Brüsszel, 2-3. nap

Amint azt valaki igen okosan kifejtette, a munka ellentéte nem a kikapcsolódás, amely többnyire igen aktív és zsúfolt tevékenység, hanem a semmittevés, amiből egyenesen következik, hogy a mostani szabadságom alatt sem pihenek igazán. Brüsszel teljesen beszippantott, ráadásul éjjel még az Egy csodálatos elmét és a Pretty Womant is elkaptam a tévében, úgyhogy utóbbit végre felnőtt fejjel is megnéztem (alig tárgyiasítja a nőt az egész filmen át - egy ponton konkrétan egy Cartier nyakláncként utalnak Vivienre, most tényleg? -, ám Julia Roberts tényleg micsoda színésznő, a casting tökéletes), és a két éjszakai átlagos alvásmennyiségem egyelőre öt órára rúg. Meglévő holland és francia nyelvtudásomat összetéve még péntek este megtudtam a kiírásokból, hogy a hotel előtt közlekedő villamost szombattól két hétig felújítják - ez annyira tipikus -, de szerencsére arrafelé első nap letudtam a nézelődést. A központba ugyanis éppen az ellenkező irányba vezet az út, és euforikus élmény, hogy újra képes vagyok átlátni a csatlakozásokat, megtervezni az útvonalakat és emlékezni rájuk internet nélkül is. Két és fél nap alatt sikerül kiigazodnom magamtól Brüsszel központjában, gyalog is eltalálok bárhová; idejét nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyet.

Amint az lenni szokott, utazáskor néhány fontos kellék minden igyekezetem ellenére otthon marad, miközben biztosan akad egy-két utólag feleslegesnek bizonyuló darab. Ezúttal egész jól állok, kivéve azt az orbitális buktát, hogy a gondosan betervezett sorozatmaraton - direkt nem hoztam az újonnan beszerzett dvd-ket, mondván, majd a laptop - a külső winchesterem teljes figyelmen kívül és szobai polcomon hagyása miatt meghiúsult. A skála másik végén jobban teljesítettem, csak némi ételt kell majd hazavinnem, de azt is csak azért, mert váratlanul kiderült, hogy van olyasmi a brüsszeli kínálatban, amit megehetek, így hát meg is ettem. De erről majd később.

A hiányokra visszatérve, szombat reggel elindultam az öt percre lévő bevásárlóközpont nagyáruházába, hogy beszerezzem végre a hőn áhított evőeszközöket, illetve fogkefét, mivel mondanom sem kell, hogy az egyesült királyságbeli elektromos fogkefék dugasza nem illik az európai szabványba. Komolyan, hogy nekik miért kell mindig mindent másképp csinálni? Fel nem foghatom. Ráadásul ehhez még adapter sincs, fél órás netes böngészés után találtam egyetlen olyan fórumot, ahol részletesen leírták a szabványbeli különbségeket, de az internetes közösség tagjait meglepően kevéssé izgatja ez az igen bosszantó kérdés. Tegyük fel, hogy nem négy napra jövök, hát nagyon utálnám, hogy hetekig a manuális verziót kelljen alkalmaznom, és nem azért, mert derogál sikálni, hanem mert nem véletlenül tértem át az elektromos verzióra. Meg egyébként is, na, ez már aztán tényleg csak felesleges különcködés a britek részéről. Mondjuk ha vettem volna egy, az europlugot brit háromágúra alakító adaptert, és abba veszek egy olyat, ami a háromágút a brit kétágú, fürdőszobaira alakítja, nem lett volna probléma, de hát ez az angolokhoz híven praktikus megoldás utazás előtt nem jutott eszembe. Az ott motoszkált bennem, hogy vigyek sima fogkefét, hátha nem lesz konnektor a fürdőszobában, méretproblémákra azonban naivan nem gondoltam. Persze a hotelben van hűtő, a tönkrement lámpát kicserélik, mire visszaérek a városból, az áram pedig csak másodpercekre megy el négy-öt alkalommal egy nap, és magától újraindul minden, amikor visszajön, úgyhogy gondolom, egy szavam sem lehet.

Tehát bevásárlóközpont, Carrefour. Kint természetesen minden szürke, párás, nagyon szeles az idő és metsző hideg van, de én Londonban edződtem, tehát az öt perces sétához felveszem a magassarkú csizmát és a Zagabo kabátot, és kisminkelem magam, normálisan, nem három perc alatt félálomban, mint a hétköznapokon általában, majd nekiindulok. Találok mindent, fogkefét, utazó méretű szájvizet, amit ha már meglátok, megveszek, mert a litereset mégsem akartam elcipelni Londonból, és teljes a Galler-kínálat, úgyhogy ott meglehetősen hosszan leragadok ajándékot válogatni. Közben jövök rá, hogy ellenőrizzem az összes típus összetevőit, és a tejet és glutént csak nyomokban tartalmazó étcsokis-mogyoróson annyira fellelkesülök, hogy ötöt be is rakok a kosárba, meg egy előző nap már letesztelt kávésat is, csak hogy biztosítsam a változatosságot. Ezek után sor kerül az ajándékvásárlásra is, a család a legjobbat kapja majd. Sajnos Sean utál mindenféle magot, és a kókuszt sem szívleli, úgyhogy maradok a nugátos alapdaraboknál (mondjuk azok az egykori kedvenceim, rettentő finomak, mindenképpen kóstoljátok meg, ha erre jártok). Személy szerint viszont a kókuszos nugátkrémes-fehércsokisért vérzik a szívem, holott utálom a fehér csokoládét, de ez a kombináció verhetetlen, és egyelőre nem úgy néz ki, hogy valaha ehetek még belőle. Persze reményhal, meg minden.

Újabb ajándékok. Hiába mentettem el minden irányba forgatva, csak és kizárólag oldalt volt hajlandó feltölteni a rendszer, úgyhogy így marad.

Keresd a Noix de Coco-t! (Segítség: citromsárga)

A (Carrefourban hirtelen fejben elkülönített) csokiköltségvetés kimerítését követően elkezdek nézelődni végső küldetésem teljesítése céljából, megtalálom a konyhai részleget, ébred a reményhal, habverő, konzervnyitó, igen!, tortalapát, kések, a lelkem egyre jobban repes, és akkor igen!, ott jobbra fent megtalálom! Műanyag kanál, villa és kés! Ugyan húsz darabos a csomag, de az előző esti hiábavaló keresgélés után úgy érzem, ez már csak a száz egyötöde, és 1,90-ért igazi vásárt csinálok, máris landol egy csomag villa és kanál a kosaramban, vége a nomád életmódnak. Immár megnyugodva elindulok csendes ásványvízért, minek örömére sikerül extrán szénsavasat vennem, mert nem, még mindig nem tudok sem franciául, sem hollandul - bár valljuk be, az "intensement" szóra gyanút kellett volna fognom, a színkódok keverése viszont csak arra jó, hogy összezavarja az embert, így az Evian után szabadon megveszem a piros kupakos üveget. Nagy hiba.

Ezen az sem segít, hogy a kasszánál franciául folytatom le a teljes párbeszédet, és még értem is, amit kérdeznek tőlem. A párizsos (ez kisbetű?) táskámmal és a londoni látványosságokkal díszített bevásárlószatyrommal mondjuk kicsit feszengek, kellene már az a brüsszeles (szintén...?) táska, attól komformabb turistának érezném magam. De tényleg kell, ez az egyetlen dolog, amit terveztem venni magamnak, mivel a párizsos kissé megroggyant már a használatban.

Délután kisüt a nap, úgyhogy a hétvége megtervezése után felkerekedek egy kis városnézésre. Estére kinézek egy szórakozóhelyet, ami egy metrómegállóra van tőlem és nagyon ígéretesnek tűnik, vasárnapra marad egy ingyenesfizessamennyitgondolsz városnéző túra, délutánra pedig az Atomium, amely szintén az én metróm vonaláról megközelíthető. Hétfőre hagyom a képregénymúzeumot és a Parlamentáriumot, legalábbis elméletben. Offline térkép elmentve, metró- és villamosvonalak kinézve, megjegyezve. Csak ekkor jövök rá, hogy a képregénymúzeum a hoteltől tíz perc gyaloglásra van, így a Grand Place felé útba ejtem. Mire a központba érek, beborul az ég és lehűl az idő, de még ez is kispálya az összes éghajlat valamennyi arcát egy nap alatt produkáló londoni "tavaszhoz" képest, szemem sem rebben, esernyő nincs is nálam. Közben tíz évvel ezelőttről felismerem a főtér nagy épületei mögött kígyózó, szűk kis utcákat az éttermekkel és szuvenírboltokkal, kezd összeállni a kép. Fényképezés után elindulok táskavadászatra, és megtalálom a tökéletes darabot, amelynél újabb és tetszetősebb dizájnt csak egy helyen látok később, viszont drágábban, így összességében nagyon jól járok.

Beszippant, mint az örvény :)

Egy kilométeres embersor mögött felfedezek egy népszerű sültkrumplizót, ami a belga csoki mellett egy újabb, számomra tiltott belgikumot (?) árul. Az állandó levesből és nyers fogásokból álló étrend miatt szinte fáj a sült étel illata, de tovább megyek a Manneken Pis irányába, legalábbis ekkor még azt hiszem. Minden igyekezetem ellenére sikerül eltévednem, nem is értem, mi történik, megyek oda-vissza, a fenébe, eddig olyan jól ment ez a térképezés, de nem, semmi, teljes blokk, pók a falon, úgyhogy amikor rálelek egy villamosmegállóra, legyőzötten lekullogok (igen, itt a villamos a föld alatt (is) megy, egyelőre nem sikerült kiderítenem, hogy miben más, mint a metró, mert az meg ugye Pesten meg Párizsban is megy a föld fölött is), innen már egyenes út vezet haza. Éhes és fáradt vagyok, úgyhogy táncolás helyett bekucorodom a tévé elé a maradék normális ételre emlékeztető muníciómmal és filmet nézek. Talán ostoroznám magam érte, ha sokszor döntenék így, de az az igazság, hogy egy jó kis pihentető semmittevés (na, megérkeztünk) ugyanúgy hiányzik a mindennapjaimból, mint a buli, úgyhogy most ezt a sorrendet választom.

Botanique - itt lakom

 

A képregénymúzeum, egyelőre kívülről

És a főszereplők, itt nem csoki, hanem képregény formájában.

  

Megérkeztem

A jegesmaci helyében én sem ereszteném.

Á, nem is néz ki jól...

Ma reggel verőfényes napsütés fogad, amikor fél 8-kor kivakarom magam az ágyból, hogy időben odaérjek a 10 órakor kezdődő városnézésre, amire tegnap sikerült regisztrálnom, és ami - mint utóbb kiderül - valójában 10.30-kor kezdődik, de ugyan kinek kell az a plusz fél óra alvás, amikor a jéghidegben várakozva is eltöltheti, nem igaz? Az "ingyenes", spontán szerveződő túra koncepciója nagyon tetszik, bár biztosan csak nekem új, de a hétvégén pangó Couchsufinges programok híján nagyon megörülök ennek a random összeverődő emberekkel való találkozónak. Van itt építésznek tanuló olasz lány, dél-afrikai család, ahol a lány Leidenben tanul, és az őt meglátogató szülőkkel közös kirándulást tesznek most Brüsszelbe, illetve egy Birminghamből érkező japán csoport, meg egy Londonban élő magyar ex-fordító :). A túra nagyon érdekes, rengeteg dolgot megtudok, amit négy nap alatt biztosan nem lett volna időm felfedezni, például hogy a Camino útvonala áthalad Brüsszelen, hogy a tőzsde mint olyan belga találmány, hogy két helyen áll még a középkori várfal, hogy Brüsszelnek korábban volt egy folyója, de beépítették és föld alatti csatornarendszerré alakították, csupán egy helyen rekonstruálták a vizet a 19. századi építkezések során feltárt eredeti mederben; hogy a folyója miatt volt Brüsszel olyan fontos kereskedelmi központ, és az egykori fő kereskedelmi útvonalon találjuk ma is a legjobb éttermeket (a fáradt utazók legnagyobb örömére); hogy hová nem szabad beülni, hogy melyik sültkrumplizó nagyon jó, hogy a Neuhaus legelső csokoládéboltjában még ma is a család korábbi tevékenységéből fennmaradt gyógyszertári szekrényekben kínálják az első osztályú csokoládét, és hogy a csokoládéházak (pl. Leonidas, Neuhaus, Godiva, Galler) melletti elköteleződés pont olyan, mint a focicsapatok iránti rajongás - mindenki egyetlen egynek fogad hűséget, és minden kilengés árulásnak számít. Ezt csak megerősíteni tudom, mindig a Galler, örökkön-örökké :). Ami nekem nem volt újdonság, az az, hogy a képregény jellegzetesen belga műfaj, és Tin-Tin, illetve Lucky Luke mellett a Hupikék törpikék világa is innen származik.

Messze vagyunk még az Atomiumtól, Törpapa?
Most már igen.

Süt a nap!

Én és a liege-i gofri egy képen, jeeee.

Manneken Pis

Ízelítő a falfestményekből

Középkori folyómeder

Delirium kávéház, több mint 3000 féle sörrel és egy Guiness-rekorddal

És az egyenlőség jegyében a Janneken Pis :)

A legjobb orvosság minden bajra, gyógyszertári szekrényekből.

Induláskor egyébként a tiltólistán szereplő ételek (lényegében minden, ami boltban megvásárolható) közül a chipset választom, hogy délután egy óráig ne haljak majd éhen. Kis csomagot veszek, már itt is van ilyen - másfélszer annyi van benne, mint a brit verzióban, lényegében egy nagy csomag felének felel meg, de az igyekezet mindenképpen dicséretes. Mire végzünk a városnézéssel, és Camille, a túravezető lebeszél az Atomiumról, eldöntöm, hogy márpedig én megkeresem a tegnapi kilométeres sort generáló sültkrumplizót és veszek magamnak egy adagot, mert nem bírom tovább. Az intuíciómra hagyatkozva és a papírtölcsérekkel szembe jövők sűrűsége alapján rovom a macskaköves kis utcákat, néhányat felismerek tegnapról, majd egyszer csak belebotlok a Galler márkaboltba. Bár sok babér számomra itt nem terem, rendíthetetlenül bemegyek. A pultnál tábla hirdeti, hogy bátran kérdezzük az eladókat az allergénekről, mivel folyamatosan fejlesztik a recepteket, így érdemes mindig ellenőrizni, mivel szolgálhatnak. Persze a súlyos laktózérzékenység a Galler márkaboltban olyan, mint űrsétára indulni szkafander nélkül, de a gofris-pralinés-sültkrumplis-csokoládéfondüs-palacsintás kirakatok hatására már ölni tudnék bármiért, ami ezekben az üzletekben kapható. A kirakatból macaronok mosolyognak rám, és mivel az elmúlt napokban kiálltam a tojásfehérje-próbát, csak a tej a kérdéses. Előttem brit turisták közlik a nagyon kedves eladóval, hogy kifejezetten ajánlották nekik a Gallert, az ismerősük a lelkükre kötötte, hogy a ez a legjobb belga csoki, azt meg kell kóstolniuk, amire nem tudok mást, csak bőszen bólogatni. Meglepő kérdésemet (tejmentes macaron? vaj van a közepén...) és kínjaim rövid ismertetését követően kapok ajándékba egy 85% kakaót tartalmazó pralinét, ami számomra is ehető. Továbbra is elkötelezett Galler-hívő maradok :).

A desszert után jöhet a főétel, eltalálok a megfelelő helyre, épp egy rövidebb sor végére csatlakozom rá, így "csak" tíz percet kell várnom a jéghidegben a sültkrumplimra. Egy féltégla súlyú tölcsérrel a kezemben indulok haza, az út metróval és villamossal összesen tíz perc. Ez aztán az élet. A krumplit még további húsz percig gyűröm, és még este 11-kor sem vagyok éhes. Meg rosszul sem. Néha csak annyira jó "normálisnak" lenni, nem másnak, nehéznek, furcsának, rendszeridegennek, számkivetettnek.

Délután a három napitöbb hónapos alváshiányt pótolom, az Atomium legközelebbre marad, mivel biztos vagyok benne, hogy lesz még alkalom, beleszerettem ebbe a városba. Ráadásul a városnézés során megérintettem az erre hivatott szobor mását (mert az eredetit renoválják, de a babona nem ismer határokat), úgyhogy most már egyértelmű, hogy visszatérek még Brüsszelbe. Camille továbbá felhívta a figyelmünket a falfestményekre, amelyek a város több pontján megtalálhatók, és a hagyományokhoz hűen képregényjeleneteket ábrázolnak, a kivitelezésüket megszervező cég honlapján pedig megtalálható az összes ilyen cím, amelyeket képregénytúraként végig lehet járni, ráadásul útba esik a képregénymúzeum is, így megvan a holnapi bővített program. Lehet, hogy a Parlamentárium is legközelebbre marad, és tartok majd egy EU-túrát. Hihetetlen, hogy meg tud lepni az élet. Az olcsó jegy miatt választottam Brüsszelt, kissé randomnak is éreztem, hogy most miért pont ide, csak hogy ne Londonban legyek, de jobb helyre nem is tévedhettem volna. Talán hamarabb a szívembe lopta magát, mint London, utóbbi pedig az elmúlt pár hónapban erős aknamunkával kezdte ki az elkötelezettségemet. Az okokat - többek között - lásd fent. Kontinentális Európa kell nekem, itt olyan vagyok, mint hal a vízben, míg Londonban minden valahogy pont az ellenkezője annak, ami számomra természetes. Nem csalódtam benne, csak nehezen élhető. Meglátjuk, mi lesz ebből.

Brüsszel, 1. nap

Azon túl, hogy mint utóbb kiderült, nyaralás céljából sikerült a vélhetően egyetlen olyan várost kiválasztanom a kontinensen, ahol áprilisban hidegebb van, mint Londonban, a szokásoshoz képest meglehetősen zökkenőmentesen zajlott az utazás.

Reggel még egy hajvágás is belefért és végre profi, hozzáértő szakemberhez kerültem, aki londoni viszonylatban még megfizethető, voltak ötletei arra, hogy mit kezdjen a hajammal - ami így önműködően mindig ugyanarra fog orientálódni, akkor is, ha én szárítom majd be - és nekem is tetszik. Így felfrissülve indultam a St. Pancras állomásra, bár időközben be-beugrott, hogy néhány dolog otthon maradt, aztán még néhány fontos, rengeteg szervezés után összekészített élelemmel kapcsolatban is elfogott a frász, hogy bekerültek-e a csomagba.

Azzal nem volt gond, ám amikor a vasútállomáson megláttam a biztonsági ellenőrzést, azonnali stresszreakciót produkáltam, és már-már elment a kedvem az utazástól, mert ismét nem maradt idő körülnézni, műanyag evőeszközt vásárolni, fényképezni, elbúcsúzni, amint beszippantott a kígyózó sorok vége-hossza nincs kálváriája. Rájöttem, hogy végtelenül gyűlölöm ezt a procedúrát, leginkább azért, mert soha nem tudom, hogy pontosan mit kérnek, és főleg azt, hogy meddig fog tartani. Öt perc elábrándozás a duty free(-nek megfelelő) üzletekben elég lehet arra, hogy rohanni kelljen, nagyon nem szeretem, amikor ilyen felgyorsult idejű univerzumba kerülök.

Ennek ellenére a csomagom hosszú idő óta először kiállta a próbát, és a beszállás és elhelyezkedés is meglepően simán ment. Ezúttal nem én voltam az, aki rossz kocsiban kereste az ülését, és csodálkozott azon, hogy ott már mások ülnek. A szomszédom Marie Antoinette-et, majd Suzy és Tekergőt nézett a laptopján, miközben én többnyire aludtam - végre. Így aztán hipp-hopp megérkeztem Brüsszelbe, és némi bizonytalankodás után megtaláltam a 6-os számú közlekedési jármű világoskék vonalát, ami azonban előzetes értesülésemmel ellentétben nem busz, hanem metró volt. Internet híján sms ment Pestre, hogy sürgősen ellenőrizni kéretik a járműtípus kilétét, illetve hogy melyik megállónál kell leszállnom, ha egyáltalán ezzel kell utaznom, és mi a hotel pontos címe, mivel ezek az információk az e-mailjeim közé gondosan elmentett screenshoton szerepeltek, csak éppen azt hagytam ki a számításból, hogy ahhoz Brüsszelben nem fogok hozzáférni.

Felüdülés volt a metróban is működő mobilhálózat, mert így a válaszokra várva a föld alatt ellenőrizhettem a kizárólag érmével működő jegyautomatáknál, hogy milyen típusú jegy lenne a legjobb, majd erős agyalás következett, hogy mégis hogy váltsam fel a bankjegyeimet úgy, hogy 17 euróm maradjon apróban. Bár belebotlottam egy szuper kiegészítőket áruló boltba, és ki is néztem egy fülbevalót, egyértelmű volt, hogy esélytelen a vállalkozás (így nem lett új fülbevalóm). Ekkor isteni szikra gyúlt elmémben, hiszen ha az automatákat az időspórolás jegyében helyezték üzembe (ezt hirdeti rajtuk a felirat), akkor kell lennie valahol pénztárnak. Volt is, csak a piros nyilakkal minden fél méteren szereplő "Kiosk" felirat fölött valahogy elsiklott a figyelmem. Ekkor még nem sejtettem, hogy kiírások szempontjából ne a franciát keressem. A három napos brüsszeli bérlet megvásárlását követően ellestem az előttem állóktól, hogyan kell bemenni vele a metrókapun bőrönddel, és elindultam a célállomásra. A metróból kijőve természetesen az ellenkező irányba indultam el a Rue de Royale-on Koningstraaton, négy lámpán és tucatnyi akadálymentesítetlen járdaszegélyen átvergődve a gurulós bőröndömmel, mire láttam végre utcanevet és házszámot, amiből megállapítottam, hogy vissza az egész (négy lámpa, tucatnyi zökkenő). Elképesztő, milyen elveszett tud lenni az ember internet és google maps nélkül.

Metró - Botanique megálló

A másik irányban azonban nagyon tetszett, amit láttam. A budapesti építészetet idéző sugárút, közepén villamosvonal, oldalt barátságos üzletek sora, már kezdik kivilágítani, nyüzsögnek a turisták, élet van. 

Két perc alatt ott vagyok a hotelnél. A nevét eltéveszthetetlenül, fennen hirdető tábla ellenére először elmegyek mellette, túl elegánsnak tűnik a három éjszakára fizetett árhoz képest, amikor pedig mégis bemerészkedem bakancsban, bőrönddel-hűtőtáskával a nyakamban, még szürreálisabb az élmény. Hamar kizökkent a megszeppentségből a tény, hogy még nem vonták le a kártyámról a szállás árát, most kell fizetnem. Pedig arra számítottam, hogy ez már nem jön le a bankszámlám jelenlegi összegéből, ami mostanra szinte kizárólagos oka maradt annak, hogy azt az életet élem, amit (hiába imádom a két gyerkőcöt). A recepciós egyébként nagyon kedves, már egész jól megy a bonzsúr meg a bonszoár, és a szobámba érve a nemtartozomide-érzés maradéka is elpárolog. Nincs vele semmi baj, csak kicsit viseltes, amúgy tiszta, kényelmes, meleg, van egy nagy tévém, ami háttérzajnak tökéletes - amikor bekapcsolom, a CBBC-n (munkahelyi ártalom, na) épp a Shrek megy, az egyik kedvenc jelenetemnél tart -, a világítás egész jó, az internet másfél órás aktív szenvedés után bejön végre a telefonomon és a gépemen is, igazán nincs okom panaszra. Egyedül vagyok, azt csinálok, és akkor, amit és amikor akarok, kimehetek lepedőbeköntösbe burkolózás és falhoz simulás nélkül a fürdőszobába, aranyélet.

Telefontöltés, sminkelés - hosszan! alapozó, kontúr, van minden -, aztán nyakamba veszem a sugárutat. Először benézek a sarki Carrefour Expressbe, mert sürgősen evőeszközre van szükségem, amit nem találok, ellenben azonnal belebotlok a húsvéti Galler-kínálatba, noha számomra szinte semmi sem ehető. Ami igen, az a kosaramban landol, illetve elkezdem az ajándékok begyűjtését. Elköteleztem magam amellett, hogy Angliában hirdetni fogom a Galler-igét, mivel az ilyen kulináris csoda ott ritkaságszámba megy. Már az ennél jóval kevésbé kifinomult darabok is. 

Megkezdem a városnézéssel egybekötött, evőeszköz utáni hajtóvadászatot. Vannak lelkesítő részletek, a megfelelő oldali közlekedés, a bejárható távolságok, az útközben is zajló élet megkönnyít a menetelést és nem hagy csüggedni, amikor sorra járom az arra alkalmasnak tűnő üzleteket, de egy darab műanyag kanalat és villát sehol nem találok. Egy hatalmas török üzletben végre rálelek egy egész háztartási szekcióra, van minden, körömcsipesz, cellux, olló, fésű, pohár, edények, wc-kefe, tollkenő, fritőzrács, steakfogó, konzervnyitó, toralapát, kétféle késkészlet ... de VILLA ÉS KANÁL NINCS. Hússzor újranézem, hátha, de semmi. Próbálok kérdezni, de rájövök, hogy itt "csak" franciául beszélnek, én meg bár sokmindent ki tudnék találni, a kanalat és a villát egyáltalán nem tudom. Arra már csak itthon jövök rá, hogy körbe tudtam volna írni (amivel a levest/salátát esszük), de hát ilyen az, amikor annyira nem tudod a nyelvet, hogy nem is jössz rá, hogy ezt éppen már össze tudnád tenni. Egy másik boltban látok késeket, hát rákérdezek, van-e esetleg kanál és villa - igen, van! Végre, rám mosolygott a szerencse, gondolom, egészen addig, amíg létráról egy láthatatlan helyről elő nem halásznak 1-1 csomag százdarabos műanyag kanalat és villát. Darabja négy euró, és hát amúgy sem úgy terveztem, hogy kétszáz darab evőeszközzel töltöm ki a bőröndömben szabadon maradt helyet, ezért némileg csalódottan, de nemet mondok és folytatom a keresést. Evőeszközt végül nem találtam, de levillamosoztam/-gyalogoltam egészen a sugárút végét jelző templomig, láttam mindenféle csodát, emlékművet, a Montmartre-ra emlékeztető kis hegyoldali utcákat, nagy műgonddal kigraffitizett aluljárót, pezsgő éjszakai életet (és még csak este 9 óra volt), és azonnal beleszerettem ebbe a városba. Van valami ebben a kontinentális atmoszférában, ami miatt otthon érzem magam. Pedig egy szürke, irodaépületekből álló város képe élt bennem jó néhány évvel ezelőttről, de tévedtem. Van szíve.

A kávés Galler az egyetlen, ami számomra is ehető, mint azt a példa mutatja. A többi ajándék.

Közben sms-t kapok Londonból, hogy ugye nem ragadtam be a csatornába, gondolom, meg akarnak bizonyosodni róla, hogy nem kell új nanny után nézniük jövő héten. Meg persze figyelmesek. Már aki. Továbbá ízlett nekik a csokis-banános piskóta, amit tegnap készítettem, a jelek szerint annyira, hogy kontinenseken átívelő hír lett belőle. Hiába, Angliában konyhatündérnek számítok, bár ez inkább az angol konyhát minősíti, mint engem.

Amikor hazaérek, üdvözlöm az üres szobát, és maradéktalanul kiélvezem az élményt, hogy végre nem ugrik rám senki az energiáimat és a levegőmet is elszippantani, még mielőtt betenném a lábam az ajtón. Felszabadító. Továbbra sincs azonban evőeszközöm, ezért nekiállok szétnézni a szobában, hátha találok valamit - és találok! Egy hűtőt! Nem értem a három csillagot, olyan, mintha azt jelentené, random dolgok lehetnek, illetve hiányozhatnak a szobából, amint például hajszárító van, de az általam várt teafőző hiányzik, ellenben van hűtő, amivel korábban még semmilyen csillag esetén nem találkoztam (hacsak nem minibárként üzemelt). Azonnal bepakolom a még kitartó jégakkuk alatt kitartó ételeket, és mivel vissza nem cipelek semmit, meg kell enni a halat, a sajtot, a kukoricát, hát nekiállok kibontani a mai adagot. Ahogy a konzervdoboz teteje felkunkorodik, ismét ihletet kapok - van késem és kanalam. Szeletelek sajtot, vájok avokádót, porciózom kukoricát, és kész is a vacsorám. És a 8 euróm is megmaradt. Jól jönnek a vándortáboros tapasztalatok a három csillagos kempingben.

Sminklemosó kendővel az igazi

 

Bár az idő a brüsszeli közlekedési társaságnál még relatívabb, mint Londonban (az én univerzumom 5 perce az ő téridejükben 1 percnek felel meg), és sikerült leintenem a sorára várakozó villamost, nehogy kifaroljon a másik mögül, ha esetleg nem látná, hogy én rá várok, teljesen feldobódtam. Holnap pedig indul a buli - de végre nem gyerekek ordítozásával :).