Értelem és érzelem

Lemaradtam a két héttel ezelőtti hétvégénél, azóta a "soha többet nem vállalok duplamunkát, miközben a főállásomban is heti 55 órát dolgozom" tragikomédia második fejezetét kellett befejeznem, de úgy tűnik, harmadik tényleg nem lesz. Továbbá engedélyt kaptam a keresztnevek használatára, úgyhogy a személyiségi jogok teljes tudatában bemutatom a családomat: az anyukát, Pamet, az apukát, Martint, és a napjaim unalomba fulladását mindenféle módszerrel megakadályozó két lurkót, Ellie-t és Seant.

A dupla munka utolsó nagy hajrája előtt, a zsúfolt hétvégén a táncolás és a színház mellett volt szerencsém egyetlen rendezvény keretén belül találkozni a Downton Abbey Mr. Carterével, továbbá Piton és Trelawny professzorral, illetve utóbbi férjével, avagy az Értelem és érzelem Willoughby-jával. London mindig is az ilyen események lehetőségét jelentette számomra, de hogy civilben, őket így egyszerre, a második sorból hallgathatom, miközben számomra friss levegőként ható módon elemzik a 20 évvel ezelőtt (!) készült Értelem és érzelem című filmjüket, anekdotáznak és válaszolnak a kérdéseinkre, azt nehezen tudtam volna elképzelni.

Jim Carter, Emma Thompson, Greg Wise és Alan Rickman (meg az elmaradhatatlan belógó fejek az első sorból) a Tricycle mozi színpadán.

Jim Carter, a Tricycle színház és mozi támogatására szervezett esemény kurátora és moderátora a vetítés után rögtön közölte, hogy aki sírás nélkül kibírta a filmet, az most álljon is fel és menjen haza, Emma Thompsonnak az abszolút visszafogottság jegyében is sikerült azért némi csípőmozgást demonstrálnia, mint az Austen korában még jellemzően hiányzó mozdulatot (amire persze Jim Carter azonnal kontrázott, hogy "tényleg így volt, Greg? :P), Alan Rickman ugye onnantól elvarázsolt, hogy megszólalt, aztán még mondott is egy-két nagyon mélyet, olyan nagyon a lelked közepébe csapódót, Greg Wise meg olyan Batman-analógiát vezetett le Willoughby karakteréről, hogy csak néztem. Persze hosszan, nagyon hosszan tudnám még fejtegetni, de a lényeg az, hogy felejthetetlen volt, és nem azért mert sztárokról, hanem mert valódi művészekről van szó, és mivel rettenetesen hiányzik ez a közeg számomra, ilyenkor szivacsként szippantok mindent magamba.

Amikor a gyerekek kérdezték itthon, hogy merre jártam, gondolkodtam, hogy tudnám bármilyen módon relevánssá tenni számukra ezt az egészet, és ekkor jutott eszembe, hogy mondjam, Piton és Trewlany professzorral, na meg Downton komornyikjával találkoztam. Ezzel aztán sikerült is bevágódnom, mostantól még kúlabbnak számítok :).

Amikor pedig a Second Best Exotic Marigold Hotel Leicester Square-i díszbemutatójának élő közvetítését néztem főzés közben, már rutinosan csak annyit kellett mondanom, hogy McGalagony tanárnő érkezik a vörös szőnyegre. 

Az örökké a nyakamba vett dupla munka lerázását követően anyagilag is éppen kezdtem volna némi előnyre szert tenni az igényeimmel szemben, amikor beütött a krach. Tönkrement a telefonom (jó, jó, való igaz, hogy korábban mérgemben odavágtam jó párszor, de miért éppen akkor reped el az érintőképernyő, amikor nem csináltam semmit?), és mint utóbb kiderült, ki kellett cserélni az egész elejét. Öröm az ürömben, hogy a szervizt keresve eltévedtem, így felfedeztem egy magyar boltot csak pár méterre onnan, ahol állandóan járok, mindössze a kereszteződés másik oldalán, ahová viszont sosem megyek. Aztán amikor az eladó srác a szervizben rákérdezett a nevemre és megtudta, hogy Ildikó, visszakérdezett, hogy "Ildiko? Hungarian?", akkor már értettem, miért mondja mindenki, hogy North Finchley-ben különösen sok magyar lakik :).

A telefonos közjátékra már a tavaszi félév felét jelentő egyhetes szünetben került sor, aminek egyébként az a sajátossága, hogy olyankor egyetlen szabad percem sincs napközben, végig a gyerekekkel kell lennem és programokat kell szerveznem nekik. Kedden jött a nagymama, így az hivatalosan szabadnapnak számított, gyakorlatilag viszont összesen négy órám volt, ami alatt részben a telefonszervizbe, részben pedig a kifogyott élelmiszerek után rohangáltam. Bár a vidékről délben érkező nagymama meglepetten vette tudomásul, hogy itthon talál, nem mertem hamarabb elmenni, mivel az előző ilyen esetben az a fél óra, ami az ő érkezése és az én edzőterembe távozásom között eltelt, elég volt ahhoz, hogy Pam elessen, és a gyerekeit egrecíroztassa, hogy segítsék fel - miközben ez még nekem is komoly nehézséget okoz -, mert ha az anyja a földön találja, biztosan kikészül.

Így aztán a keddi szabadnapnak annyi lett, szerdán az egész napot a Southbanken töltöttük. A Royal Festival Hallban volt egy gyerekeknek szóló művészeti rendezvénysorozat, amelyből mi kiválasztottuk a "minden korosztálynak" szóló kortárstánc-foglalkozást, ami végül elég nagy csalódás volt, mivel lényegében a három évesekre kalibrálták, és úgy gondolták, hogy a nagyobbak majd belátással lesznek. Hát, nem voltak, úgy héttől felfelé mindenki unatkozott, a leginkább én, pedig a háttérben szóló dobra nagyon sokféle kortárs dolgot el tudtam volna képzelni - a mozdulatokkal és hangadással történő csirkeutánzás viszont nem tartozott közéjük. Ezután megmutattam a srácoknak a Nemzeti Színházat, és a született komédiás Sean, illetve a világot jelentő deszkákra komolyan áhítozó Ellie iszonyúan fellelkesült, hogy körbejárhatunk a kulisszák mögött és felmehetünk a színpadra. Mivel nem volt már aznapra hely, másnapra foglaltunk jegyet a színházi vezetésre (ezt minek hívják magyarul? csak a tárlatvezetés jut eszembe, de az nem az), úgyhogy a kivételesen napos szerdára maradt a játszótér, a ringlispír és az ökörködéssel egybekötött, piknikhangulatú ebéd a Temze partján.

Másnapra megjött a régóta várt válasz, hogy Seanunk mehet játszani a barátjához, így Ellie-vel ketten vágtunk neki London központjának. Az Olivier Színházban jártunk, ahol megtudtunk néhány részletet A kincses sziget jelenleg futó előadásáról és díszleteiről, aztán körbejártuk a technikai helyeket, többek között Ralph Fiennes - vagyis Lord Voldemort - próbaterme mellett is elhaladtunk, aki éppen a Man and Superman című előadásban játszik a Lyttelton Színházban. Annak, aki - hozzám hasonlóan - nem tudná, mind az Olivier, mind a Lyttelton a Nemzeti Színház épületében található, gyakorlatilag két különálló színházterem, de önálló színházként hivatkoznak rájuk. A recepción készségesen beavattak az utolsó pillanatos jegyszerzési lehetőségekbe is, úgyhogy remélhetőleg Lord Voldemortot is láthatom majd az első sorból. 

Ezután beültünk a kávézóba, ahol egy anekdota tanúsága szerint Dumbledore professzor és Lord Voldemort együtt szokott kávézni :), és Ellie-nek annak rendje és módja szerint sikerült ráborítania a félliteres vizét a vadonatúj telefonomra. Egyébként ez jellemző rá, amerre jár, hatalmas rumli marad utána, ragad, folyik, morzsás, leesett, nyitva maradt stb., amit néha nehezen viselek, és mint az a kávézóban kiderült, ő is - én miért borítok fel mindent, Ildiiiiii? -, de a telefonom ezúttal megúszta.

Péntekre beneveztünk egy bowlingozásra, és mozit is terveztünk utána, de nagy kérdés volt, hogy Martin tud-e szabadnapot kivenni, mivel Pam részvétele elvileg ettől függött. Végül kiderült, hogy csak délutánra tud elszabadulni, ha egyáltalán, és amikor mondtam, hogy de mi azért elmegyünk Pammel az akadálymentes buszon az akadálymentes bowling terembe, átment control-freakbe, mintha nem pont erre lenne kitalálva az akadálymentesített infrastruktúra. Martin szerint "bátor" vagyok, hogy bevállalom ezt, de igazából semmi különös nem volt benne. Amiatt aggódtak, hogy nehéz lesz tolnom a kerekesszéket, de hát ez nem lehetett probléma. A problémák nem itt kezdődnek. Végtelenül felszabadító és igazán találó  magyar kifejezés hiányában "empowering" volt, hogy mi, nők felkerekedtünk a gyerekekkel, tömegközlekedtünk és egy iszonyú jót bowlingoztunk - és tökmindegy volt, hogy Pam mostanra már nagyon legyengült, erre találták ki a különböző eszközöket, amelyekkel mindez lehetséges. A bowlingot teljesen érthetetlen módon megnyertem (vagyis van magyarázat: a korlát a bowlingsáv két szélén, amiről visszapattant a golyó, máskülönben megdöntöttem volna a nulla pontos körök rekordját, amit jelenleg is én tartok), bár Pam végig a nyomomban volt, de végül pár ponttal megelőztem. Őt ugyan egy speciális eszköz segítette, iszonyatosan jó szeme van a játékhoz, tehát igazából ezen múlt.

A hazaér-e apuka című huzavona egyébként egész héten zajlott, miután előző pénteken, nagyon sokadszorra, ismét nagy beszélgetésem volt Martinnal arról, hogy mi okozza Ellie szorongásos tüneteit (mert mostanra ilyenek is vannak, amit én értek, Martin viszont nem látja a kiváltó okokat, lévén, hogy többnyire nincs itt), hogy jóval többet kell dolgoznom, mint amiben megállapodtunk, és az anyuka is egyre több segítségre szorul, én viszont nem tudok a szabadidőmben ápolót játszani és rendelkezésre állni, vagy, ami még rosszabb, ott hagyni csapot-papot és hazarohanni mondjuk az edzőteremből, a moziból vagy London központjából, amikor jön a telefon, hogy jaj, megint elestem, mikor érsz haza. Közben véletlenül az is kiderült Martin számára, hogy a munkaidőm esti fél 9-es vége (ami sokszor inkább 3/4 9 vagy 9, mert a gyerekek mostanra hozzám jönnek, ha érdemi segítségre van szükségük) nem igazán teszi lehetővé, hogy eljárjak otthonról, lévén itt "vidéken" már filmet sem adnak akkor, amire odaérnék, a városba bemenni pedig nincs értelme, fordulhatok is vissza ugyanazzal a lendülettel, hiszen másnap kelni kell, a péntek pedig, amikor végre lenne értelme elmenni otthonról, a gyerekeknek is hosszabb este, így pont akkor még később szabadulok, és többnyire hulla fáradt is vagyok. Mindezek alapján megállapodtunk, hogy Martin megpróbál majd többet itthon lenni a gyerekek miatt, és a szünet hétfőjén ő maga ajánlotta fel, hogy esténként, mondjuk péntekenként hamarabb igyekszik hazaérni, sőt én is választhatok napot, ha van konkrét programom, és akkor én is többet tudok eljárni otthonról. Mert elméletben ő figyel az ilyesmire. A szünetre egyébként is megbeszéltük már, hogy igyekszik legalább egy-két napra tehermentesíteni, hiszen ilyenkor 12-13 órákat kell dolgoznom egy nap. Ebből mindazonáltal ez alkalommal sem lett semmi, és bár a pénteki szabadnap nem volt biztos, miután a délutánt biztosra mondta Martin, én a hétfői alapján arra számítottam, hogy pénteken majd hamarabb szabadulok. Ehhez képest Pam csütörtökön váratlanul közölte, hogy hát péntek este Martin a barátaival találkozik, úgyhogy nem is fog velünk vacsorázni, az én agyam pedig érthető módon ekkor szállt el. Pam persze nem értette, átment védekező állásba, hogy akkor ne segítsek neki semmiben, majd ő megoldja, de amikor elmeséltem neki az ígéreteket, amiket hónapok óta kapok, és amikből soha nincs semmi - noha amikor utoljára néztem, nekem nem volt két gyerekem, mégis rendszeresen én kényszerülök felrúgni a személyes programjaimat, terveimet -, leesett neki a dolog és azt mondta, hogy Martin tartozik nekem egy bocsánatkéréssel. 

Este ezt meg is kaptam, csakhogy azzal ugyanúgy nem vagyok ki a vízből, mint a soha meg nem valósuló ígéretekkel. Kiderült, hogy péntek estére hónapok óta leszervezett programról van szó, Amerikából jön az egykori esküvői tanú, nem lehet áttenni/lemondani. És Martin rengeteget dolgozik, néha muszáj elszabadulnia, ami érthető, de továbbra is neki van családja, nem nekem. A bowling után tervezett mozi is későn ért véget ahhoz, hogy odaérjen a találkozóra, de láss csodát, másnapra mégis sikerült átszerveznie úgy, hogy ha a bowlingra nem is, de a filmre el tudott jönni velünk. Megy az, ha akarja az ember, még ilyen nehéz körülmények között is.

Jelenleg így állunk, és bár mind a londoni kirándulást, mind a pénteket iszonyúan élveztem, azért igyekszem nem (még jobban) elszigetelődni, ami ilyen időbeosztás mellett és a 4-5. zóna határán nem olyan egyszerű. De soha többet dupla munka, ha már egyszer életemben először megtehetem.