Tervek

Mivel a "te vagy a világ legjobb anyukája" feliratú anyák napi lap - szakadékméretű kognitív disszonanciákat könnyedén áthidalva, e mondat valóságtartalmától teljesen függetlenül - úgyis az anyukánál landol, úgy döntöttem, hogy a család helyes pályára állítása után végre magamra koncentrálok, és írok is egy bejegyzést a közeljövőbeli terveimről. Először is, alig várom, hogy jöjjön a tavasz, de sajnos hiába kellene már hivatalosan is itt lennie, a tegnapi, sűrű felhőréteg mögé bújó és dementortámadást idéző körülményeket (elsötétedés, leheletet kirajzoló, dermesztő hideg) teremtő részleges napfogyatkozás után március 21-én süvítő szélvész mellett legfeljebb hetes fokot bírt mutatni a hőmérő, ami némi aggodalomra ad okot a reménykedés tekintetében.

Éppen ezért a húsvéti hétvégén - már csak két hét, számolom vissza a napokat - az innen mediterrán éghajlatúnak tűnő Brüsszel felé veszem az irányt az Eurostarral, és lesz négy teljes napom háborítatlanul, gyerekmentesen, gyerekesfelnőtt-mentesen, saját hotelszobában, a Grand Place-tól egy köpésre (mint azt Ágitól megudtam). Bár az úticélt elsősorban a februárban kedvezményes vonatjegyár és a Magyarországon kihasználhatatlan ünnepi hétvége ihlette, alig várom, hogy bevehessem a várost, benevezzek a Couchsurfinges programokra, amelyekről itt, LondonbanMucsaröcsögén a lehetetlen munkaidő és a beutazhatatlan távolságok miatt nagyrészt lemaradok, elmehessek végre egy klubba táncolni, akár lapos cipőben és sportos öltözetben is, énekelhessek a zuhany alatt (na, jó, a tükrökre talán itt is tekintettel leszek...de lehet, hogy nem), és mondjuk tudjak egy nagyot ugrani a szobám közepén vagy megfordulni benne oldalsó középtartásba kinyújtott karral. Ennek már a gondolata is olyan gyönyörűséges, hogy beleremegek. Addig is készül a bepakolandók listája, és nekiduráltam magam újra a franciának, hogy mire odaérek, meg tudjak szólalni. Bonzsúr.

Csak a legszükségesebbek

A húsvéti hétvége a pénteki és a hétfői bank holiday-jel, azaz munkaszüneti nappal egyébként igen praktikusan a két hetes tavaszi szünet kellős közepén helyezkedik el, így az első naphosszat-a-gyerekekkel hetem négy naposra rövidül, és csütörtök este már amúgy is kezdhetem díszbe öltöztetni a szívemet. A második hét végén pedig jön a Londoni West Coast Swing Bajnokság és Workshop, amelyre a pénteket már hónapokkal ezelőtt kikértem, így a második fullos hetem mindössze három napból fog állni, ami még megnyugtatóbb. Ráadásul újabb hétvége vár saját hotelszobában, távol minden zavaró hatástól (Heathrow-nál, London innentől másik végén), rengeteg tánccal, bulival, és remélhetőleg sok-sok valóban felnőtt emberrel, akik végre társaságot jelentenek majd.

Ez a hétvége kicsit zsúfoltra sikerült, mivel már tavaly beiktattuk rá a Sweeney Todd musicalt Emma Thompsonnal az egyik főszerepben (mert olyan jóban vagyunk, hogy mostanában már kéthavonta találkozunk). Erre a táncos hétvége szombatján kerül sor, de sebaj, majd viszem magammal a báli ruhát és a külön erre a célra beszerzett színházi távcsövet.

Az a szokatlan helyzet állt elő az elmúlt két hétben, hogy honvágyam lett, tavaly július óta először. Bár az otthoni közállapotok egyáltalán nem hiányoznak (az itteni tényleges nyitottság szinte tapintható, minden nyomasztó részlet ellenére ez az ok, amiért itt élek), azon kívül minden másra nagyon vágyom Magyarországról. Főként a barátaimra, akik mind felnőtt, a saját életükért felelősséget vállaló, valamint értő és gondolkodó, érzelmileg és intellektuálisan igényes emberek, akik nem szívják a véremet, a levegőmet, az energiámat (mint itt életkortól és munkaidőtől függetlenül szinte mindenki szeretné, ha hagynám), az időjárásra, a napra, ami az esetek jóval több, mint 20%-ában látszik az égen, a húsz percnyi tömegközlekedésre lévő kulturális zsongásra, a megfizethető edzőtermi napijegyre, az egyedülállóan finom, nyers vegán sütikre, na és persze a nagy tesós beszélgetésekre és sminkelésre (normális méretű ablak mellett, természetes fényben!). Minderre, és még sok másra (na meg a szükségszerű ügyintézésre) pedig május első hetében fogok sort keríteni, amikor végre hazautazom. A formai megvalósításon még gondolkodom, de nagyon elszánt vagyok, hogy minden beleférjen.

Miután a karácsonyt végigdolgoztam, és egyébként is eléggé kiszúrtam magammal az előző félévben, tavaly nyár óta ezek lesznek az első igazi szabadságok, így talán érthető, hogy kissé az energiatartalékaim végén járok, és már alig várom őket. Haverok, buli, Fantabiogyümölcslé, jövök!

A (majdnem) semmi sem sikerül nap

Gyerekkorunkban volt egy mesekönyvünk, Andris volt a főhőse és álmában űrhajóval utazott mindenfelé. Legalábbis így emlékszem. Meg a piros-szürke illusztrációkra, és a "semmi sem sikerül nap" intézményére, amelyeket Andris szerint jó lenne előre tudni, szerepelhetnének a naptárban úgy, mint a piros betűs ünnepek, és akkor mindenki tudná, hogy azokon a napokon nem is érdemes felkelni.

Pláne nem 5.30-kor, mint azt én tettem nagy elszántsággal (mindig megpróbálok akkor, de többnyire 6.30 lesz belőle), hogy végre tudjak kicsit egyeztetni Martinnal, akivel egyébként nincs esélyem érdemben találkozni hét közben. 6.15-kor leértem, Martin viszont épp fent volt, majd amikor öt perc múlva megérkezett, látom, hogy kezében a tegnap általam kimosott és éjszakáig szárított hatalmas ágyneműjükkel a mosógép felé tart. Itt már éreztem, hogy valami nem oké, majd Martin közölte, hogy történt egy kis baleset, kell neki fertőtlenítőszer, víz és törlőrongy, és ekkor kezdett nagyon komolyan tudatosulni bennem, hogy mégsem kellett volna erőltetni ezt a korai kelést. És akkor még naiv voltam. 6.35-kor még mindig semmi, gondoltam, felmegyek sminkelni, mert Ellie újabban 6.15-kor kel (amúgy 7.00-kor kellene ébresztenem őket), és esélyes volt, hogy ismét húsz perccel korábban kezdhetem az amúgy is eleve tíz munkaóráról induló napomat.

6.50, sminkben le, Ellie már a porondon, közben Sean is megérkezett, mert ma ő is felébredt hamarabb, úgyhogy nem volt mese, kezdődött a nap. A gyerekeknek azt mondták a szülők, hogy Pam kiöntötte a teát, de nem tea volt. 7.10, se kép se hang, csak a gyerekeké, akik megint elkezdenek játszani, húzni egymást, ami kivétel nélkül m.i.n.d.i.g sírásba és verekedésbe torkollik, ez ma sem volt másként. Felmegyek bepakolni a táskámat, Ellie már fogat mos, Sean játszik a telefonommal. 7.20, Martin elvileg tíz percen belül indulna munkába, de most, még mindig köntösben, leviharzik megreggelizni. A több mint egy órája a tejben ázó zabkása biztosan nagyon finom, és főleg meleg. Reggeli közben már e-mailezik a munkahelyével, ideges, feszült, ő sem így képzelte a reggelt. Akkor kérek tőle pénzt visszamenőleg és előre (még mindig naivan azt gondolom, a 40 font bőven sok lesz rá), és lenyelem a mondanivalóm lényegét, amiért alapvetően egy órával hamarabb kikapartam magam az ágyból, mert nem alkalmas.

Elvileg két adagban kellene kimosni az ágyneműt, a takarót pedig tisztítóba kell vinni. Csakhogy eleve két órával hamarabb kell mennem Ellie-ért, mert orvosi vizsgálatra kapott időpontot, oda kell érnem vele. Még szerencse, hogy az állandó szállása felszabadulásáig ma 11 órakor átmenetileg beköltözik a mosókonyha-dolgozószoba-zongoraszoba-lerakat helyiségbe a frissen emigrált magyar barát, aki egyébként is hálás a segítségért, tehát van kit a mosodába küldeni. Micsoda mázli, különben ma is 13 órát dolgoznék. 7.45-kor aztán megérkeznek a házfelújítást végző munkások, és annak és rendje módja szerint a garázsba költöztetett mosógép és szárítógép elé, fölé, mellé pakolják a hat szerszámosládát, az ebédet, a vízforraló kannát, a bögréket, a tejet, és a többit. Az én agyam ekkor elszáll, mert minden csupa mocsok, és nekem éppen a frissen mosott ágyneműt kellene átraknom az egyikből a másikba. Mit sem sejtem még, hogy lesz még ennél cifrább is.

8.05, elindulunk a suliba. 7 perc múlva jön a busz, mutatja a londoni tömegközlekedési vállalat alkalmazása, sínen vagyunk. Kivéve, hogy ezen a héten egyetlen alkalommal sem állt még meg nekünk az adott járat, mivel annyira tele volt (a sofőr szerint, de ez mindig változó sűrűségű utazótábort jelent), és ez ma sem történt másképp. Akkor rohanás át a túloldali megállóba, a "B" alternatív útvonal" élesítve. Whetstone-ba megérkezve látjuk, hogy a másik buszunk, amivel mennünk kellene, nem halad, így hát a "C-tervre" váltunk, és irány a metró. Ekkor már világos, hogy éppenhogy oda fogunk érni a suliba, de van egy bökkenő. Ma a "World Book Day" jegyében nem kellett egyenruhát viselniük a gyerekeknek az iskolában, hanem kedvenc könyves hősüknek öltözhettek be. Azt tudni kell, hogy minden ilyen jóság együtt jár egy egyfontos "önkéntes" adománnyal az iskola javára, de a szülőknek szóló sms-ben ezt ezúttal elfelejtették feltüntetni, így volt némi bizonytalanság. Miután Martin egy 50 fontos bankjegyet nyomott a kezembe reggel, és nem volt aprója, meg nekem sem, úgy döntöttünk, majd útközben váltunk pénzt. Csakhogy erre semmi idő nem maradt, utolsó lehetőségként az iskolába vezető séta legalján lévő kisboltot vettük célba, ha nem jönne a harmadik busz, amely megspórolná nekünk a hegymenetet. De jött a busz, amit nem hagyhattunk veszni, de Sean kiborult, hogy bajba kerül, hogy nem lehet, muszáj vinni az egy fontot, és hiába mondtam, hogy majd szólok én a tanárnak, és amúgy is nevetséges, hogy büntetést helyeznek kilátásba a szerencsétlen gyerekeknek, ha nem viszik az "önkéntes" adományt, illetve hogy az esti szülőin Martin majd odaadhatja mindkettőjükét a tanároknak, Sean vigasztalhatatlan volt. Bevágta a durcát, és közölte, hogy nekem kell a tanára elé állnom, ő nem fogja ezt vállalni (persze én addig is ezt mondtam), és hogy ha mégis gond lesz, akkor "jövök neki eggyel". Hangosan megállapítottam, hogy a kék felsőre ragasztott sárga maszkolószalag, a borzas vörös haj és a farmer találó megoldásai ellenére ezzel a durcával lett igazán Horrid Henry-s.

Horrid Henry - avagy Sean különkiadásban

Közben Ellie a Hermione-jelmezéhez tökéletesen illő felnőttséggel és higgadtsággal nyugtatta Seant, hogy ebből nem lehet gond. Szerintem mindketten zseniálisan választottak. A busszal szerencsére időben felértünk, és megkérdeztem az ismerős anyukákat, hogy kell-e egy font, de ők is azon a véleményen voltak, hogy nem. Pedig de, utóbb kiderült, hogy az iskola számított rá, ám a szülők tömegesen nem így gondolták. A megoldás természetesen az, hogy az iskolának máskor egyértelműen meg kell írnia az sms-ben, hogy mennyi önkéntes támogatást kötelesek fizetni a szülők.

Ez megvolna, rohanás vissza, hogy el tudjam intézni, amit nekem (!) kell, és az online shoppingra időben hazaérjek. 10.45, online shopping letudva, majd fél óra múlva megérkezik a frissen emigrált magyar barát, akire Pam, aki éppen elemében van mostanában, azonnal lecsap (=csak beszél, beszél, nem hagyja szóhoz jutni), aztán kérdez tőle egy-két dolgot, amire a frissen emigrált magyar barát készségesen válaszol, majd ez az információ 2, azaz kettő perc múlva már Peternél, a Pamet az egyik mozgásórájára kísérő mozgássérültjármű-vezetőnél és főállású vadidegennél landol. Nem viccelek. Pamék gyorsan távoznak, én pedig ismét felhívom frissen emigrált magyar barát figyelmét arra, hogy óvatosan azzal, mire válaszol őszintén, ez most egy ilyen időszak. Marad másfél órám, a tönkrement vasaló helyett tegnap beszerzett újonccal kivasalom a maradék két inget, majd megszervezzük, hogy a takarón kívül a második adag ágynemű is megy a mosodába, mert a munkások a változatosság kedvéért körbebetonozták a házat, így a garázsba - benne a mosógéppel, a szárítóban órák óta állő, és a tegnapi tapasztalatokból kiindulva hótvizes ágyneművel -, illetve a mindennapi betevőmet tartalmazó hűtővel - egyszerűen nem lehet bemenni. Egy talicskakerék szélességű pallón megkísérelek bemenni az ágyneműért, és hát én balettoztam és akrobatikáztam is korábban, mondhatni ment is, de így is neccesnek tűnik, hogy ezen a pallón lavírozzak, szóval őszintén szólva fogalmam sincs, hogy a nálamnál kecsesebbnek és légiesebbnek semmiképpen nem mondható munkások hogyan közlekednek azon folyamatosan. De, mondom magamnak, ha nekik megy, hát nekem is muszáj. Ezt még megoldottam, de onnantól teljes lett az embargó.

Az ultrahangon minden rendben ment, leszámítva, azt, hogy az egész a szabadidőmben történt, 15.30-ra értünk haza Ellie-vel, egyébként ekkor engedik ki őket az iskolából. Ő tehát jól járt, én kevésbé. Gyors gyümölcsszeletelés a gyerekeknek, Sean is nemsokára érkezik, az egyik barát anyukája vállalta a hazafuvarozást. Pam a látogatójával, Andreával beszélget, egy végtelenül jó fej nő, most láttam először, és kiderült, hogy nagyon szeret olvasni. Ezzel máris a szívembe lopta magát. 16.00, éppen lenyuszulnék, amikor kiderül, hogy frissen emigrált magyar barát megszorult pénzérme-ügyileg a tisztítóban, és csak egy adagot tudott betenni, a másik még mosásra vár. A telefonom nem működik, nem tudok hívni, engem sem érnek el, újraindítás, közben Andreától levadászok 3 fontot, Seantól kapok még egyet, nekem van két fontom és sok bankjegyem váltani, tehát felkerekedem, hogy akkor viszek pénzt az öt perc sietős gyaloglásra lévő tisztítóba. Az út felénél feléled a telefonom, látom, hogy frissen emigrált magyar barát visszafelé készülődik, mert mosószere nem maradt. Akkor az utcasarkon hangosan káromkodom egy sort, és eldöntöm, hogy márpedig veszek a sarki Tescóban egy adag mosószert, és vissza nem caplatok hegynek felfelé a garázsba, ahová ki tudja, be tudnék-e menni egyáltalán egy darab mosógélkapszuláért.

A Tescóban kiválasztom a sok azonos méretű és árú doboz közül az egyetlent, amely szinte féláron van, megnézem, jó termék alatt van-e a címke, mert fura egy kicsit, de az illat stimmel, a márka stimmel, csak ilyen kiszerelésűek vannak, tehát biztos oké. A pénztárnál aztán látom, hogy az egyébként majdnem kétszeres egységárnál is többet számol a gép az én no-name, marginális, "úgysemveszimegsenkiilyenillattal" levendulás-kamillás mosószeremre (amit egyébként én is u.t.o.l.s.ó.n.a.k választottam volna, ha nem az árán van a hangsúly), úgyhogy ezt szóvá teszem. Menedzsert hívnak, de közben elakadt valaki az önkiszolgálónál, így oda siet először a hölgy. A pénztárosom közben egy roskadásig rakott kosárral érkező vásárlót invitál be elém sűrű elnézések közepette, de hát két elégedetlen vásárló sokkal rosszabb, mint egy nagyon elégedetlen. Amikor végre sorra kerülök, a boltvezető hölgy közli, hogy a papíron 16 db-os szerepel, és az én dobozom 20 db-os - ez a négy darab tényleg indokolja a majd kétszeres, és a legjobb márkáknál is drágább no-name termék árát - majd visszamegyünk a polcokhoz, és mutatja, hogy lám-lám, 16-20, én pedig közlöm, hogy oké, de ez akkor is félrevezető, és hajszálon függő idegekkel intek, hogy viszem az Arielt, és CSAK EKKOR mondja a nő, miközben a nonverbális kommunikációja köszönő viszonyban sincs azzal, amit verbálisan, kelletlenül produkál, hogy jó, akkor odaadja ezt annyiért, amennyi a papíron szerepelt - nem akkor, amikor kiderül, hogy ők hibáztak, hanem amikor már belemanipulált abba a helyzetbe, hogy úgy érezzem, nincs igazam (mert hát a 20 az tényleg több, mint a 16, tök mindegy, hogy glédában álltak a termékek a címkék fölött), amikor már végképp elvesztettem a türelmemet, és csak szabadulni akarok, mert amúgy is késésben vagyok. Ez nagyon aljas volt, és lehet, hogy ha mindenki hülye, akkor valószínűleg én vagyok a hülye - valóban nem tudtam a mai nap után a legjobb önmagam lenni -, de ez akkor is tisztességtelen és kicsinyes volt.

16.39, tisztítóba megérkezés, pénzérmeszortírozás - a két adag mosása-szárítása 18 fontba kerül, így őszintén nem tudom, hogy gondolták, hogy a felújítás idejére átmenetileg esetleg a tisztítót kell majd igénybe vennünk a heti legalább hat adag ruhával. Szippantok még egy utolsót a szabadság netovábbját jelentő nyilvános hely levegőjéből, és irány haza a már száraz takaróval. Így frissen emigrált magyar barátnak csak egy nagy zsákot kell cipelnie. Legalább ennyi, ha már az egész délutánját a mosodában tölti. 17.50-kor kell csak vacsorát készítenem, ma ismét tíz perces főzés vár rám, mert tegnap a romlott hús miatt ellőttük a mai menüt, és egyébként is két szabadidős órám ráment a vizsgálatra, hát legyen ma könnyebb nekem. Más sem hiányozna, csak még egy órás főzőcskézés, ezért amikor Pam az alig főzésre úgy fogalmaz, hogy "ez a szabadnapod", kibukik belőlem, hogy nálam nem egészen így szól a meghatározás a szótárban. Vacsora előtt még kiteregetjük a félig megszáradt ágyneműt, aztán van egy nyugis fél órám. Majd jön a vacsora. Frissen emigrált magyar barát testközelből kap ízelítőt abból, milyen egy átlagos csütörtök esti vacsora - ismét verekedésbe torkolló "játék", majd a szellemi képességeit degradáló "viccekre" rendkívül érzékeny Sean felviharzik a szobájába, mert Ellie cukkolja, az anyja meg nevet rajta, és ezt ő nem bírja. Meg én sem, de ez egy másik dolog. Ellie értetlenkedik, hogy hát ez olyan "fiús dolog", a suliban egyfolytában idiótázzák egymást, mire én - sokadszorra - elismétlem, hogy nem, ez nem fiús dolog, ez egyszerűen bunkóság, és amúgy is tudniuk kéne, hogy Sean érzékeny erre. És nem, nem féltékeny a nővérére, aki kiemelkedő tanulmányi eredményeket ért el, hiszen egyrészt nagyon okos kisfiú, másrészt neki még nem kellett vizsgáznia. 

Erre Ellie Sean után megy, gondolom, megbeszélik a dolgot, bocsánatkérés, miegyéb, mert olyat is tudnak, majd amikor Sean visszaér, dühösen mondja az anyjának, hogy ha még egyszer kineveti, soha többet nem beszél vele. És ekkor olyasmi történik, amire eddig még nem volt példa: Pam bocsánatot kér Seantól. Hat hónapja igyekszem azon, hogy megértse, mit lehet és mit nem lehet mondani a gyerekeknek, és a veszekedések során számtalanszor kellett már nekik - főleg Seannak - bocsánatot kérniük, de a szülők felelőssége eddig még nem merült fel. És akkor egyszer csak az Ellie-nek címzett hegyibeszédem elér Pamhez. Ledöbbenek, de nagyon örülök, és kicsit megnyugodva veszem tudomásul, hogy valami azért csak összejött ezen a tragikomédiába illő napon. 

Külön kérésre a munkások azért tettek egy pallót a száradó betonra, hogy be tudjak menni a garázsba, amit most az elbarmolt, és így nem működő elektromos ajtó felől normál úton sem lehet megközelíteni. Hogy holnap mit találnak ki, azt még nem tudom, de semmi jóra nem számítok. Viszont az száz százalék, hogy többet fel nem kelek 5.30-kor, bármilyen jó tervnek tűnik is.

Értelem és érzelem

Lemaradtam a két héttel ezelőtti hétvégénél, azóta a "soha többet nem vállalok duplamunkát, miközben a főállásomban is heti 55 órát dolgozom" tragikomédia második fejezetét kellett befejeznem, de úgy tűnik, harmadik tényleg nem lesz. Továbbá engedélyt kaptam a keresztnevek használatára, úgyhogy a személyiségi jogok teljes tudatában bemutatom a családomat: az anyukát, Pamet, az apukát, Martint, és a napjaim unalomba fulladását mindenféle módszerrel megakadályozó két lurkót, Ellie-t és Seant.

A dupla munka utolsó nagy hajrája előtt, a zsúfolt hétvégén a táncolás és a színház mellett volt szerencsém egyetlen rendezvény keretén belül találkozni a Downton Abbey Mr. Carterével, továbbá Piton és Trelawny professzorral, illetve utóbbi férjével, avagy az Értelem és érzelem Willoughby-jával. London mindig is az ilyen események lehetőségét jelentette számomra, de hogy civilben, őket így egyszerre, a második sorból hallgathatom, miközben számomra friss levegőként ható módon elemzik a 20 évvel ezelőtt (!) készült Értelem és érzelem című filmjüket, anekdotáznak és válaszolnak a kérdéseinkre, azt nehezen tudtam volna elképzelni.

Jim Carter, Emma Thompson, Greg Wise és Alan Rickman (meg az elmaradhatatlan belógó fejek az első sorból) a Tricycle mozi színpadán.

Jim Carter, a Tricycle színház és mozi támogatására szervezett esemény kurátora és moderátora a vetítés után rögtön közölte, hogy aki sírás nélkül kibírta a filmet, az most álljon is fel és menjen haza, Emma Thompsonnak az abszolút visszafogottság jegyében is sikerült azért némi csípőmozgást demonstrálnia, mint az Austen korában még jellemzően hiányzó mozdulatot (amire persze Jim Carter azonnal kontrázott, hogy "tényleg így volt, Greg? :P), Alan Rickman ugye onnantól elvarázsolt, hogy megszólalt, aztán még mondott is egy-két nagyon mélyet, olyan nagyon a lelked közepébe csapódót, Greg Wise meg olyan Batman-analógiát vezetett le Willoughby karakteréről, hogy csak néztem. Persze hosszan, nagyon hosszan tudnám még fejtegetni, de a lényeg az, hogy felejthetetlen volt, és nem azért mert sztárokról, hanem mert valódi művészekről van szó, és mivel rettenetesen hiányzik ez a közeg számomra, ilyenkor szivacsként szippantok mindent magamba.

Amikor a gyerekek kérdezték itthon, hogy merre jártam, gondolkodtam, hogy tudnám bármilyen módon relevánssá tenni számukra ezt az egészet, és ekkor jutott eszembe, hogy mondjam, Piton és Trewlany professzorral, na meg Downton komornyikjával találkoztam. Ezzel aztán sikerült is bevágódnom, mostantól még kúlabbnak számítok :).

Amikor pedig a Second Best Exotic Marigold Hotel Leicester Square-i díszbemutatójának élő közvetítését néztem főzés közben, már rutinosan csak annyit kellett mondanom, hogy McGalagony tanárnő érkezik a vörös szőnyegre. 

Az örökké a nyakamba vett dupla munka lerázását követően anyagilag is éppen kezdtem volna némi előnyre szert tenni az igényeimmel szemben, amikor beütött a krach. Tönkrement a telefonom (jó, jó, való igaz, hogy korábban mérgemben odavágtam jó párszor, de miért éppen akkor reped el az érintőképernyő, amikor nem csináltam semmit?), és mint utóbb kiderült, ki kellett cserélni az egész elejét. Öröm az ürömben, hogy a szervizt keresve eltévedtem, így felfedeztem egy magyar boltot csak pár méterre onnan, ahol állandóan járok, mindössze a kereszteződés másik oldalán, ahová viszont sosem megyek. Aztán amikor az eladó srác a szervizben rákérdezett a nevemre és megtudta, hogy Ildikó, visszakérdezett, hogy "Ildiko? Hungarian?", akkor már értettem, miért mondja mindenki, hogy North Finchley-ben különösen sok magyar lakik :).

A telefonos közjátékra már a tavaszi félév felét jelentő egyhetes szünetben került sor, aminek egyébként az a sajátossága, hogy olyankor egyetlen szabad percem sincs napközben, végig a gyerekekkel kell lennem és programokat kell szerveznem nekik. Kedden jött a nagymama, így az hivatalosan szabadnapnak számított, gyakorlatilag viszont összesen négy órám volt, ami alatt részben a telefonszervizbe, részben pedig a kifogyott élelmiszerek után rohangáltam. Bár a vidékről délben érkező nagymama meglepetten vette tudomásul, hogy itthon talál, nem mertem hamarabb elmenni, mivel az előző ilyen esetben az a fél óra, ami az ő érkezése és az én edzőterembe távozásom között eltelt, elég volt ahhoz, hogy Pam elessen, és a gyerekeit egrecíroztassa, hogy segítsék fel - miközben ez még nekem is komoly nehézséget okoz -, mert ha az anyja a földön találja, biztosan kikészül.

Így aztán a keddi szabadnapnak annyi lett, szerdán az egész napot a Southbanken töltöttük. A Royal Festival Hallban volt egy gyerekeknek szóló művészeti rendezvénysorozat, amelyből mi kiválasztottuk a "minden korosztálynak" szóló kortárstánc-foglalkozást, ami végül elég nagy csalódás volt, mivel lényegében a három évesekre kalibrálták, és úgy gondolták, hogy a nagyobbak majd belátással lesznek. Hát, nem voltak, úgy héttől felfelé mindenki unatkozott, a leginkább én, pedig a háttérben szóló dobra nagyon sokféle kortárs dolgot el tudtam volna képzelni - a mozdulatokkal és hangadással történő csirkeutánzás viszont nem tartozott közéjük. Ezután megmutattam a srácoknak a Nemzeti Színházat, és a született komédiás Sean, illetve a világot jelentő deszkákra komolyan áhítozó Ellie iszonyúan fellelkesült, hogy körbejárhatunk a kulisszák mögött és felmehetünk a színpadra. Mivel nem volt már aznapra hely, másnapra foglaltunk jegyet a színházi vezetésre (ezt minek hívják magyarul? csak a tárlatvezetés jut eszembe, de az nem az), úgyhogy a kivételesen napos szerdára maradt a játszótér, a ringlispír és az ökörködéssel egybekötött, piknikhangulatú ebéd a Temze partján.

Másnapra megjött a régóta várt válasz, hogy Seanunk mehet játszani a barátjához, így Ellie-vel ketten vágtunk neki London központjának. Az Olivier Színházban jártunk, ahol megtudtunk néhány részletet A kincses sziget jelenleg futó előadásáról és díszleteiről, aztán körbejártuk a technikai helyeket, többek között Ralph Fiennes - vagyis Lord Voldemort - próbaterme mellett is elhaladtunk, aki éppen a Man and Superman című előadásban játszik a Lyttelton Színházban. Annak, aki - hozzám hasonlóan - nem tudná, mind az Olivier, mind a Lyttelton a Nemzeti Színház épületében található, gyakorlatilag két különálló színházterem, de önálló színházként hivatkoznak rájuk. A recepción készségesen beavattak az utolsó pillanatos jegyszerzési lehetőségekbe is, úgyhogy remélhetőleg Lord Voldemortot is láthatom majd az első sorból. 

Ezután beültünk a kávézóba, ahol egy anekdota tanúsága szerint Dumbledore professzor és Lord Voldemort együtt szokott kávézni :), és Ellie-nek annak rendje és módja szerint sikerült ráborítania a félliteres vizét a vadonatúj telefonomra. Egyébként ez jellemző rá, amerre jár, hatalmas rumli marad utána, ragad, folyik, morzsás, leesett, nyitva maradt stb., amit néha nehezen viselek, és mint az a kávézóban kiderült, ő is - én miért borítok fel mindent, Ildiiiiii? -, de a telefonom ezúttal megúszta.

Péntekre beneveztünk egy bowlingozásra, és mozit is terveztünk utána, de nagy kérdés volt, hogy Martin tud-e szabadnapot kivenni, mivel Pam részvétele elvileg ettől függött. Végül kiderült, hogy csak délutánra tud elszabadulni, ha egyáltalán, és amikor mondtam, hogy de mi azért elmegyünk Pammel az akadálymentes buszon az akadálymentes bowling terembe, átment control-freakbe, mintha nem pont erre lenne kitalálva az akadálymentesített infrastruktúra. Martin szerint "bátor" vagyok, hogy bevállalom ezt, de igazából semmi különös nem volt benne. Amiatt aggódtak, hogy nehéz lesz tolnom a kerekesszéket, de hát ez nem lehetett probléma. A problémák nem itt kezdődnek. Végtelenül felszabadító és igazán találó  magyar kifejezés hiányában "empowering" volt, hogy mi, nők felkerekedtünk a gyerekekkel, tömegközlekedtünk és egy iszonyú jót bowlingoztunk - és tökmindegy volt, hogy Pam mostanra már nagyon legyengült, erre találták ki a különböző eszközöket, amelyekkel mindez lehetséges. A bowlingot teljesen érthetetlen módon megnyertem (vagyis van magyarázat: a korlát a bowlingsáv két szélén, amiről visszapattant a golyó, máskülönben megdöntöttem volna a nulla pontos körök rekordját, amit jelenleg is én tartok), bár Pam végig a nyomomban volt, de végül pár ponttal megelőztem. Őt ugyan egy speciális eszköz segítette, iszonyatosan jó szeme van a játékhoz, tehát igazából ezen múlt.

A hazaér-e apuka című huzavona egyébként egész héten zajlott, miután előző pénteken, nagyon sokadszorra, ismét nagy beszélgetésem volt Martinnal arról, hogy mi okozza Ellie szorongásos tüneteit (mert mostanra ilyenek is vannak, amit én értek, Martin viszont nem látja a kiváltó okokat, lévén, hogy többnyire nincs itt), hogy jóval többet kell dolgoznom, mint amiben megállapodtunk, és az anyuka is egyre több segítségre szorul, én viszont nem tudok a szabadidőmben ápolót játszani és rendelkezésre állni, vagy, ami még rosszabb, ott hagyni csapot-papot és hazarohanni mondjuk az edzőteremből, a moziból vagy London központjából, amikor jön a telefon, hogy jaj, megint elestem, mikor érsz haza. Közben véletlenül az is kiderült Martin számára, hogy a munkaidőm esti fél 9-es vége (ami sokszor inkább 3/4 9 vagy 9, mert a gyerekek mostanra hozzám jönnek, ha érdemi segítségre van szükségük) nem igazán teszi lehetővé, hogy eljárjak otthonról, lévén itt "vidéken" már filmet sem adnak akkor, amire odaérnék, a városba bemenni pedig nincs értelme, fordulhatok is vissza ugyanazzal a lendülettel, hiszen másnap kelni kell, a péntek pedig, amikor végre lenne értelme elmenni otthonról, a gyerekeknek is hosszabb este, így pont akkor még később szabadulok, és többnyire hulla fáradt is vagyok. Mindezek alapján megállapodtunk, hogy Martin megpróbál majd többet itthon lenni a gyerekek miatt, és a szünet hétfőjén ő maga ajánlotta fel, hogy esténként, mondjuk péntekenként hamarabb igyekszik hazaérni, sőt én is választhatok napot, ha van konkrét programom, és akkor én is többet tudok eljárni otthonról. Mert elméletben ő figyel az ilyesmire. A szünetre egyébként is megbeszéltük már, hogy igyekszik legalább egy-két napra tehermentesíteni, hiszen ilyenkor 12-13 órákat kell dolgoznom egy nap. Ebből mindazonáltal ez alkalommal sem lett semmi, és bár a pénteki szabadnap nem volt biztos, miután a délutánt biztosra mondta Martin, én a hétfői alapján arra számítottam, hogy pénteken majd hamarabb szabadulok. Ehhez képest Pam csütörtökön váratlanul közölte, hogy hát péntek este Martin a barátaival találkozik, úgyhogy nem is fog velünk vacsorázni, az én agyam pedig érthető módon ekkor szállt el. Pam persze nem értette, átment védekező állásba, hogy akkor ne segítsek neki semmiben, majd ő megoldja, de amikor elmeséltem neki az ígéreteket, amiket hónapok óta kapok, és amikből soha nincs semmi - noha amikor utoljára néztem, nekem nem volt két gyerekem, mégis rendszeresen én kényszerülök felrúgni a személyes programjaimat, terveimet -, leesett neki a dolog és azt mondta, hogy Martin tartozik nekem egy bocsánatkéréssel. 

Este ezt meg is kaptam, csakhogy azzal ugyanúgy nem vagyok ki a vízből, mint a soha meg nem valósuló ígéretekkel. Kiderült, hogy péntek estére hónapok óta leszervezett programról van szó, Amerikából jön az egykori esküvői tanú, nem lehet áttenni/lemondani. És Martin rengeteget dolgozik, néha muszáj elszabadulnia, ami érthető, de továbbra is neki van családja, nem nekem. A bowling után tervezett mozi is későn ért véget ahhoz, hogy odaérjen a találkozóra, de láss csodát, másnapra mégis sikerült átszerveznie úgy, hogy ha a bowlingra nem is, de a filmre el tudott jönni velünk. Megy az, ha akarja az ember, még ilyen nehéz körülmények között is.

Jelenleg így állunk, és bár mind a londoni kirándulást, mind a pénteket iszonyúan élveztem, azért igyekszem nem (még jobban) elszigetelődni, ami ilyen időbeosztás mellett és a 4-5. zóna határán nem olyan egyszerű. De soha többet dupla munka, ha már egyszer életemben először megtehetem.