Sokáig terveztem, hogy írok pár sort arról, hogy miért nem tudok írni, aztán persze sosem jött össze, mivel még arra a néhány mondatra sem jutott időm amiatt, amiért a lényegi posztok is elmaradtak. Közben persze folyamatosan feszített a tudat, hogy az érdektelenségből fakadó hallgatás éppen ugyanúgy fest, mint az én két ilyen körben állandóan tervezett, ám soha létre nem jött blogbejegyzéseim. Egyszerűen csak nincs semmi.
Pedig... A telefonom tele van blogbejegyzéseket inspiráló történetekkel, jegyzetekkel, kulcsszavakkal, többnyire rengeteg felkiáltójel és egyéb fontosságjelzők kíséretében, mert hiába telnek a hetek-hónapok, továbbra sem győzöm kapkodni a fejemet.
És hogy miért nem ezeknek a lényeges és értelmes dolgoknak fogok neki, amikor végre újra le tudok ülni írni? Nagyon egyszerű, fogalmam nincs, hogyan kezdjek bele, legszívesebben mindent egyszerre mondanék, és miközben ezerrel tüzelnek a szürkeállományom idegsejtjei, a gondolatok a hangszálaimnál, illetve az ujjaim izmainál feltorlódva elakadnak. Szó szerint. Így inkább megpróbálom majd visszamenőleg megírni mindazt, amivel tele a telefonom memóriája, és némi visszacsatolás után kezdem az aktualitásokkal.
A legnyilvánvalóbb egyértelműen a karácsony. Azon belül is a karácsonyi képeslapok, hiszen most éljük ezek postázási szezonját. Azaz most élem, mert kb. 20 éve igazából észre sem vettem, hogy létezik még ilyen, és nem is bánom, úgyis környezetbarát lettem. Vannak olyan jelenségek ebben a családban, amelyek a saját gyerekkoromra emlékeztetnek - ez a korok, kultúrák és a földrajzi elhelyezkedés azon fura keverékéből adódik, amely akkor valósul meg, amikor az én szüleim éppen annyival idősebbek az apukánál, amennyivel ő idősebb nálam. Itt van például a papíralapú, sárguló lapú, puha műbőrkötéses, kézzel írt címjegyzék, rajta arannyal gravírozott felirat - számomra ennek az intézménye a múlt évezredben rekedt. És egyébként is, az emberek elköltöznek, nem? Nem is beszélve a rengeteg "csak karácsonykor küldünk egymásnak képeslapot" jellegű "kapcsolatról" - amelynek fényében végképp nem értem, hogyan szereznek tudomást az esetleges új címekről. (Én aztán nem számítok a mobilitás mintaképének, de az utóbbi években olykor még én magam is nehezen tudtam követni a saját címváltozásaimat. Na, mindegy, ez csak úgy eszembe jutott.)
Miután kétszer kellett laputánpótlásról gondoskodni, és kilencvenszer (!) lekörmöltem ugyanazt a sablonüzenetet, a rokoni viszonytól függően olykor változtatva a szülők nevének sorrendjén, közben pedig olvasgatom a vélhetően ugyanilyen lelkesen a családnak címzett, és á, egyáltalán nem személytelen képeslapok tömkelegét, azon gondolkodom, hogy ennek mi értelme van? Miért "jó" rengeteg ilyen képeslapot kapni? Miért is érezzük ettől fontosabbnak magunkat vagy kerekebbnek az életünket? (Mert itt annak érezzük ám!) Miért pont ettől? Miért a facebook-üzenettől ráz bennünket a hideg, miközben az ezerszer személyesebb dolog és több erőfeszítést igényel (legalábbis a mi köreinkben, mivel többnyire igyekszünk személyre szabott írásokkal/képekkel, de mindenképpen őszintén gondolt üzenetekkel köszönteni egymást), mint az említett sablonlapok. Már kezdve azzal, hogy kizárólag azokkal tartom a kapcsolatot és azokat köszöntöm fel, akik valóban fontosak nekem. És ha így teszek, azt valóban komolyan gondolom.
Az a hidegvér azonban, amellyel anyuka simán kikorrektoroztatta az elrontott címzést vagy nevet a borítékon, illetve adott esetben szándékosan benne hagyatta velem a név rossz betűzését, mondván, hogy úgyis biztosan sokan elkövetik ezt a hibát (John - Jon), még a 40 fokos lázamat is lehúzta kissé. Ezzel azonban ki is merültek a szenvtelenség kedvező hatásai, és egyúttal megerősített abban, hogy minden tekintetben jól teszem, hogy környezetbarát vagyok, és nem költök feleslegesen lapokra. Igaz, hogy idén - éppen az intézmény ismételt felfedezése okán - talán több papír alapú lapot küldök majd (bár beleütköztem ugye az egyetemes címproblémába, tekintettel arra, hogy többnyire fogggalmam sincs senki lakcíméről), de nem kilencvenet, csak talán kilencet, vagy annyit sem, és nagyon fogok örülni minden jókívánságnak, amely mögött valódi szándék áll, akkor is, ha számszakilag nem tudom beborítani velük a (virtuális) kandallópárkányt.
Az elmúlt 1,5 hónap krónikája egyébként a duplamunka-születésnapdömping-triplamunka-lerobbanás-romokon építkezés folyamatábrával írható le. Innen már csak felfelé :).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése