Hát eljött a nagy nap, július 20-án Londonba költöztem, mint utóbb kiderült, annak is a legbiztonságosabb külvárosi részére, Twickenhambe. Két diplomával a zsebemben, de egy harmadikra, az igazira vágyva az oda vezető úton au-pair leszek egy egyedülálló és nagyon vagány, saját cégét vezető anyuka kislánya és kisfia mellett. Valamint jószerével mindenes, házvezetőnő, takarítónő, szakácsnő és magántanár. A gyerekek egyelőre nyaralnak a nagyszülőknél, így jelenleg a hatalmas, ötszobás, egyszerűenbonyolult-konyhás, kertes házzal ismerkedem. Ha azt mondom, hogy az alsó szintet ma egy órán keresztül porszívóztam, szerintem elég sokat elárulok.
 |
| És még mögöttem a nappali... |
Persze a nagy készülődésben - ami életem egyik legnagyobb rohanása volt, pedig volt már egy pár - az adapternek még csak a gondolata sem merült fel bennem, így a mobilos internet-hozzáférés traumatikus megszakadását követően még a világgal az alkalmi wifin keresztül némi kapcsolatot teremtő elektronikus gépeim is megadták magukat az érkezésemet követő reggelre. Mit ne mondjak, ilyen tehetetlennek ritkán éreztem magam. És persze, hogy nagy lelkesen beálltam a zuhany alá, majd abban a pillanatban, ahogy elárasztottam a fejem vízzel, rájöttem, hogy nem tudom bedugni a hajszárítómat, így az otthoni utolsó, fodrásznál tett látogatásomnál sikeredett hitlerjugend-frizura miatt duplán neheztelek. Sőt, triplán, mivel amire itt mindenhogyan sajnálok annyi pénzt kiadni, amennyibe kerül, az a fodrász. A legjobb lehetőség is 20 font, mosás-vágás-szárítás ennyiért kuriózum, és felfelé a határ a csillagos ég... Lehet, hogy mégis hosszabb hajam lesz idővel, csak már most tartok attól, hogy fog kinézni.
Twickenham egy nagyobb város, Richmond mellett található, ahová az első utam igen termékeny volt, miután a ház reggel érkező tulajdonosaitól (mint utóbb kiderült, Alice bérli a lakást) padláskipakolás közben spontán megkérdeztem, tudják-e, hogy hol lehet adaptert kapni, mire a Bootsot javasolták, és tényleg, valami még derengett 8 évvel ezelőttről. Szerencsére Richmondban találtam is, az utcai térképeken gondosan feltüntették az összes fontosabb csomópontot, úgymint Richmond Park, Richmond Theatre, Tesco, WHSmith, Boots stb... Fizetéskor aztán felfigyeltem az egyik eladó akcentusára, és amikor hozzá kerültem, teljesen öntudatlanul magyarul bukott ki belőlem a válasz a kérdésére, de így is értette :). Ez azért jól esett, így teljes elektronikus árvaságomban Richmond közepén. A városba érve az első látvány az Odeon mozi tiszteletet parancsoló épülete volt, és még azt is közölte, hogy "fanatikus filmrajongó", én pedig ebből már tudtam, hogy barátok leszünk. Persze annyira mégsem fanatikus, mint én, mert elég kevéssé egyezik az ízlésünk, amint az a műsorból kiderült, de azért az Így neved a sárkányodat 2-re talán benevezek.
Ma pedig orvosi regisztráció és bankszámla után rohangáltam, immár
bennfentesként Richmond utcáin (igaz, kicsit többet, mintha jobban
tudtam volna alkalmazni a térképet a valóságra, de azért nem lehetek
elégedetlen, főleg, hogy gyalogosként az esetek 80%-ában még mindig szinte
életveszélyesen nem tudom, hogy merről jöhetnek az autók). Hihetetlen, mert villanófényemlékként teljesen tisztán él bennem, amikor 8 éve a hazatérésemkor
kivettem az összes pénzemet a számlámról, és azt mondták a bankban, hogy
nem szüntetik meg a számlát, mivel nincs fenntartási költsége, és -
mondták ők - jó lesz arra az esetre, ha esetleg visszajönnék, nem kell majd újat
nyitni. Azóta is motoszkált bennem ez a gondolat, ma pedig itt állok, bemegyek az itteni Lloyds-fiókba, és láss csodát, a
korábbi címem és a nevem alapján megtaláltak, úgyhogy számlám van, és
29-én érkezik az új kártyám. Én naiv, rákérdeztem a tranzakciós költségekre, mire megnyugtattak, hogy nincs miről tudni. Nem is értem, hogy csinálják.
A nap legnagyobb szenzációja viszont az, hogy hosszas online és offline keresés után az 5 percre lévő helyi hentesnél találtam bio velős csontot és biocsirkét,
ráadásul a nekem kellő, csontos részeket ők csomagban lefagyasztják,
mondván, hogy azt nem viszi el senki, így üdvözlésként Twickenhambe
érkezésem alkalmából kaptam egyet ingyen belőlük. Most már csak a
savanyúkáposztalé-projekt maradt hátra, ami otthon azért egyszerűbb, de
már itt is alakul. Ez a diéta sehol nem egyszerű, a biocsirke pedig valójában
fehér holló, de tény, hogy itt szinte mindenből van a
polcokon "organic", akár a sarki Tescóban, és sokszor nem is drágább,
sőt.
Visszatérve a munkához, összességében nagyon örülök, hogy kiszabadultam a börtönbe záró robotból, és inkább 40 órában ez, mint 60 órában a számítógép előtt ülni még évekig. Ráadásul közeleg az első szabad hétvégém, amikor mindkét nap azt csinálok, amit akarok... annyira régen volt, hogy még el sem tudom képzelni, milyen lesz, de már nagyon várom :). Alice, az anyuka keveset van itthon, többnyire egyedül találom fel magam, bár az igaz, hogy a ház így is igen népes lakóközösséggel bír. Kezdetnek ugye van egy kutya. Amikor beírtam a jelentkezési lapra, hogy nem bánom a kutyát, valójában arra számítottam, hogy azért mégsem lesz szükségszerűen egy a háznál (nincs velük bajom, nekik van velem, meg hát a korábbi tapasztalatok miatt inkább a nem felé húzok...), de aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy az ilyen házakban mindenhol van kutya. Itt csupán az a probléma, hogy nem csak a háznál, hanem a házban lakik Pepsi, a drótszőrű, amit jelenlétének hiányából ugyan nem (ő is nyaral a gyerkőcökkel), a mai egy órás porszívózás nyomán viszont egyértelműen feltételezhet mindenki, akinek legalább annyira herótja van a földet-kanapét-könyvespolcot-plafont is beborító kutyaszőrtől, mint nekem :). Jájj.
Tehát kutya egyelőre szintén nincs, csak a szőre, ám társaságom így is akad két cuki tengerimalac formájában - akik rettegnek tőle, hogy megfogják őket, pedig minden nap kitesszük őket a sétáltatóba-legeltetőbe, amit imádnak, de hiába, nem működik a feltételes reflexük. Szegények. Én viszont felidézhetem 8 éves kori önmagamat, és újra almot takaríthatok, etethetek, futtathatok...pont erre vágytam :). Az extrém sportok sem maradnak el, és ha valaki azt mondja, hogy nem vagyok elég kalandvágyó, azzal közlöm, hogy ma halált megvető bátorsággal, hihetetlen manőverek és izommunka kíséretében, az áldozatokat meghazudtoló rugalmassággal sikerült élő szöcskével - mit szöcskével, szöcskékkel! - megetetnem egy húszcentis gyíkot - a 10 éves kislány kedvenc háziállatát, aki egyébként szabadon mászkál a lakásban, mert túl szűknek találta a terráriumot. Azt ugyan nem állítom, hogy most olyan, mintha a természetes élőhelyén élne, de azért nagyságrendekkel jobb neki. Ugyanakkor azt sem állíthatnám, hogy ez olyan, mintha én a természetes élőhelyemen élnék...
A pakolás-csomagolás egyébként egy rémálom volt, egy 30 kilós nagy bőrönddel és egy 11 kilós kézipoggyásszal jöttem, készülve a változékony, hűvös időre, így aztán minden otthon maradt, amire itt, a 31 (!) fokban szükségem lehet. Na jó, nem igaz, naptejet hoztam, ami ma igencsak jó szolgálatot tett. Persze London nem észak-Anglia, ahonnan 8 évvel ezelőttről vannak emlékeim a magyarországi október által is lekörözött nyárról. Viszont a hűvösebb hónapokra felkészültem, csak bírja addig a mosásokat az az egy váltás rövidnadrág+nyári póló kombó, amit sikerült - mellesleg már mosandó állapotban - még bezsúfolnom. Jó tanács a jövőben költözőknek: ne vigyetek törölközőt. Legyetek popsztárok, és megkapjátok ingyen. Úgyis kaptok, és a szupermarketben kínált legnagyobb bőrönd is gyakorlatilag tele lesz vele. A szobám helyes, arra, amennyit benne töltök, pont elég nagy (bár lehet, hogy ha nagyobb lenne, többet lennék ott), viszont a minimalizmusát az IKEA is megirigyelhetné. Még asztalom sincs, úgyhogy azt kértem is, mert így gyakorlatilag meg vagyok lőve. Nem is értem, mit csinált 14 hónapig az előző lány asztal nélkül. Ötlet?
Miközben ismerkedem a családi ház rejtelmeivel, egyúttal a saját terveimet is igyekszem szövögetni. Gondoltam, rákeresek a West Coast Swing + Twickenham kombinációra, és mit látnak szemeim:
Bár sokszor elbizonytalanodom, azért ilyenkor mégis érzem, hogy jó helyre kerültem. A tanárokkal a BudaFesten már találkoztam, szinte hihetetlen, hogy ők pont itt, pont ilyen közel hozzám... Emellett rájövök, hogy Londonban legalább annyi találkozót kell szerveznem, mint a kijövetelem előtt otthon, úgyhogy szabadidős programban nem lesz hiány. Ma az ügynökség - akiken keresztül szereztem ezt a munkát, és akik kivételes módon odafigyelnek az au-pairjeikre - küldött egy e-mailt, amelyben írják, hogyan léphetek kapcsolatba a közelben élő többi au-pairrel, mert "fontos, hogy minél hamarabb barátokat szerezzen az ember", és Alice is nagyon szorgalmazza a dolgot, mivel "akkor tudom jól végezni a munkámat, ha én is jól vagyok". Biztos vagyok benne, hogy fogok új emberekkel ismerkedni, de szinte érthetetlen számomra az aggodalmuk, hiszen nekem már vannak barátaim, méghozzá a legszuperebb, legcsodásabb emberek, akiket ismerek; akik segítettek a kiutazás előtt, biztattak, kíváncsiak voltak rám, ugyanúgy előre hiányoltak, mint én őket, és várják - többek között - ezt a beszámolót. Mert az igaz, hogy most egy új élet kezdődik, de ahogy ez a ruháim esetében sem jelenti azt, hogy pusztán azért, mert nem tudom magammal hozni őket, eldobom, ami van és újakat veszek helyettük itt, úgy eszem ágában sincs lemondani a barátaimról sem. Az elmúlt három hétben olyan boldog voltam, mint még soha, mert nem volt árnyoldala semminek, ami nem illúzió, hanem nagyon is lehetséges, és ez nekem mindennél értékesebb. Ez a fontos. Eddig a barátok utaztak, költöztek a nagyvilágban, most én keltem útra. De a távolság tényleg mindegy, és nem, nem csak a skype miatt - bár ha adapter van, ugye... -, hanem azért, mert tudom, hogy velük bármikor ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. És fogjuk is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése