Észak-Anglia: Alnmouth, Beadnell, Seahouses

Ha Hugh Laurie szerint Budapest a leggyönyörűbb város a bolygón, akkor én azt mondom, hogy Észak-Anglia a legszebb vidék a planétán. A King's Crossról indulva, a 9 és 3/4. 5. vágányról a Roxforba Edinburgh-ba tartó vonaton átszeltem Yorkot, Darlingtont, Durhamet és Newcastle-t, mire megérkeztem Alnmouth-ba, ahonnan aztán a hivatalos "felvesznek autóval" verzió helyett másfél órás buszozás következett, amely bőven megérte a ráfordított 5,40 fontot (mínusz a később kapott ásványvíz), olyan lélegzetelállítóan gyönyörű helyeket jártam körbe. Sajnos a fényképezőgépemet itt még nem tudtam aktiválni, túlontúl gyorsan suhantunk el az egyébként rendkívül szűk utcákban a hegyvölgyes vidéken pillanatok alatt feltáruló, majd eltűnő tengerpart képei mellett, éppen csak rácsodálkozni volt időm a festői tájra, és megpróbálni beszippantani azt minden érzékemmel. Később azonban készültek képek, mert újabb és újabb csodákban volt részem:

King's Cross

Newcastle felé - sajnos a híres hídról a durhami székesegyházhoz hasonlóan lemaradtam

Sehouses - + sirályok hangja, a fish and chips illata és a tenger morajlása

Csak hogy el ne tévedjenek az arra járók/repülők...

Első este már kimentünk az egyébként nagyon szeles tengerpartra, amely a házikónk mögötti gát mögött terült el, és sajnálatos módon nem vittem fényképezőgépet, pedig a naplemente által megfestett ég és a tenger... egyszerűen nincsenek rá szavaim, mennyire gyönyörű volt. Kedd délelőtt aztán kezdetét vették a "foglalkozások", így lementünk a gyerekekkel (2 saját + 2 megnyert unokatestvér) az apály által szabaddá tett tengerpartra csigaszedés céljából. Elképesztő, milyen lelkesen vetik bele magukat a tengeri élővilág tanulmányozásába, nekem pedig lehetőségem volt bővíteni a szókincsemet olyasmikkel, mint a barnacle, amelyről persze magyarul (kagyló vagy kullancs, esetleg csípővas, tehát kagyló) nem derült ki számomra, hogy pontosan melyik élőlény is, de angolul legalább már felismerem.

Beadnell, a csigaszedésre alkalmas tengerpart

Az apró fehérek a "barnacles", a nagyobb kagylószerűk nevét pedig sajnos nem tudtam megjegyezni...a magyar szótár szerint mindkettő kagyló, szóval marad majd a latin rendszertani elnevezés

Kilátás a ház mögötti töltésről

Naplementében nem sikerült, napsütésben ilyen volt

És dagály idején

Szerdán pedig hajókirándulás keretében meglátogattuk a farne-szigeteki fókapopulációt és a messziről lenyűgöző, fehér csúcsú kősziklák madárvilágát, bár a sziklák közelebbi szemrevételezését és a sziklaöblökben terjengő szagok azonosítását követően rájöttünk, hogy a fehér csúcs nem más, mint az összegyűlt guanó, ami azért némiképp rontotta az összkép varázsát, de még így is gyönyörű volt a látvány.

A Bamburgh-kastély autózás közben, bemenni sajnos nem sikerült, későn értünk oda

Szent Cuthbert szigete messziről, ide sem jutottunk el, pedig igen izgalmas lett volna a dagállyal dacolva megközelíteni, majd vissza is térni...tiszta Viharsziget

A Farne-szigetek felé

Kellett egy bekúszó fejes kép is...

Gyönyörű természeti képződmények, avagy madárürülék akcióban

A híres farne-szigeteki fókák

Ez volt a beadnelli élmények kellemesebb része, és végtelenül örülök, hogy eljuthattam ide ingyen és bérmentve. Megismerkedtem azonban a gyerekekkel, leendő munkaköri kötelességem tárgyaival és a hozzájuk csapott két unokatesóval is, és ezzel kapcsolatban azért vegyesek az érzéseim.

Ha valamit nem bírok elviselni, az az olyan gyerek, aki semmit nem tud értékelni és/vagy arrogáns. Eszembe jutnak a korábbi tanítványaim, és annyira jó érzéssel tölt el, hogy amellett, hogy remek táncosokká váltak, remek emberek lettek belőlük, amihez legalább részben hozzájárult az is, hogy a mi táncos közegünkben nőttek fel. Nem győzök rájuk csodálkozni és gyönyörködni abban, hogyan válnak boldog és egészséges felnőttekké, a magukhoz való ésszel, vagánysággal, jóval nagyobb adag magabiztossággal, mint ami az ő korukban engem jellemzett, de mégis figyelmessé, együttérzővé és előzékennyé. A velük való munkám ihlette a motivációs levelemet erre az állásra, de rá kellett jönnöm, hogy itt nem azokkal a csillogó szemű, nyílt tekintetű, befogadó lelkekkel van dolgom, mint otthon a legmakacsabb tanítványom személyében is volt. Igen, udvariasak, úgy-ahogy, amíg nincs konfliktus, de borzasztóan magától értetődőnek vesznek bizonyos dolgokat - és én vagyok az első, aki kiáll amellett, hogy igenis jó az az állapot, amikor természetesnek lehet venni és számítani lehet arra, hogy jó az élet, a mások iránti odafigyelést és tiszteletet viszont nagyon hiányolom -, illetve eszméletlen arrogánsan tudnak viselkedni, most éppen az unokatestvéreikkel, mivel az ő viszonyukban az "én gyerekeim" az "alfa-unokák" (= sportosak, szépek, erősek, magabiztosak, egészségesek), míg az unokatesók közül az egyik kislány siket, mindkét fülében hallókészülékkel hall, illetve igyekszik hallani, ráadásul az egyensúlyérzéke sem az igazi, tehát értsd: más, és ez már elég ahhoz, hogy adott esetben ő legyen az első, akiről nem vesznek tudomást. A másikuk pedig az okos okos kislány, a maga 8 évével nagyon "sharp" és nem hagyja a mellébeszélést, nagyon szimpatikus nekem. Így aztán el is határoztam, hogy nagyon szigorú leszek abban a tekintetben, hogy az én gyerekeim igenis tanuljanak meg együttműködni másokkal, ne legyen mindig mindenben mindenkinek a legyőzése a legfontosabb, miközben ha valami (például a 7-es szorzótábla) nem megy elsőre, akkor már meg sem próbáljuk. Állok elébe. Furcsa érezni, hogy a további kontrollálatlan dicséret helyett épp a játékban való legyőzésük lehet nevelő célzatú, de annyira elharapózott már az "I am too good at this" (amikor az egyik, tornát tanuló unokatesónak megmutattam a cigánykereket, mint arobatikatudásom egyik alapkövét, az én gyerekeim szinte szűköltek, hogy nem tudják felvenni velem a versenyt - ebben még éppen nem világbajnokok -, pedig soha nem is volt verseny), hogy a hazafelé tartó vonatúton, rendszeres vesztéseket követően kénytelen voltam mindkettőjük ellen nyerni egy-egy snap-játékot (kártyáztunk), hogy érezzék, nem elsősorban a nyerés, hanem az együtt játszás öröme az igazán fontos. Hozzáteszem, hogy rendkívül tehetséges gyerekekről van szó, akiknek éppen ezért nem kellene a mindig és mindenki felett aratott, arrogáns fölény általi megerősítésre támaszkodniuk ahhoz, hogy tudják, bízhatnak magukban. Ezen még dolgozunk.

Az elmúlt másfél hétben egyébként annyi, a komfortzónámétól eltérő dimenzióba tartozó tevékenységet végeztem, hogy kissé nehezen tudom egy emberként megélni a fizikai és szellemi élményeket, de hát amit itt a gyerekek nyaralás címszóval végeznek, az végképp elgondolkodtatott. Próbáltam visszaemlékezni a saját gyerekkoromra, hátha csak az idő szépítette meg a sok agybomlasztó semmittevést, de nem, nem tudom ezt felidézni. Mi is két pár unokatesó voltunk, és mindig kitaláltunk valami jó játékot együtt, négyen, magunktól az udvaron, a kertben, az utcán, de itt a nagyszülők és az én feladatom megakadályozni, hogy elkezdjenek unatkozni, ezért mindig el kell foglalni őket valamivel. Hogy mi? Elképesztő... Miközben persze van, amiért iszonyatosan lelkesednek, gondoltam is, hogy de jó, ennyivel is egyszerűbb a dolgom. Na meg ahogy azt Móricka elképzeli. Az említett lelkesedés egyik tárgya például a "crabbing", azaz a rákászás nevű (jóindulattal szólva) "tevékenység", amit lehet, hogy nem számomra kellett volna népszerűsíteniük, akinél a horgászat egyetlen alkalommal, úgy 25 éve történt kipróbálása azonnal akut dögunalmat váltott ki. Mi is történik...állunk (azaz én, illetve a tengerbe szédülés által ugyancsak veszélyeztetett, rossz egyensúlyérzékű unokatesó ülünk) a mólón, és hosszú zsinegen bacont lógatunk a tenger aljára, amire gyűlnek a rákok, mint a legyek (na jó, a halra jobban gyűlnek), kifogjuk (azaz a gyerekek - és leginkább is az, akinél a halas csali van - kifogják) őket egy rákászó(!) vödörbe (amely persze homokvárépítésre pont ugyanolyan alkalmasnak bizonyult), majd dolgunk végeztével visszaengedjük őket a tengerbe. Értitek, ugye, hogy nem a vacsoravadászat, csupán a rákászás nyújtotta élvezet a lényeg?!

Rákászó vödör...nem ám csak úgy akármilyen...

Szerzemények halcsalival

Nekem becketti hosszúságú várakozás után ráakadt a baconömre egy rák, amely aztán végül - nyilvánvalóan a helytelen technikámnak köszönhetően - félúton kifelé visszahullott a vízbe, amin a gyerekek sajnálkoztak, és különösen a hihetetlen módon versengő kisfiú nem értette, hogy én a részemről ezt világbajnok teljesítménynek könyvelem el, és egyébként is hidegen hagy, hogy agyatlanul a tenger fenekére bámulva és a "zsinór megrándulását" várva eltöltött néhány óra után ki tudok-e húzni fél útnál tovább egy rákot, amelyet aztán úgyis visszaengedünk a tengerbe. (Azóta korrigáltam, a majd túlcsorduló dagályban és ezerkilométeres szélben, teljes Miss Kenton-felszerelésben végül sikerült fognom egy rákot... és igen, visszaengedtük a tengerbe, de azért nagyon jó volt...)

A Miss Kenton-szerelés, a szeles-viharos észak-angliai tengerpart (kapucnis melegítőfelső híján) legmegfelelőbb öltözéke

Persze ne legyünk szigorúak, a tengerpart valami elképesztően gyönyörű, úgyhogy a homokkal telefújt mindenem és a száz kilométerperórás szél sem tudta elvenni a kedvem a látványtól. Ráadásul a gyerekek által ajnározott "The Arcades"-ba is ellátogattunk végre, hogy lássam, mi az a szuper hely, ahová minden nap (!) el kell menni, lehet kosarazni is, úgyhogy már nagyon kíváncsi voltam. Hát, kérem alássan, egy játékteremről van szó. Nem vicc, egy kaszinóról, ki is van írva rá. Játékgépekkel van tele, amelyekbe többnyire kétpenny-seket kell dobálni, amit tonnaszám váltanak ugyancsak automatákban a jóhiszemű gyerekek és áldozatkész felnőttek számára. Igen, van egy kosárra dobálós gép is, de ennyi. Ezenfelül a sok gagyi és szemigagyi ajándékért lehet sok-sok érmét hullajtani, amelyek aztán összegyűlve kitolják a lehetséges kulcstartót és... kulcstartót, meg persze némi befektetés visszaszerzésének az illúzióját adják, mivel idővel néhány érme is visszaesik, nyilván szigorúan az üzemeltetők megtérülésének határán belül. Én csak álltam és néztem, és hirtelen egy Örkény-egyperces groteszk világában éreztem magam, szürreális élmény volt. Még nem találkoztam ennél üresebb, értelmetlenebb és a szórakoztatás minimális mértékét is nélkülöző tevékenységgel, és a 16 óra fordítás hirtelen rendkívül tartalmas időtöltésnek tűnt számomra. A hely tulajdonosai tudhatnak valamit, mert kellő öniróniával, és számomra fontos pillanatban jelként az alábbi kulcstartókat tolták az orrom alá:

"Ez csupán munka"...és persze a srácok aranyosan megszavazták nekem a baloldalit, de tudom, hogy egyelőre a középső szólt nekem.

Amit két diplomával is presztízskérdés nélkül megcsinálok, az a wc-pucolás, de a fentieknél agysejtpusztítóbbat nemigen tudok elképzelni. Igaz, olyan munkát akartam, amelyhez nem kell folyamatosan koncentrálni, de kedden érzésre a szürkeállományom fele elsorvadt, ami azért, valljuk be, kissé túllő a célon. És lelkesedést színlelni ezekhez a tevékenységekhez, na az a legnehezebb.

Mindazonáltal feszegettem a határaimat - na nem mentális értelemben, bár azért igyekeztem hasznosan tölteni az agyhalott időt -, életemben először rollereztem, és megúsztam esés nélkül, sőt, örömmel vettem tudomásul, hogy képes vagyok új mozgásformákat hamar elsajátítani (nemröhög, ez nálam igenis óriási teljesítmény, hiszen általában teljesen harcképtelenné válok, ha nem két lábbal állok a talajon), másodszor játszottam poolt, és legalább kétszer sikerült az eredetileg szándékolt lökéssel betalálnom, ráadásul ösztönösen kezdek a jó oldalra nézni az úton áthaladáskor, ami iszonyúan kell, mert tudatosan sajnos még mindig kavargok néha, ám hétfőn már megyek vezetni. Izgalmas.

További, és eddigi legnagyobb sikeremnek könyvelem el, hogy miután Mary Poppinsként megérkeztem a gyerekek nyaralásának a kellős közepébe, az anyuka szabályaira teljesen immunis terepen (= nyaralás a nagymama vidéki nyaralójában, nagynénikkel és nagybácsikkal körülvéve) azonnal határtalan népszerűségre tettem szert, amikor - az egészséges étkezés, az édességtilalom és a korai lefekvés hamvában holt voltát felismerve - tanulásra köteleztem a gyerekeimet, és a megszállottan nyerésmániás és a kiválóságához mindenben ragaszkodó, de a kihívások elől inkább megfutamodó kisfiút válogatott módszertani megfontolásokkal mégis bevezettem a szorzótábla és a bizonyos mértékű erőfeszítéssel elsajátított tudás rejtelmeibe. És láss csodát, nem kell rögtön "nemtudomot" kiáltani, ha nem megy egyszerre....van, amit meg is lehet tanulni, kb. 2 perc alatt, és megy, mint a karikacsapás. Csak azt a picit kell beletenni.

Ma reggel aztán még egy belülgonoszmosolygós élménnyel is erősítettem magam, miután a bérelt nyaralóból az összes, még használható étel eltávolítását követően reggelire csak valami toastkenyér és nutella maradt, amit a gyerekek visszautasítottak (a kenyér miatt, félreértés ne essék), és sikerült a piknikből megmaradt banánt etetnem velük reggelire - ami az északon töltött két hetük alatt szerintem az egyetlen adag gyümölcs/zöldség volt, ha az édességekben lévő kakaóbabot nem számolom.

Ugyan máris bezsebeltem néhány dicséretet, amiért játszottam velük hazafelé a 4 órás vonatúton, szemben az előző au-pairrel, ami önmagában kedves, ám ma este nyilvánvalóvá vált, hogy további tanulási folyamatoknak nézünk elébe, ezúttal a fürdőszoba-használat helyes módját illetően, amennyiben nem hagyunk magunk után úgy ott mindent, ahogy leesett, de hát baby steps ugye, baby steps.

London Centrál

Minden London :)

Elérkezett az első igazi londoni napom, és ezzel az első felesleges nehézség ideje. Azt tudni kell, hogy eddig valahányszor külföldre utaztam, a kezdet tele volt felesleges nehézségekkel.  Történt ugyanis, hogy mivel holnap utazom Alnmouth-ba, Durham közelébe a gyerekekhez, rendeltek nekem az interneten kifizetett és a jegykiadó automatából kinyomtatandó jegyeket, amelyeket az anyuka még a hétvégi, cannes-i szülinapi kiruccanása előtti utolsó pillanatban akart átvenni, lévén, hogy ez csak az ő bankkártyájával és a foglalási kóddal lehetséges. Péntek este aztán átnéztem a jegyeket, és az odautat nem találtam köztük, szemben számos ismeretlen kártyával. A szombati első szabadnapom tehát úgy indult, hogy közölték velem az állomáson, hogy jegyem nincs, és ha ott hagytam őket az automatában, akkor újat kell vennem potom 128 fontért, amivel többnyire lőttek volna az első heti keresetemnek. Hát nem egészen így képzeltem, de mivel sem kódom, sem más információm nem volt, igyekeztem a hozzáállásomon változtatni, és eldöntöttem, hogy ez a kellemetlenség nem fogja rányomni a bélyegét a napomra, és meg fog oldódni a probléma. A tervezett találkozóm nagyon jól sikerült és feldobott, ám az IKEÁ-ba tervezett, és a vállalhatónál eggyel nagyobb fokú forgalomkorszerűsítés miatt éppenhogy meghiúsult látogatásom viszont továbbra is próbára tette az idegeimet. Este aztán isteni szikra hatására hozzáfértem a foglalási kódhoz, mert éreztem, hogy nem hagyhattam ott a jegyet a gépben, talán csak nem sikerült kinyomtatni, és a papír, amit elhoztam, a mások által tömegesen a gépben hagyott és a jegyekre megszólalásig hasonlító blokk volt a feltöltéseikről, rohantam egyet az állomásra, majd végül az ügyfélszolgálaton kiderítették, hogy valóban nem kérték még le a jegyet, ám továbbra is fennállt az a probléma, hogy a szükséges bankkártya éppen másfél ezer kilométerrel odébb, egy másik országban leledzik. Ma az információnál viszont kaptam egy tippet, miszerint mások eltérő kártyával is ki szokták tudni nyomtatni a jegyeket, hát megpróbáltam a sajátommal és működött, így végül sem nekem, sem az anyukának nem kerül további súlyos fontjaiba, hogy el tudjak utazni, de ezt a dolgot azért szívesen megspóroltam volna...

Ami pedig a londoni nap naposabb oldalát illeti - a kb. 35 fokon túl -, az első levonandó tanulság a következő: ha Budapesten a szombati bevásárlóközpontokra zéró toleranciát hirdetek, igazán tudhatnám, hogy a szabály érvényes a szombati londoni oxford streeti forgatagra is, ahelyett, hogy gyanútlanul besétálok az oroszlán barlangjába. A Selfridges-ben megejtett bérvásárlást követően T-vel kiültünk a Marble Arch-hoz barnulniolvadni és beszélgetni, végre. És végre magassarkút vehettem, természetesen csupa olyan ruhadarabbal, amelyek az utánam küldött csomagban érkeztek (= 35 fokba valók). Sebaj, az északi túrához jó lesz minden, amit a harminc kilós bőröndben magammal hoztam. A hazaúton, megtépázott lelkivilággal és nehezen fenntartott pozitív hozzáállással aztán leszálltam Westminsternél, és a Temze fölött fújó hűvös szél a Big Ben és a London Eye visszatérő látványával új életet lehelt belém (amire, valljuk be, az IKEÁ-ban tervezett felfrissülés hiányában és a sokszoros pótlóbuszon aszalódást követően még inkább szükségem volt). Egy további találkozó egyeztetése aztán továbberősítette a lelkesedésemet, amellyel felvértezve elindultam haza az üres házba...

...azaz a gyíkagáma által lakott házba. Apropó, agáma. Annyira vicces, hogy mindenki egy emberként kívánja, hogy valamilyen rejtélyes módon megszeressem az állatokat, amelyektől kisebb-nagyobb mértékben viszolygok, miközben az események igencsak ez ellen dolgoznak. Na, jó, igaz, csak az agámától viszolygok, de ez most már túltesz mindenen. Bekövetkezett, amitől tartottam. Már a kezdet kezdetén meg akartam kérdezni, hogy a szöcskék, amelyek eltűnnek benne, ugyan hová távoznak, de valahogy sosem került rá sor, csütörtökön azonban megkaptam a választ. Miután a többi teendőm mellett kénytelen voltam még agámasz*rt is  takarítani a kislány szobájának padlószőnyegéből, konstatáltam, hogy eljutottam a toleranciaszintem legvégső határáig, és az emeletre vezető lépcső alján esedékes papucsledobást, illetve az emeleti mezítláb közlekedést ezek után módszeresen bojkottálni fogom. Természetesen azóta is takarítom a foltot, ami nem akar eltűnni, bár szerencsére a szagok fölött két nap alatt győzedelmeskedtem.

Mindez ma kiegészült azzal, hogy miután az anyuka megnyugtatott, hogy az agáma kizárólag az emeleten közlekedik (ezért aztán gondoskodom az ajtóm állandó csukva tartásáról), ma hol találtam rá? Természetesen a felvezető lépcső legalján, ahonnan visszamászni semmi esélye nem volt. Gondolom, kitaláljátok, mi következik. Igen, meg kellett fognom és fel kellett vinnem, amit pont annyira szeretett, mint a tengerimalacok szokták. Ha tudná, hogy nekem is égnek állnak a képzeletbeli tüskéim, amikor hozzá kell érnem, talán nem félne ennyire. Másfelől pedig lehet, hogy épp azért fél, mert érzi rajtam a bizalmatlanságot. Bárhogy van is, az agámával kapcsolatos fenti tevékenységek egyikét sem tervezem sűrűn végrehajtani a jövőben, erről a hazatérésem után azonnal gondoskodni fogok.

Addig is muszáj egy kis cukisággal enyhítenem a megrázó élményt.

Kicsit éhesek voltak...

A szobám gondosan becsukott ajtaja mögött közben elkezdtem a "felújítást", bár az elmaradt IKEÁ-s beszerzések miatt néhány dolog egyelőre megrekedt a tervek szintjén, viszont a kék - szintén utánküldött - hálós tárolóm igen sokoldalúan kihasználható :).

Felkerült a "tetszik Londonban" listájára a szombati postai szállítás is, így mind a bankkártyám, mind a rendelt csomagom megérkezett, bár utóbbi LLDIKO számára. Nagyon jót mulattam ezen, mivel az anyuka is azt hitte, hogy két "l" szerepel a nevem elején - bár az az apróság nyilvánvalóan elkerülte a figyelmét - és a csomagküldő társaságét is -, hogy a nevemet talán nem kisbetűvel írom. Persze az első hét után nem csodálkozom, hogy mi képes elkerülni egyesek figyelmét itt, számomra viszont érdekes tapasztalat, főként, hogy többen sem voltak képesek az alapvető nyelvtani szabályok alkalmazásával levonni a megfelelő következtetést. Nekem viszont nagyon fontos a nyelv, az újak tanulása mellett a magyar megőrzése és gyakorlása egyaránt. 8 éve már szembesültem azzal, milyen a magyart már, az angolt pedig még nem tudni, és nem szeretném többet azt érezni, ezért amikor a ma reggeli skype-hívás során alig bírtam magyarul gondolkodni, az elég ijesztő volt. Az esti hívásra már jobban belejöttem, de többek között azért is írok, mert használni szeretném a nyelvet. Imádom a nyelveket, és köztük a magyart leginkább :).

Akinek meséltem már erről, tudja, hogy a nosztalgiánál távolabb semmi nem állhat tőlem, és amikor kétségek között rohanok az állomásra a jegyem ügyében, majd szembejön velem egy telefonáló az "és most Győrben vagytok?" kérdéssel, nem azért köszönök rá hirtelen támadt lelkesedéssel magyarul, mert "emlékezem" vagy "visszasírok" valamit, amit "elhagytam", hanem mert élőnek akarom ezt a nyelvet és kultúrát a mindennapjaimban, függetlenül attól, hogy hol élek. Ahogy otthon az angollal (illetve más, általam kisebb-nagyobb mértékben bírt nyelvekkel) való bárminemű találkozás, itt a magyar okoz különleges élményt, és egyikről sem kívánok lemondani. Különösen akkor, ha olyan beszélgetéseket folytathatok, mint ma, szóval köszönöm Sz. és B. :).

A következő bejelentkezés idejére várhatóan tíz fokkal visszaesik a hőmérséklet, ellenben gyönyörű északi tájak szórványosan előfordulhatnak. Irány Alnmouth!

Halló, halló!

Ma megérkezett az angol telefonkártyám, amelyet az ügynökség rendelt nekem - egyszerű feltöltős, pay-as-you-go kártya, mint a Telenornál a Praktikum. VAGYIS EGY FRÁSZT OLYAN. Alább csatoltam a képet, hogy világos legyen, lehet olyan mobiltelefon- és internetszolgáltatást nyújtani, amelynek az ár/érték aránya megfelelő, és a vevőt is elégedettséggel tölti el, mivel nem érzi úgy, hogy átverték és nem kénytelen olyan díjat kifizetni, amit nem is tud/kíván felhasználni. Ma, a számhordozás és a mindennapos, a kapcsolattartás és munkavégzés alapvető formájává vált mobilkommunikáció idején rendkívül nevetségesnek hat számomra, hogy hálózathoz kötik a lebeszélhetőséget (ez nálam a betárcsázós internet kategóriája) vagy külön kell fizetni az internethasználatért, az arcpirítóan magas percíjakról nem is beszélve.
Az elmúlt félévben, illetve a kijövetelem kapcsán százezres nagyságrendű összeget hagytam ott a szolgáltatómnál pusztán azért, mert egyszerűen nem kínálnak olyan csomagot, amellyel csak annyit kell telefonra költeni, amennyire havonta szükséged van - egy adott összeget így vagy úgy, de kisáfárkodnak maguknak. Sajnos szolgáltatói alternatíva sem akad, ez általános üzletpolitikának tűnik otthon, ami nagyon elszomorító, mert nem igaz, hogy ezen múlik, hogy kizárólag az ügyfél rossz érzése árán lehet profitot növelni.
Ezzel szemben itt van ezer sms...ezer! Plusz 500 MB adatforgalom...4000 Ft-ért. Olyan egyszerű.

Változás

Nos, amint az a képekről már látható, kedden reggel sikerült a gyíkunkkal (avagy rendszertani azonosítását követően "szakállas agáma" :), angolul csak lizard, legalábbis a család szerint) farkasszemet néznem, amikor kiléptem a szobámból, de mondhatnám, hogy mit nekem az ilyesmi, amikor előző reggel az egyik elkóborolt potenciális főfogása pihent az ágyam mellett. Alice később bevallotta, hogy még szombaton kiszökött egy szöcske a kezei közül, annak sikerült a szobámban landolnia. Gondoltam is, hogy mi jöhet még... hát, jött a kedd reggel. A kedd esti, Mr. Beant meghazudtoló szakértelemmel és kb. örökkévalóságnak tűnő idő alatt elvégzett etetést követően szerdán nem bírtam rávenni az urat, hogy kijöjjön a szekrény alól, és nem volt az a pénz, hogy én megint elkezdjem az orra előtt lobogtatni az élő szöcskéket (vagy tücsköket, angolul locust, de nem ciripel), hátha álmosan hajlandó kinyújtani a nyelvét egy után, mire engem már hatszor levert a víz. Ma reggelre így szerencsére már elég éhes volt ahhoz, hogy ott ácsingózzon az ajtóban, amikor felkeltem, úgyhogy jóval simábban, és részemről kevesebb ugrálással sikerült 3 szöcskét feltálalnom neki. Önmagát meghazudtoló gyorsasággal vetette rá magát a táplálékára, bár sajnos ez sem segít azon, hogy bűnrészesnek érzem magam gyilkosságban, ráadásul végig kell néznem a kivégzéseket. De biztosan ezt is szoknom kell.

Ám nemcsak a helyi - "helyi" - állatvilág, hanem a takarítás is meglepő izgalmakat tartogat. Látjátok, mondtam, hogy nem viccelek, ez, kérem, itt az élet sűrűje! Komolyan, nem értem, de valahogy bárhová megyek, én mindenkinél higiénikusabb vagyok, pedig hát aztán.... de rájöttem, hogy a tisztaság és a higiénikusság az kettő, mert persze nincs mindig ideje az embernek pormentesen tartania a lakását (pláne a házát), de hogy miben képesek élni emberek tartósan, az elképesztő. Kutya van, ugye, így már messziről kiszúrtam, hogy a kanapék (is!) telis-tele vannak kutyaszőrrel, pedig elvileg kitakarítottak az érkezésem előtt. Több sem kellett nekem, és amikor Alice szólt, hogy majd a kanapéhuzatot is kiporszívózhatnám, majd mondtam, hogy már megtörtént, teljesen odáig volt meg vissza, hogy ezt már szereti, ezt az attention to detail-t...hát, nem tudom, én le nem bírtam volna ülni arra a huzatra, kiverte a szemem a sok kutyaszőr, nem igazán kellett részletesen szemügyre vennem, hogy rájöjjek, ez bizony porszívózásra szorul. Nem akartam mondani, hogy az volt az első, amit letakarítottam, és ilyen téren bármikor számíthat a gyenge-közepes OCD-mre. Ma pedig önhatalmúlag wc-kefét és Domestost is beszereztem, azt pedig, hogy miért volt ezekre égető szükség, mindenkinek a képzelőerejére bízom.

Korábbi tapasztalataim körén kívül esik továbbá a szárítógép és a mosogatógép használata (úgy tűnik, a Tibor Fischer regényeiben megjelenő posztmodern jegyek mellett is van még mit elsajátítani, sosem gondoltam volna...), na meg az olyan mosógép üzemeltetése, amelyik nem mossa be a tartályból a mosószert... így aztán hiába konstatáltam mosás előtt, hogy remek, van mosópor a rekeszben, sajnos a második adag mosás előtt még egy szem nem hiányzott belőle, úgyhogy kezdhettem elölről az egészet - mármint miután lefutott a sima vízben kimosott ruhák már elindított szárítóprogramja, mert természetesen ebben az esetben is sikerült dobnom egy adapter nélküli hajmosást... (igen, tudom, szerintem is le kellene tudni állítani a programot, vélhetően le is lehet, de egyik gombra sem reagált a gép, hiába nyomkodtam, csak szárított tovább rendületlenül).

Meglepetések még: 1) a kedvenc sorozataim letöltőoldalait természetesen letiltja a Sky wifije - éreztem, hogy valami lesz, annyira éreztem -, úgyhogy máshogy kell megoldanom a beszerzésüket; 2) ma a szomszédból német szót hallottam, így ha sikerül esetleg szorosabbra fűzni a - jelenleg nem létező - kapcsolatot velük, a tervezett francia és holland nyelvtanulás mellett akár a némettudásomat is fejleszthetem első kézből; 3) itt kizárólag a kartont és a műanyag üvegeket hasznosítják újra, és mindenem belesajog, amikor a műanyagokat, üvegeket, fémeket és más papírokat a vegyes szemétbe dobom; szinte égeti a sejtjeimet az egyre növekvő szénlábnyom - hogy lehet, hogy ez jobban működik Magyarországon?; és végül 4) a biosavanyúkáposztalé-vadászat eredményeként a magyar Biopont termékét a közreműködésem révén - és egyelőre nekem :P - fogják exportálni az országba, ráadásul egy hozzánk közeli, Fornettit áruló bolt felveheti az állandó termékei közé, és mindezt az itt - mellesleg el nem érhető termékekre - elérhető árak feléért. Legalább lesz ürügyem bemenni a Fornetti-boltba... legalább nézelődni és szaglászni. Nem mindenki tudja, de az a lényeg, hogy nélkülözhetetlen most számomra ez a nedű, és madarat lehetett volna fogatni velem, amikor kiderült, milyen jó üzletet csináltam/-unk. Végre valami működik, ha már a telefonomra gyalázatosan ráfizettem...és még mindig. (Tanács mindenkinek: Telenort ne!)

És van még valami. A mozi. A mindenek alfája és omegája. Otthon mindig zavart, hogy a legújabb bemutatókról, eseményekről, fesztiválokról lemaradok, és Londonban mindig minden és mindenki megfordul a fontosabb premierek kapcsán. És ez igaz is, ám egyúttal az is tény, hogy amióta megérkeztem, fájdalmasan szembesülök az itteni korlátokkal - bánt, zavar, feszít, hogy itt nem láthatom a Fehért istent, Myazaki utolsó remekét, a Szél támadot, és számos olyan filmet, amelyet otthon készültem megnézni. A legnagyobb probléma viszont az, hogy hiába szerettem volna nagyon megnézni mindet otthon, az utolsó két hónapban a pakolás helyetti, last-minute francia kertmozit leszámítva egyetlen mozira sem jutottam el. És ez nem mehetett így tovább. Persze a valóság itt is közbeszól, mert az olcsó mozijegyet 7.50 fontért vesztegetik az eldugott, félig művész jellegű, Magyarországon két hónapja adott filmekkel (és persze nálunk nem látott, brit független filmekkel) operáló és a kínálatán kb. napi 3 filmet tartó moziban, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy amikor hazamegyek, tuti, hogy előre megfontolt szándékkal elkövetett  láncmozizást fogok végrehajtani.

Elképesztő egyébként ez az élményzúdulás alig néhány nap alatt, bár nem ismeretlen - tavaly Párizsban volt szerencsém hozzá, amikor jegyet nyertem a Roland Garrosra, és az még csak kezdet volt. Rafa-szülinapra jegyet nyerni, aztán még látni élőben játszani is, majd a begördülő tortára együtt énekelni a Happy Birthday-t/Feliz Cumpleanost, az azért nem olyasmi, ami gyakran megesik velem. A többiről nem is beszélve - ahol ez csupán a bemelegítés, ott azért sejthető, hogy nem eseménytelen az élet ;). Most is ez van, néhány nap alatt rengeteg, rengeteg élmény, a felét sem tudom leírni - például a Victorián állomásozó buszok wifijének meghackelését - ez történik akkor, amikor nem az íróasztal mögött tölt az ember napi 12 órát, hanem él :).

Igyekszem azért nem úgy írni, mintha én lennék az első ember, aki kijött Londonba, vagy mint az újdonsült anyuka, aki úgy beszél a babájáról, mintha csak az övé produkálná az egyébként minden csecsemő életében jellemző jelenségeket. Tisztában vagyok vele, hogy ez az én életem, az én "gyerekem", és nekem különleges, főként az előzmények miatt, így lehetetlen, hogy ennek a jelentőségét mindenki ugyanúgy átérezze, ahogy én teszem, ezért megpróbálom a feltehetően közérdeklődésre számot tartó részleteket megosztani, amelyek nem feltétlenül London-specifikusak, csupán izgalmasélet-specifikusak :).

Ennek jegyében az elutazásom előtti este Hugh Laurie koncerten voltam - lényegében emiatt nem utaztam korábban. A tavalyi fergeteges bécsi zenélés, majd autogramosztás közben fényképezés után kérdés sem volt, hogy ott akarok lenni Pesten, hiszen nekem az a nagybetűs zene, így a 8. sorba kiküzdött jegyemről nem voltam hajlandó lemondani. Ha lehet, még jobban lebontottuk a koncertterem falait, mint tavaly, és végre lehetett táncolni, itt aztán nem udvariaskodott senki, a 3 ráadásszám középső darabja pedig - mint mindig, most is - a Changes című dal volt, számomra ezúttal igen aktuális mondanivalóval.



Korábban nagyon tartottam a változásoktól, de az elmúlt két évben - sok mindennel együtt - ez is megfordult, és bár drukk volt bennem, nagyon vártam is a "mást". A bankszámlám fenntartásán kívül volt még egy éles emlékem 8 évvel ezelőttről, mégpedig az angolok egyéb kultúrák és képviselőik iránti érdeklődésének teljes hiánya, ami akkor nagyon megdöbbentett, most azonban már tudtam, hogy mire számítsak. Kérdeznek, persze, kedvesek, előzékenyek, udvariasak - és ezek nem lebecsülendő tulajdonságok -, de nem érdeklődnek az igazi lényeged iránt... nem érdekli őket például, hogy mit jelent a neved magyarul, vagy hogy miért okoz gondot helyretenni, amikor azt mondják, hogy "half seven", és persze nem 6.30-ra gondolnak; ők a hozzájuk való hasonlóságot keresik, nem csodálkoznak rá a sokszínűségre, a számukra szokatlanra, nem izgatja őket, miközben ez belőlem zsigeri érdeklődést vált ki. Én mindig tudni akarom, hogy mi van a "más" mögött. Ma már persze egyáltalán nem bánt, mert tudom, hogy ezt tőlük nem várhatom, és ez így van jól. Szerencsére nem is kell tőlük várnom, mert közben egész lettem, és nem függök mások megerősítésétől - valamint a szívemnek olyan kedves, kölcsönös baráti kapcsolatokról is tettem már említést, és továbbra sem győzőm hangsúlyozni a jelentőségüket :). A kultúra olyan, amilyen, engem ettől még - vagy éppen emiatt - továbbra is érdekel, másfelől pedig igaz, hogy a hentestől nem csak egyszer, hanem most már mindig ingyen kapom a félretett biocsirke-aprólékot, és amióta megjöttem, csak segítőkészséggel találkozom. Tudom, hogy jön még a neheze, de töredéke sincs bennem az ilyenkor szokásos - és az indulás előtt erőteljesen jelenlévő - kételyeknek. Itt és most jó, és ez jóval több, mint amit eddigi életem során többnyire elmondhattam magamról :).

Kis képes beszámoló

Amíg elkészül a következő bejegyzés, az áram feltámadásának köszönhetően közlök néhány életképet. Egyelőre ennyi, mert a konyhabútor alatt felhalmozódott kosszal, illetve a rendbe szedendő fürdőszobával vívott - és az én diadalmas sikeremmel zárult - csatámat nem volt érdemes megörökíteni :).

Íme, a szobám, egyelőre meglehetősen puritán, de már rajta vagyok a fejlesztésen.

 

Kedd reggel a szobámból kilépve az alábbi látvány fogadott:

Mindig is ilyen társaságra vágytam egy álmos reggelen :).

Ma pedig ez a kedves szomszéd szőtte be az ablakomat...

És akkor a ház barátságosabb, bár kétségkívül félénkebb lakói:

Rejtőzködve...

...némiképp fotogénebben, de megszeppenve...

...majd a fotós által jelentett veszély elmúltát követően, jóízűen falatozva.

És bár köztudott, hogy milyen érzelmeket táplálok a kertek iránt, rózsával mindig le lehet venni a lábamról.

A házon kívül pedig:

a Temze a Richmond-hídról.

És amit szintén csak vizuális szintén élvezhetek, de ez valami botrányosan jól nézett ki. Kissé beremegett a kezem a látványtól, de lehet-e ezen csodálkozni, ugyebár?

Hogy mik vannak... :). Már csak a West End van hátra...

...illetve az NT Live közvetítés a Richmond Theatre-ben. Szeptember 4., Medea :)