Ildi otthon

Vagy itthon. Nem tudom igazán, hogy melyik. Vicces így, hogy tulajdonképpen hontalan vagyok Magyarországon, bár még sosem éreztem ennyire otthon magam.

Az nem titok, hogy én mindig is imádtam Pestet, nagyon szerettem itt élni. Azaz lakni, mert éppen azzal volt a baj, hogy élni nem igazán állt módomban. Mindazt, amit most másfél hétig nagyon élvezek, a londoni életem teszi lehetővé. Kiegészíti egymást a két világ.

A széles utak, a fény, a tér, a levegő mind rettentően hiányzott Londonban. Ott minden zsúfolt, sötét és nehéz; Budapestben van valami könnyedség, valami könnyűség. Londonban hiába nagyobbak a házak (amelyben én lakom, az mindenképpen), itt a 60 négyzetméteres albérletben milliószor több hely van. Pedig jóval több a "cucc" is mellette, mint a csatornán túli családomnál. Meglátogattam a nyáron itt hagyott albérletemet is, és miután hónapok óta nem tudok úgy megfordulni a szobámban, hogy ne verjem be valamelyik testrészemet valamilyen nagyon kemény bútorba, egyenesen úgy tűnt, hogy a nappalit akár táncparkettnek is kinevezhetném.

Érdekes, ahogy így lógok két világ között, mindkettőhöz tartozom, de egyiktől sem függök. Legalábbis ezt az élményt próbálom erősíteni. Ilyen köztiállapot például, hogy a megállóban összerándul a karizmom, mert már (feleslegesen) emelném, hogy leintsem a közeledő buszt, ám Londonban még mindig hatalmas erőfeszítésnek tűnik, hogy nem merülhetek a gondolataimba/telefonomba/könyvembe, hanem folyamatosan a közeledő buszt kell vizslatni. (Bár két másik ok is eszembe jut, amelyek szerepet játszhatnak ebben: egyrészt itthon messziről látom, ha közelít a buszom, a londoni megállóinkat viszont kígyózó utak kanyarulatai rejtik, így a járművek egy pillanat alatt előbukkanhatnak a semmiből, másrészt a Telenornak köszönhetően itthon egyelőre nincs nagyon mibe belemerülnöm). Ilyen a nyelv is, kint sokszor szólalok meg magyarul, itthon pedig önkéntelenül angolul reagálok. Mint az idősíkok közé ragadt Matthew McConaughey az Interstellarban, mindkét világra szokatlan rálátás nyílik a másikból, és ennek az előnyeit igyekszem kamatoztatni; mindkettőből a jót megtartani, bárhol legyek is.

Az öröm: esik a hó, az éjszakai busz háztól házig visz, ráadásul fiatalok filozofálását hallgathatom rajta (ha ez nem is általános, legalábbis előfordul), a mozikban hétvégén este 10 után  számos filmből válogathatunk, a színdarabok végén nem keverik le a tapsot - legalábbis nem két meghajlás után -, és a turisták megdicsérik az angolomat, ami rendkívüli önbizalom-növelő azok után, hogy Londonban a leghűbb Emma Thompson-imitációm után is az első szóra kivétel nélkül azt kérdezik: és te honnan jöttél?

Itthon össze tudom állítani egy délutáni-esti programomat egy, vagy legfeljebb két művészmozi műsorából, akár öt filmet is kényelmesen beiktatva, ami kint egyszerűen ismeretlen. Az Europa Cinemas hálózatába tartozó, Londonban kuriózumnak számító moziban egy terem van, a mozimaraton tekintetében tehát korlátozott lehetőségekkel, de még a legforgalmasabb Leicester Square-i multiplexek sem figyelnek arra a műsoruk összeállításánál, hogy összeegyeztethetők legyenek az egymást követő filmek. Már ha vetítenek háromnál többet, ami rendkívül ritka. Nem beszélve arról, hogy ha át kell érnem egy másik helyre, a pesti belvárosi mozik között lévő utat legfeljebb 15 perc alatt megteszem. Méghozzá magassarkú csizmában, úgy, hogy a nap végére még mindig marad sarkam. Számoltam, szerda óta egyetlen egy alkalommal rúgtam bele a járdába (szerencsére éppen az ilyen célra Londonban beszerzett túrabakancsomban), ami átlagban egy 3,47 perces londoni utcán tartózkodásnak felel meg.

Művész Mozi, 2014. december 28. Íme, a bizonyíték, hogy nem én vagyok a furcsa :).

A West Coast Swingről nem is beszélve, hiszen az itthon töltött 1,5 hét alatt (amelyből 3 nap karácsony) 3 buliból válogathatok, miközben Londonban havonta is nagyítóval kell keresni az ilyen lehetőségeket.

A metróban működő mobilhálózat pedig tényleg a világ nyolcadik csodájának tűnik. Persze a telefonszolgáltatóm rendkívüli "rugalmassága" vagy a hetek óta a bankról lekapcsolt, de a kártyát és a pin-kódot ugyanúgy bekérő jegyautomata hamar visszarángat a rögvalóságba. A kedvemet azért nem veszi el, mert azt most már semmi nem veheti el. Család, barátok, kultúra, tánc, (szinte) kompromisszumok nélkül. Itthon :).

A meg nem írt bejegyzések munkás természete

Sokáig terveztem, hogy írok pár sort arról, hogy miért nem tudok írni, aztán persze sosem jött össze, mivel még arra a néhány mondatra sem jutott időm amiatt, amiért a lényegi posztok is elmaradtak. Közben persze folyamatosan feszített a tudat, hogy az érdektelenségből fakadó hallgatás éppen ugyanúgy fest, mint az én két ilyen körben állandóan tervezett, ám soha létre nem jött blogbejegyzéseim. Egyszerűen  csak nincs semmi.

Pedig... A telefonom tele van blogbejegyzéseket inspiráló történetekkel, jegyzetekkel, kulcsszavakkal, többnyire rengeteg felkiáltójel és egyéb fontosságjelzők kíséretében, mert hiába telnek a hetek-hónapok, továbbra sem győzöm kapkodni a fejemet.

És hogy miért nem ezeknek a lényeges és értelmes dolgoknak fogok neki, amikor végre újra le tudok ülni írni? Nagyon egyszerű, fogalmam nincs, hogyan kezdjek bele, legszívesebben mindent egyszerre mondanék, és miközben ezerrel tüzelnek a szürkeállományom idegsejtjei, a gondolatok a hangszálaimnál, illetve az ujjaim izmainál feltorlódva elakadnak. Szó szerint. Így inkább megpróbálom majd visszamenőleg megírni mindazt, amivel tele a telefonom memóriája, és némi visszacsatolás után kezdem az aktualitásokkal.

A legnyilvánvalóbb egyértelműen a karácsony. Azon belül is a karácsonyi képeslapok, hiszen most éljük ezek postázási szezonját. Azaz most élem, mert kb. 20 éve igazából észre sem vettem, hogy létezik még ilyen, és nem is bánom, úgyis környezetbarát lettem. Vannak olyan jelenségek ebben a családban, amelyek a saját gyerekkoromra emlékeztetnek - ez a korok, kultúrák és a földrajzi elhelyezkedés azon fura keverékéből adódik, amely akkor valósul meg, amikor az én szüleim éppen annyival idősebbek az apukánál, amennyivel ő idősebb nálam. Itt van például a papíralapú, sárguló lapú, puha műbőrkötéses, kézzel írt címjegyzék, rajta arannyal gravírozott felirat - számomra ennek az intézménye a múlt évezredben rekedt. És egyébként is, az emberek elköltöznek, nem? Nem is beszélve a rengeteg "csak karácsonykor küldünk egymásnak képeslapot" jellegű "kapcsolatról" - amelynek fényében végképp nem értem, hogyan szereznek tudomást az esetleges új címekről. (Én aztán nem számítok a mobilitás mintaképének, de az utóbbi években olykor még én magam is nehezen tudtam követni a saját címváltozásaimat. Na, mindegy, ez csak úgy eszembe jutott.)

Miután kétszer kellett laputánpótlásról gondoskodni, és kilencvenszer (!) lekörmöltem ugyanazt a sablonüzenetet, a rokoni viszonytól függően olykor változtatva a szülők nevének sorrendjén, közben pedig olvasgatom a vélhetően ugyanilyen lelkesen a családnak címzett, és á, egyáltalán nem személytelen képeslapok tömkelegét, azon gondolkodom, hogy ennek mi értelme van? Miért "jó" rengeteg ilyen képeslapot kapni? Miért is érezzük ettől fontosabbnak magunkat vagy kerekebbnek az életünket? (Mert itt annak érezzük ám!) Miért pont ettől? Miért a facebook-üzenettől ráz bennünket a hideg, miközben az ezerszer személyesebb dolog és több erőfeszítést igényel (legalábbis a mi köreinkben, mivel többnyire igyekszünk személyre szabott írásokkal/képekkel, de mindenképpen őszintén gondolt üzenetekkel köszönteni egymást), mint az említett sablonlapok. Már kezdve azzal, hogy kizárólag azokkal tartom a kapcsolatot és azokat köszöntöm fel, akik valóban fontosak nekem. És ha így teszek, azt valóban komolyan gondolom.

Az a hidegvér azonban, amellyel anyuka simán kikorrektoroztatta az elrontott címzést vagy nevet a borítékon, illetve adott esetben szándékosan benne hagyatta velem a név rossz betűzését, mondván, hogy úgyis biztosan sokan elkövetik ezt a hibát (John - Jon), még a 40 fokos lázamat is lehúzta kissé. Ezzel azonban ki is merültek a szenvtelenség kedvező hatásai, és egyúttal megerősített abban, hogy minden tekintetben jól teszem, hogy környezetbarát vagyok, és nem költök feleslegesen lapokra. Igaz, hogy idén - éppen az intézmény ismételt felfedezése okán - talán több papír alapú lapot küldök majd (bár beleütköztem ugye az egyetemes címproblémába, tekintettel arra, hogy többnyire fogggalmam sincs senki lakcíméről), de nem kilencvenet, csak talán kilencet, vagy annyit sem, és nagyon fogok örülni minden jókívánságnak, amely mögött valódi szándék áll, akkor is, ha számszakilag nem tudom beborítani velük a (virtuális) kandallópárkányt.

Az elmúlt 1,5 hónap krónikája egyébként a duplamunka-születésnapdömping-triplamunka-lerobbanás-romokon építkezés folyamatábrával írható le. Innen már csak felfelé :).