Zsúfolt hétvége 2.

A Valentin-napi hétvégémet sikerült minden arra érdemes programmal betábláznom, így a One Billion Rising után este a Young Vic színházba mentem, hogy megnézzek egy Beckett darabot, a (számomra, be kell vallanom töredelmesen, korábban ismeretlen) Happy Dayst Juliet Stevensonnal a főszerepben. Sőt, lényegében egy egyszemélyes show-ról volt szó, majdnem, a narratíva kiegészítőjeként - ahogy a főszereplő, Winnie életében is - szerepelt még egy szinte hangtalan, arctalan férfi, Willie (David Beames). A "népes" szereplőgárda és Beckett ismeretében felkészültem a rendhagyó élményre, ám amikor a főbejáraton belépve azonnal a budapesti művészmozik világában, majd a színházterembe érve a Bárka alternatív előadójában éreztem magam, és helyet foglaltam a teljes színpadot elfoglaló, lejtős homokpartot idéző díszlettől harminc cm-re az első sorban, majd az előadás kezdete előtt pár perccel elmozdították a lejtő tetejéről a sátorszerű díszletet, és Juliet Stevenson lehajtott feje, illetve mozdulatlan felsőteste bukkant elő mögüle, éreztem, hogy ez több lesz, mint abszurd.

Fényképezni nem lehetett, így csak egy elmosódott felvételem van erről, amikor is rám szóltak, hogy nem szabad. Ettől függetlenül a mellettem ülő olasz pár az immár a színpadnál sötétebb nézőtérről, vaku nélkül vígan kattintgatott jónéhányat; csak a második felvonás elején vette észre az ügyelő, és szólt rájuk, hogy ejnye-bejnye. Ellenben tőlem az előadás végén megkérdezte, hogy tetszett-e a darab, úgyhogy mondjuk egálban vagyunk.

A darab lényegében egy kétórás monológ arról, hogy Winnie képtelen lenne a pusztán hangvisszaverőként funkcionáló - és gyakorlatilag élő halott - férje nélkül élni, hiszen akkor naphosszat magában lenne kénytelen beszélni, és azt nem bírná ki. A legmélyebb egzisztenciális kérdésektől a legbanálisabb - és így is mellbevágó - megnyilatkozásokig minden előfordul ezen az érzelmi és intellektuális hullámvasúton, és Juliet Stevenson hangja, mimikája és tekintete olyan sebességgel vált két mondatonként tragédiából vígjátékba, majd vissza, hogy képtelen vagyok vele lépést tartani. Gyűlik bennem a feszültség, a zavar, a félelmetes felismerés, hogy itt most rólam van szó, aztán az, hogy mennyire aktuális ez az egész a jelenlegi családomban. Vajon meddig számít lelkesedésnek az optimizmus, és honnantól önámítás a boldogság lehetősége? Vagy valójában ha elhisszük, hogy azok vagyunk, akkor mindegy is? Bárhogy legyen is, Winnie letaglózó pontossággal jeleníti meg a bennem többnyire csak összefüggéstelen tudatfolyamként létező, végletek között cikázó élményeket, és a második felvonás közepére elérkezik az érzelmi túltöltöttség állapota, az oprendszerem bemondja az unalmast és felrobban. Zseniális.

Már a darab elején elgondolkodom, na és hol fognak meghajolni? A végére kiderül, a kérdés jogos. Sehol. A két színész az utolsó pózba fagyva, lecsukott szemmel, rezzenéstelen arccal (kivéve a hatalmas üdvrivalgás nyomán Juliet Stevenson arcán átsuhanó halvány, alig-alig észrevehető mosolyt) kivárják, amíg elül a taps és a nézők elhagyják a színházat. Nem vicc. Benézünk még a második, harmadik ajtón is, és továbbra is mozdulatlanul, a műhomokba kövülve látjuk őket.

Hogy tetszett-e a darab? Szóhoz nem jutottam. Kell majd még egy kis idő, hogy fel tudjam dolgozni az élményt. Ez volt a darab második estéje, hivatalosan még premier előtti előadások ezek (ezért kerültek a teljes ár harmadába a legjobb jegyek), de egyáltalán nem érződött kísérleti jellegűnek. Csak azt sajnálom, hogy a színészek nem látták, milyen sokan felállva tapsoltak a végén. Talán egy kicsit mégis, a szemük sarkából.