Szabadság és nyelvlecke

Végre. A család ezen a hétvégén vidéki esküvőre utazott, holnap délután jönnek haza (legalábbis remélem), addigra pedig én már a Leicester Square-en koptatom majd Judi Dench tenyérnyomát a Londoni Filmfesztivál vetítésére várva, úgyhogy addig is enyém az egész ház. Igaz, hogy 16 óra fordítást terveztem mára (amikor nem tudtam, hogy alakul a jövő, még jó ötletnek tűnt elvállalni), de reggel 10 óta meg sem állok az e-mailekkel és a blogbjegyezés-írással, és még mindig sehol nem tartok, úgyhogy meglátjuk, mi lesz ebből.

Mindenesetre, miután ezen a héten 4 nap alatt sikerült 53 órát dolgoznom, szükségem van a levegőre. A wellness-szekciómat biztosan nem hagyom ki, mert ahogy Ibolya barátnőm írta az egyik posztjában: "Mivel olyan nagyon-nagyon ritkán van hogy tényleg senki nincs itthon, ezért teljes nyugalomban vettem egy forró fürdőt (előre hoztam a vasárnap szokásos wellness programjaimat, ugyanis bár élvezem őket vasárnap is, azért hallom a külvilág zajait, úgy mint sikoltozó Isla, vagy ordító Edward, stb.).  Még előtte feltekertem a rádión a hangerőt, készítettem finom sonkás-sajtos melegszendvicset plusz gyümölcs salátát, ez volt az ebédem. (Igen, táncoltam is… :P )".  Tekintettel arra, hogy 5,5 óra alvás után a készülődéssel járó ordítozásra ébredtem, amely az anyukának a gyerekek gátlástalan hangzavarába vegyülő mérges kiabálásából és az apuka csendet követelő intelmeiből ("Csitt, Ildi alszik!" :)) állt össze, a melegszendvics és a gyümölcssaláta kivételével mindent tervezek megvalósítani - a feltekert rádióval kezdtem abban a pillanatban, ahogy az autó kigördült a bejárón, és rögtön követte ezt a tánc, majd az ételallergiások kevésbé felemelő brunch-a következett, a képernyő jobb oldalán teniszmeccs-közvetítéssel (Ferrer nyert! :)), az "adminisztrációt" követően pedig a forró fürdő felé veszem az irányt.

A szerdán kapott rózsaszappan a nyerő :)

Nagyon aranyos a család, a gyerekeket imádom, de betegen annyira nem nagy öröm a nyafogásukat hallgatni, amin ugye csak az idő segít (vagy még az sem, mivel E. orrában hétfőre begyulladt egy pattanás, pedig nem is próbálta meg kinyomni – squeeze a spot –, bedagadt a fél arca, ezért kedden volt két órám a rendelőben egy teljesen kikészült, labdafejű gyerekkel és egy másikkal, aki mindenhol akart lenni, csak fél órát várakozni nem egy orvosi rendelőben, majd az esőben még vissza kellett vonszolnom őket a gyógyszertárba, és E. azóta folyamatosan antibiotikumot szedett, itthon volt – már amikor nem kellett érte mennem 5 perc iskolában töltött idő után, mert ő már menni akart – és panaszkodott, hogy milyen rosszul van, többnyire a nyakamban), úgyhogy tegnap este 9-kor felvettem az ünneplőmet és leléptem itthonról. Az eredeti terv szerint moziba, de valójában semmi értelmeset nem vetítenek már akkor - mint mondtam, vidéki jelleg... -, úgyhogy Á. hirtelen ötletétől vezérelve beutaztam a Leicester Square-re, ahol még éppen zajlik a Londoni Filmfesztivál, és a jelek szerint az egyszerű halandó számára is teljesen nyilvánosak a vetítések - már amelyikre nem kelt még el az összes jegy, ahogy az történt az én kedvenceim esetében. De így legalább tájékozódtam, és mivel sikerült kifognom egy enyhe estét, rövid ujjúban róttam a kilométereket körbe-körbe, a különböző mozik programjai között kutatva. Amikor úgy döntöttem, hogy elindulok gyalog a metróhoz, természetesen eleredt az eső, de már tényleg nem volt jelentősége. Jó volt végre a nagyvárosi forgatagban, az esti fényekkel kivilágított belvárosban bandukolni. Mivel máskor nincs időm, gondoltam, elindulok a Covent Gardenbe teljesíteni egy megbízást és felfedezni a Múmin-boltot. Sikerült, ráadásul végzetes lemerülés miatt telefonos segítség és eltévedés nélkül :).

A környezet felfedezése közben egyébként rengeteg olyan kifejezéssel találkozom, amelyekről azt gondolnám, hogy ismerem őket, hiszen hétköznapi szavakról van szó, de adott esetben meglepő módon soha még csak nem is találkoztam velük, másoknál pedig a homlokomra csapok, hogy persze, de magamtól eszembe nem jutnának. Ezért terveztem egy "tanul az angol tanár" jellegű blogbejegyzést, és úgy döntöttem, hogy sztorikba ágyazom az egyes kifejezéseket, hogy ne legyenek unalmasak, illetve lehessen mihez kötni azokat - ahogy nekem, úgy másnak is jól jöhetnek még :). Mivel a család nagyban űzi a Scrabble-t, és betegség idején remek figyelemelterelő, nekem is bele kell húznom.

Azzal az "életművekkel" nagy mázlim volt :).

Az egyik nagy feladatom volt cipészt találni (shoe repair :)), mert az említett macskakövek szétszedték a magassarkúimat, így meg kell őket sarkaltatnom (reheel them). Végül kettőt is találtam, bár a sok, többnyire kulcsmásolást (key-cutting) végző tisztító árnyékában kicsit nehezen jutott érvényre ez a funkció. Mondjuk a bokacsizmám árának felébe kerülő sarkaltatást annyira nem találtam vonzónak, de tudom, hogy valójában kivételesen olcsón jutottam ehhez a cipőhöz, tehát általában véve nem ennyire drasztikusak az arányok. Jellemzőbb, hogy minden egyetemesen nagyon drága :).

A gyerekek továbbra is tüneményesek, bár azért próbára tesznek. A legutóbb a kisfiúval. S.-nal volt egy komoly meccsem, szó szerint, mert vagy 10 percig kellett zárva tartanom a szekrényajtót, amíg ő próbálta szétfeszegetni a kezemet, holott én csak betartottam, amit ígértem, és nem engedtem, hogy muffint egyen, mivel inkább azt választotta helyette, hogy a vacsoraasztal helyett a tévé előtt eszi meg a gyümölcsét - és persze ezek után mégis megpróbálta begyűjteni a muffinját, ebből fakadt a konfliktus. Tehetetlenségében megpróbálkozott ütlegelni is, eleinte nem durván, csak olyan tesztelősen, hogy engedem-e, de persze megkértem, hogy ne tegye, hiszen én sem viselkedem így vele. A bicepszem ugyan nem úszta meg izomláz nélkül (nem semmi ereje van a kis lurkónak), de végül én nyertem ezt a meccset, ami sorsfordító a kapcsolatunkban, mert bizony nem ehhez van hozzászokva. Az anyukáról ezúttal nem írok sokat, mert az külön bejegyzést kíván, amelyben kitérek majd többek között arra is, hogy S. milyen bánásmódhoz szokott, és miért van ilyen kemény dolgom vele kapcsolatban (nem vele!). Máskülönben nagy az imádat, már fociztunk is együtt, és dekázó (keepie uppie) versenyt is rendeztünk, illetve S. felvilágosított, hogy nagyon jó védő lennék, és ha valaha futballra adom a fejem, válasszam azt a pozíciót :). A kislánnyal, E.-vel közben akrobatikáztunk, amelynek két fontos tanulsága volt. Az egyik néhány angol szóban öltött testet, például a rundell (round-off) és a bógni (walkover), a másik pedig az, hogy muszáj lazítanom a hátamat ahhoz, hogy az utóbbit újra meg tudjam csinálni. A kézen átfordulással (front handspring) a lábam miatt még nem próbálkoztam, bár az biztos jobban menne, mivel nem kell annyira lazának lennem. Ráadásul miután E. megtudta, hogy 403 jelentkezőből 9. helyen végzett az egyik legjobb középiskola felvételi versenyében, és különösen úgy, hogy ez szerepel első helyen a listáján, azonnal a nyakamba ugrott, és azóta felváltva - meg olykor egy időben kísérletet téve rá - rajtam lógnak, és mindenféle mutatványokat csinálunk, amelyek betegség idején átmennek sima bébivé regrediálásba, úgyhogy ha a hátam egyelőre nem lazul is, a kezem feltétlenül erősödik :).

Két hete, amikor M., az apuka a szerződésemet írta, megjegyezte, hogy döbbenetes, hogy még csak 3 hete vagyok itt, mivel sokkal többnek érződik, majd a gyanakvó kérdésemre válaszul biztosított róla, hogy ezt bóknak szánta. Egyébként számomra is hihetetlen volt, hogy csupán ennyi idő telt még el (bár az azóta eltelt két hét jóval gyorsabban tovaszállt), nagyon sűrű itt az élet – pedig nincs is kutya, sem tengerimalac, sem agáma :). Őszintén nem tudom, mihez kezdenék, ha egy antiszociális macskánál több háziállatról is gondoskodni kellene. Mostanában a heti egyszeri sütés is felkerült a kimondatlan teendők listájára (amelynek én személy szerint egyáltalán nem vagyok a híve, munka tekintetében a kimondott/leírt dolgokat szeretem), mivel az elmúlt két hétben mindig volt ok az ünneplésre, így csokis muffint sütöttem, és ezen a csütörtökön az apuka már rákérdezett, hogy van-e esetleg valami édesség, valami muffin-féle, mert jól jönne egy kis energia. Egyrészt persze jólesik az elismerés (főleg tőle, aki közismerten nem szereti az édességeket), másfelől viszont kicsit furán jött ki, mintha elmulasztottam volna valamit, és ez azért annyira nem vette jól ki magát. Pénteken aztán megragadtam a lehetőséget, és a szerdán emberfeletti erővel a táskámba passzírozott kókuszreszelékkel (az itt egzotikus különlegességnek számító dessicated coconut) megsütöttem végre az ínyenc, kipróbált kókuszos-csokis muffinunkat, ami így nézett ki, és biztosíthatok róla mindenkit, hogy hasonlóan jó illatot is árasztott.

Ennek ellenére S., aki egyébként odavolt a csokis muffinért, egy falat után letette, hogy nem, ő ezt nem, én pedig csak ámultam – egyébként az angolok étkezési szokásain és ízlésén nem győzök csodálkozni –, hogy ki az, aki nem szereti a csoki-kókusz kombinációt? De komolyan? Pedig S. közismert válogatóssága miatt elővigyázatos voltam, megkérdeztem apukát, hogy szeretik-e a kókuszt a sütiben, és ő azt mondta, hogy igen… tudhattam volna, hogy S.-nal problémák lesznek :).

Tánc. Az elmúlt két hétben végre eljutottam egy buliba is (social dancing), ahol keményen fel kellett kötnöm az alsóneműt, mert én voltam az egyik leggyengébb láncszem - ami persze nem meglepő, viszont az már sokkal inkább, hogy ennek ellenére rengetegszer felkértek, és a tapasztalatlanságom ellenére többen többször is visszatértek és örömmel mutattak meg számomra ismeretlen figurákat, vezetési módokat, lassításokat, tehát komoly technikai elemeket, amire otthon szó szerint egyetlenegyszer volt példa, és mindehhez vegyük még hozzá, hogy otthon legalább heti 3 buli van, ahol lehet gyakorolni, itt, Londonban pedig havonta van egy lehetőség, tehát a tapasztalt, jó táncosok joggal próbálhatnának kiélvezni minden percet olyan magas szinten, ahogy csak táncolni tudnak. Viszont ők a jelek szerint értik ennek a táncnak a lényegét, és nem érzik rangjukon alulinak segíteni az újakat – végső soron feltehetően egy hónap múlva is találkozunk, és már annyival is többet fog tudni az újonc. Sőt. Én már az este végére rengeteget tanultam, amit alkalmazni is tudtam, ilyet pedig korábban soha nem tapasztaltam. Ráadásul kiderült, hogy a tőlem két busszal, várakozással és/vagy gyalogolással együtt is legfeljebb fél órányira lévő, keddi tánctanfolyamra sokan egy-másfél órákat vezetnek, úgyhogy rendkívül szerencsés vagyok, hogy bárhová vet is a sors itt, Londonban, a közelben biztosan megtalálható a máskülönben egyáltalán nem olyan számos West Coast Swing tanfolyam egyike :). Október 28-án pedig Catriona Wiles, az egyik leghíresebb brit tanár jön tanítani, nagyon kíváncsi leszek.

Addig is igyekszem heti egy erősítő edzést beiktatni – mármint a gyerekek emelgetésén túl, mivel az a hasizmon nem sokat segít –, és valahogy tető alá hozni 170 oldal fordítást. Ha az utóbbi felgyorsítására van valakinek valamilyen tuti ötlete, szívesen veszem. Most pedig irány a forró fürdő.