dolgok itt, a Magyarország teljes lakosságával rendelkező Londonban, de arra számítottam, hogy egy porszem leszek a tömegben, ami tökéletesen megfelelt volna, mert nagyon bíztam a tömeges jelenlétben. Ehhez képest a meghirdetett próbán, amelynek így is csak a felére, és rengeteg szervezés után jutottam el, végül csak doboltak, hogy a fő ritmusokat megtanulja az a kemény mag, akik majd szombaton is adják az alaphangot. A főszervező lány a kezdeti lelkes levelet követően a próbán lényegében nem foglalkozott velem, és véletlenül derült ki, hogy a Break the Chain mellett tervezett további három dal, amelyre majd „bulizni” kell, végül nem lesz, csupán a dob, arra kell majd „előadni”. A maradék három napban én fel is készültem, hogy kb. mikből fogok majd improvizálni, de szombat délelőtt rajtam kívül mindössze két (!) másik táncos volt, aki határozott céllal érkezett a Marble Arch-hoz, és hamar kiderült, hogy tömegmozgósító szerepbe kényszerültünk (volna), így inkább csak a dobolás terjedt a növekvő közönség soraiban is. Voltak még egyébként, akik próbálkoztak, tényleg feltűnő jelmezekben érkeztek, főként fiatalok (éljen!), de ők sem értették, hogy mit is kellene akkor csinálni, így végül leültek a szabad dobokhoz, majd a rendezvény kezdetén el is párologtak. A Break the Chaint egy kiadós zuhé miatt megcsappant, mintegy ötvenfős közönség táncolta el, akik közül ha tízen tudtuk a koreográfiát, és mivel egyébként is siettették már a lezárást a szervezők, mert kifutottunk az időből, inkább egy nagy káoszhoz hasonlított az egész. Emiatt elég csalódott voltam, és még inkább sajnálom, hogy nem lehetek ott a magyar rendezvényen, amelyet az eddigi két alkalommal első rangúan megszerveztek az itteniekhez hasonlóan rendkívül elfoglalt és főállásban is dolgozó szervezők.

Főpróba

Lelkesen, de tanácstalanul
Itt még gyűlik a tömeg.

Maga a program viszont sok szempontból nagyon tetszett. A meghívott politikusok, mind árnyékminiszterek és nők, beszéltek az iskolai szexuális felvilágosítás alapvető átalakításának fontosságáról, a párkapcsolati erőszakkal kapcsolatos iskolai oktatásról, a jelenlegi eljárások áldozathibáztató és áldozatokat üldöző jellegéről, amely tarthatatlan, és felhívták a figyelmet arra, hogy a lányok, nők elleni erőszakról szóló rémtörténetek nem a múlt századból maradtak ránk, hanem ma, most, itt történnek, ezért azonnali beavatkozásra van szükség, és a változás lehetséges, nem kell belenyugodni a jelenlegi helyzetbe.
Az egyik előadó a nőinemiszerv-csonkítással kapcsolatos iskolai felvilágosító oktatásról beszélt, és általában fontos kérdés volt ez, illetve az egészséges párkapcsolatról nyújtott felvilágosítás, hiszen a politikusoktól kezdve a tanárokon át a 14-25 év közötti lányokat-nőket magában foglaló Girl Guides szervezet fiataljai is mind ennek bevezetését kérték a kormánytól.

Több nőt a parlamentbe!
 A Big Love Little Sista vezetője felhívta a figyelmet arra, hogy a „háromból egy nő” nem pusztán statisztikai adat, az erőszakot elszenvedő nők valós személyek, testvéreink, anyáink és lányaink, akiknek segítségre van szüksége. Ők a művészeteket hívják ehhez segítségül.

A stand up műfaját Kate Smurthwaite és Shazia Mirza képviselte fergeteges poénokkal, és humoros formában vagy éppen komolyabbra fordítva a szót kitértek az erőszak elleni küzdelem kérdéseire is. Különösen örültem, hogy Smurthwaite felhívta a figyelmet egy bizonyos rosszalló arckifejezésre, amelyet a politikusok, a stand up előadók és az üzleti vezetők mind-mind gyűlölnek, és arra kért bennünket, hogy vágjunk ilyen képet, valahányszor meghalljuk, hogy a kormánynak ismét meg kell vonnia a támogatást a nők és gyermekek védelmét szolgáló intézkedésektől, vagy éppen amikor egy barátunk elújságolja, hogy megy és megnézi A szürke ötven árnyalatát a moziban (hatalmas ujjongás). Mirza időt sem hagyott, hogy felocsúdjunk az egyik poén okozta derültségből, máris érkezett a kíméletlen és tűpontos folytatás. Ő árnyaltabban, kevésbé direkt módon fogalmazta meg kritikáját többek között a rasszizmussal, a szexizmussal és a vallási fanatizmus különösen nőket érintő túlkapásaival szemben. Dőltünk a nevetéstől, számomra lenyűgöző volt, talán soha nem láttam még ennyire okos és vicces fellépést. A nők bizony nagyon tudnak érteni ehhez a műfajhoz (is).

Nagyon örültem annak, hogy az esélyegyenlőségért küzdő férfiak is képviseltették magukat. A hátrányos helyzetűek számára krikettakadémiát működtető egykori krikettjátékos, Junaid Nadir elmondta, az a célja, hogy a rendszerint drága és felső osztálybeli, tehát a hátrányos helyzetűek számára lényegében semmilyen lehetőséget nem kínáló sportot elérhetővé tegye azok számára, akiknek kiugrást jelenthet és radikálisan megváltoztathatja az életük alakulását.

A várt kétezernél jóval kevesebb ember gyűlt össze, de a hajak még így is bele tudtak lógni a képbe.

A Band of Brothers képviselője szerint nincsenek már olyan férfiak, akik példaképek lehetnek, akik mentorok lehetnek, akik képesek bevallani, hogy dühösek és zavarodottak, akik megértők tudnak lenni anélkül, hogy tanácsot osztogatnának vagy ítélkeznének, és ők ezt a hiányt szeretnék pótolni több brit városban nyújtott tanácsadás keretében. Ezen kívül egy korábbi bandatagból mentorrá vált fiatalember is elmesélte a történetét, azt, hogyan látott a saját szemével nők elleni erőszakos bűncselekményeket vagy akár gyilkosságot az utcán gyerekkorában, és felhívta a figyelmet arra, hogy neki sajnos senki nem tanította meg, hogy mindez helytelen, ezt csak a börtönben ismerte fel, és a szabadulása óta a családon belüli, főleg nemi erőszakról tart felvilágosító foglalkozásokat a hozzá hasonló helyzetben lévőknek.

Az esemény végén egy FVM-áldozat, ma már ifjúsági tanácsadó stílszerűen azzal zárta a beszédét és lényegében a felszólalásokat, hogy a közönség soraiban lévő túlélőkhöz (végre!) és az őket támogatókhoz szólt: „Szeretlek titeket! A szeretetért vagyunk itt. A forradalomért vagyunk itt. Magamat forradalmárnak tartom, és én mondom nektek, hogy ti is azok vagyok. … Jobb szexuális és párkapcsolati felvilágosítást szeretnék az iskolákban, szeretném, ha a fiúknak is megtanítanánk, hogy mi az önbecsülés – mert valamiért azt hisszük, hogy ha fiúkról van szó, ők veleszületett önbecsüléssel rendelkeznek, pedig ez nem így van -, olyan világban szeretnék élni, ahol egy nő véleményét nem a keserűségnek vagy „azoknak a bizonyos napoknak” tulajdonítják; nem hormonváltozásról van szó, hanem történt valami vele, és hangot kíván adni az érzéseinek. Szeretném, ha mindent, ami itt ma beszédek, vers, tánc vagy zene formájában elhangzott, magatokkal vinnétek és hirdetnétek. Emeljük fel a hangunkat, legyünk hangosak, mert ez az, amit az erőszaktevők nem szeretnek – ha hallgatunk, az kényelmes nekik, tehát legyünk hangosak!

Így teszek, amíg eljön az a bizonyos változás, ami lehetséges.