Az a bizonyos saját szoba

Tehát az a helyzet, hogy új családom van. Két hétig tartó intenzív (és egyáltalán nem gyerekfelügyelet-központú) munkakeresési és önéletrajz-küldési dömping után végül megkerestek egy ügynökségtől, akikről nem is hallottam előtte, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan kerültek hozzájuk az adataim, mert kérték, hogy menjek be interjúra és vigyek önéletrajzot meg papírokat is, tehát ezek még nem voltak a birtokukban. Az interjún, a harmadik hét hétfőjén azonnal le is szerveztek nekem egy helyszíni találkozót egy családdal, így este még oda is elrohantam. Nem gondoltam volna, hogy a 4. zóna szélén és az adott körülmények mellett tudom majd azt mondani egy családra, hogy igen, jók leszünk egymásnak, de ez történt. Egy tíz éves kislány és egy hét éves kisfiú felügyelete várt rám egy "egész normális családban", ahogy az apuka fogalmazott, mindamellett, hogy az anyuka sclerosis multiplexben szenved, és már tolószékbe kényszerül. Azt tisztáztuk, hogy nem gondozót keresnek, és valójában a háztartás és a gyerekek lesz a dolgom, mert sajnos az anyuka ezeket már egyáltalán nem tudja maga elvégezni.

Hétfő este után kedden meg is kötöttük az üzletet, a hét második fele pedig amolyan felkészülésfélére sikerült nekem, miután E.-t többször elvittem iskolába, és amikor a szülői értekezlet estéjén én (is) fektettem le őket, a két kisebb álomba merülése után E. letámadott, hogy meséljek neki kútfőből... Néhány pillanat kiesett akkor az életemből, megszűnt a tér és az idő, amíg kutattam az agyamban, hogy mégis miből, hogyan, mert ha valamire, hát arra, hogy spontán összerakjak egy verbális történetet, abszolút képtelennek éreztem magam. Miután kiderült, hogy a Süsü a kedvenc meséje, előszedtem az emlékeimből mindazt, amire emlékeztem gyerekkoromból (szerencsére voltak emlékeim), és bár fogalmam sem volt, mi lesz a következő szó, amit kinyögök, azért nekiálltam a történetnek. Amikor rájöttem, hogy az a klasszikus királyfi-királylány végkifejlet felé halad, változtattam kicsit a dolgok menetén, így született meg a feminista és esélyegyenlőséget hirdető Süsü, amelyben a "másságától" függetlenül értékes lélekre találnak az egyfejű sárkányban (bár ugye ez az eredeti mesében is így van), az öreg király pedig akkor egyezik bele lánya házasságába a királyfival, ha a királylány is ezt akarja.

Persze ez még nem volt elég, E. még egy mesét kért, így a fehér plüssmacskáját tettem meg főhősnek, majd amikor ezek után sem szabadultam, összefűztem a két univerzumot, és a fehér plüsscica és Süsü világhíres jóbarátok lettek, mivel a királyfit lefoglalták az államügyek, így már nem ért rá a vackorosban szaladgálni, a cica gazdájának pedig iskolába kellett mennie. A cica és Süsü szerencsére két szomszédos királyságban laktak, és minden délután azok határán találkoztak, hogy játsszanak. Egy nagylelkű kritikusom szerint ez nagyon kreatív volt, de én valójában csak kétségbeesetten próbálkoztam. Szerencsére E. őszinte kíváncsisággal követte az eseményeket, majd hozzátette a saját részleteit a mesékhez.

Ezzel viszont valami megfordult bennem, elkezdtem kigyógyulni a korábbi sokkból, de azért nagyon résen voltam, mert tudtam, hogy nem akarom még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. Történt azonban valami a családdal folytatott interjún, amiből tudtam, hogy ezúttal másképp lesz minden. Az önéletrajzomban - azaz ebben a verzióban, és legnagyobb meglepetésemre - szerepelt, hogy világbajnoki 5. helyezett vagyok akrobatikus rock and rollban (E. tanácsolta, hogy írjam bele, mert ez nagyon imponáló az angol családoknak, de én már el is felejtettem), amire az apuka rögtön rákérdezett, és amikor lejöttek a gyerekek, és elmondta nekik, teljesen odavoltak, majd a kislány megjegyezte, hogy imád táncolni, de nagyon nem tud... 10 évesen ez a fajta objektivitás nagyon ritka, és azonnal megéreztem, hogy ez egy "normális" család. Az anyuka betegsége előtt nem is volt soha segítőjük, ami egyértelműen érződik a gyerekek neveltetésén. A szülők elvárásai is reálisak, tudják, hogy nem lehet mindent egyszerre, heti egyszer kell kitakarítanom a házat, amely ugyan mostanra eléggé szalad, de amit kitakarítok és rendbe teszek, az rendben is marad, mivel a gyerekeket nagyon következetesen fegyelmezik ilyen szempontból: nem hagyhatják szét a dolgaikat és mindenre kialakult rendszer működik. Mindemellett nagyon odafigyelnek arra, hogy jól érezzem magam, aminek nyilván köze van ahhoz, hogy az előző au-pairjük az én korábbi történetemhez kísértetiesen hasonló helyzetbe került náluk, nem igazán találták meg a közös hangot, ezért ő nem is jött vissza már szeptemberben.

Nem kell vezetnem, és ugyan van egy macska, de ez nekem legalább két napig nem tűnt fel, mivel - mint utóbb kiderült -, egy meglehetősen antiszociális állatról van szó, aki maga vadássza az egereket és csak akkor jön a házba, amikor éhes. Azonnal a szívembe zártam.

Új lelőhelyem egyébként Whetstone, félúton a Northern Line Woodside Park és Totteridge & Whetstone megállói között. A napi rutin úgy néz ki, hogy reggel keltem a srácokat, reggeli, aztán viszem őket suliba. Délután megyek értük és játszunk vacsoráig, amit én készítek, majd a kisfiút, S.-t kell navigálni a fürdés és fogmosás irányába, illetve Roald Dahlt olvasni neki, a házimunka pedig a kettő közötti időre marad. Néha segítek a háziban is. S.-t meg kell zabálni, nagyon okos, a kislány., E. (szintén :)) pedig rendkívül intelligens, érdeklődő, művelt és úgy fogalmaz angolul, ahogy én csak szeretnék. Végtelen önbizalma van, de teljesen reális az énképe, ami óriási felüdülés. Épp felvételizik egyébként, a héten volt a 4., egyben utolsó vizsgája, ami előtt rengeteget készült, ezért a vizsga előtti este kiborult, és rám maradt, hogy megnyugtassam, illetve segítsek felkészülni a különórájára. A feladatlap, amelyben elakadt, non-verbal reasoning, azaz abszrakt ábrák logikájának felismerése volt. Nos, az én agyam az első próbálkozásnál elfüstölt, és ez a 10 évesek szintje... azért látom, hogy bele lehet jönni, de félelmetes volt, hogy minden tudásomat latba vetve is volt olyan feladat, amelyre csak lestem, próbáltam a lehető legkompetensebbnek tűnni, majd bólogattam E. választására, és nagyon bíztam benne, hogy eltalálta, és nem kell majd elmagyaráznom, miért rossz a megoldása. Bajban lettem volna. A helyiértékek és az összeadás S.-nal már határozottan jobban ment, és azért egy térfogatszámításos feladatban E.-nek is tudtam újat mondani. Megnyugodtam, hogy nem veszett kárba a két diploma :).

Ennek jegyében napközben szól a BBC 2 rádió, én pedig nyugodtan takarítok és hallgatom a jobbnál jobb dalokat, hol a Love Actually soundtrackjéből három számmal, hol swinggel, hol musicalekkel és a Time Warppal fűszerezve. Az érkezésemet követő napon, amikor kezelésbe vettem a házat, gumikesztyűben és súrolókefével a kezemben annyira békés volt minden, majd megszólalt ez a szám.

What a beautiful world this will be,
What a glorious time to be free.

Tetszett, amit hallok.

A szobámról van néhány kép, sajnos ahhoz kicsi, hogy egyszerre lefényképezzem az egészet, így darabokban, az érkezés utáni rumlival együtt így néz ki (azóta már rendet raktam):

Igyekszem a legtöbbet kihozni a lehetőségekből

Másfelől E., a kislány már az első nap bemutatott a barátainak a suliban, és mindenkinek elújságolta a VB 5. helyezésemet, így néhány ismerős/barát már a második nap a nevemen szólítva köszönt rám. Azt hiszem, valahogy így kell ennek működnie, mert ez már inkább hasonlít arra, amit korábban az au-paires tapasztalatokról hallottam. És ki gondolta volna, hogy egyszer még a helyére kerül ez a VB 5. hely is :).

A kapcsolatunk dinamikája egyébként az anyuka, P. miatt nagyon érdekes. Én ugye első kézből ismerem azt, milyen egy lényegében az életből fokozatosan és egyértelműen távozó anya mellett felnőni, kamasznak lenni, lázadni. Számomra lehetetlen volt; nekik azért jobban megy, de ez nagyon nehéz P.-nek, mivel már egyáltalán nem tudja érvényesíteni az akaratát velük szemben, és a gyerekek csak akkor hajlandók megtenni valamit, amit kér vagy amire felszólítja őket, ha az apuka, M. vagy én (!) megerősítjük azt. Mivel P. fizikailag lényegében tehetetlen, olykor teljesen ignorálják, P.-nek pedig nincs ereje már arra, hogy ezzel harcoljon - ő egy teljesen más helyen van most, másról szól az élete, nem tud úgy részt venni az életükben, ahogy szeretne, vagy ahogy ugye normális lenne, számomra pedig szívszorító látni, ahogy a saját gyerekei számára válik láthatatlanná-hangtalanná a betegsége miatt. Egyúttal viszont azt is tudom, mert átéltem, hogy ez egyfajta hárítás, önvédelem, mert bármilyen egészséges lelkületű kis lények ők (amit én anno nem mondhattam el magamról), képtelenség ezt a tragédiát felfogni ennyi idősen. Nekem is nehéz, és igyekszem bevonni P.-t, amibe csak lehet, de mivel nem gondozó vagyok, és az egy újabb teljes állás lenne, nagyon kell figyelnem arra, hogy megtartsam a határokat és ne vállaljam túl magam. Mindenesetre alig várom, hogy ma este együtt nézzük a Downton Abbey új évadját, mivel P. is nagy rajongója a sorozatnak, illetve kiderült, hogy korábban játszott musicalekben, ezért megpróbálom majd elvinni egy közvetítésre valamikor, amikor én is megyek, csak ki kell deríteni a kerekesszékes közlekedési lehetőségeket.

Ami a nevelési elveket illeti, egy hét telt el, de már M. és P. is megerősítették, hogy a gyerekekkel kapcsolatos minden döntésemben támogatnak - akkor is, ha nincs igazam :) -, mert csak így lehetünk következetesek, és egyébként ez azóta is pont így van. Én is megértettem, hogy mire van szükségük, amikor kiborulnak, mert túl nagynak érzik a nyomást, nehéznek a feladatokat, de az is igaz, hogy ezek a gyerekek nem használják a hisztit pszichés hadviselés céljára, és ha valaki odafigyel rájuk, őszintén értékelik, mert tényleg arra van szükségük, és a probléma megoldódott. Legfeljebb a vacsora csúszik fél órát, de majd ezt is megszervezzük. Időközben pedig már készül a rocky koreográfia, mivel ki kellett használni az indián nyarat, a hatalmas kertet és a trambulint. Szerdán egyébként nem néztek egyáltalán tévét, amit személyes sikernek könyvelek el.

M. közben kifejezett erőfeszítéseket tesz arra, hogy megismertessen a környékkel, nem utolsó sorban azért, mert két különböző úton kell hozni-vinni a srácokat a suliba, és a híres londoni buszleintős módszer, illetve a megállók nevét jelző rendszer átmeneti üzemkiesése sem nagyon könnyít a helyzetemen. Mostanra már megjegyeztem az utat, felismerem a megállókat, csak így sajnos az utazás közbeni olvasás vált lehetetlenné, mivel az erőteljesen korlátozná a megfelelő busz leintésére vagy a megfelelő megállónál leszállásra való képességet. Az utakhoz egyébként 15-20 percnyi tempós séta is tartozik, úgyhogy mostanra kifejezetten örülök, ha két megállót busszal mehetek. Az egyik ilyen helyi túránk alkalmával egy szórólapos tudatos mérlegelést követően határozottan a kezembe nyomott egy szépség- és fodrászszalont hirdető papírt, és biztos vagyok benne, hogy ebben az akkorra már fodrozódó hitlerjugend frizurámnak óriási szerepe volt. Csütörtökön szerencsére eljutottam végre fodrászhoz (na nem a szórólap szerintibe, hanem egy nagyon kedves magyar lányhoz), úgyhogy egy gonddal kevesebb.

Spontán selfie - a londoni metróban is jól tudják, hogy új haj, és helyreáll az önbizalom :D

A bónuszok bónusza pedig, hogy miközben lényegében a semmi közepén lakunk, és a buszmegállókig vagy az első boltig 15 percet kell gyalogolni, találtam egy West Coast Swing órát busszal 10 percre a házunktól. Keddi időpontok vannak, az én szintem 9-kor kezdődik, ami a 8.30-as munkaidő után még teljesíthető is. Egyértelmű, hogy mennem kell.

Elképesztő, hogy mindössze egy hét telt el, de máris rengeteg közös élményem van a családdal, amelyek folyamatosan formálódnak. Abszolút megbecsülnek és tisztelnek, és nyilván igaz, hogy szükségük van rám, a speciális körülmények miatt pedig nem vagyok olyan könnyen lecserélhető, mint máshol lennék, de valójában szerintem ez a normális. Csütörtökre ugyan lebetegedtem, mert sok volt ez a rengeteg alkalmazkodás, most már két hónapja szinte folyamatosan, de holnap újult erővel vágok neki a hétnek.

Valamikor a hét közepén, az esti meseolvasás után P. mondta nekem, hogy ő úgy látja, nagyon szeretem a gyerekeket, és hogy szerinte erre születtem. Most már kezdem én is újra így érezni.

Csapó kettő

Az elmúlt két hét a munkakeresés jegyében telt, és minden nap örökkévalóságnak tűnt. Mindenki arra biztatott, hogy élvezzem ki a kapott segítséget, mert amikor majd találok munkát, visszasírom ezt az időszakot, de idővel rá kellett jönnöm, hogy én nem így működöm, és nem is biztos, hogy ez olyasmi, amit mindenképpen másképp kellene éreznem. Lehetne másképp, de nincs, nem véletlenül, úgyhogy én akkor érzem jól magam, ha tudom, hogy képes vagyok gondoskodni saját magamról.

Nagyon sokat tanultam, rengeteg hasznos tanácsot és segítséget kaptam, és remélem, hogy a jövőben meg tudom ezt hálálni, ha nem is az engem segítőknek, de esetleg tudok majd én másoknak segíteni, ha ilyesmiben elakadnak. Kipofoztuk az önéletrajzomat, és szuper professzionális lett, pedig a tartalma nem változott lényegesen, illetve közben én is rájöttem, hogy egy napnál régebbi hirdetésekre nincs értelme válaszolni, még akkor sem igazán, ha egy hónapos jelentkezési határidőt adnak meg, és sikerült leszűkítenem a keresést néhány területre.

Egyúttal a három tüneményes kisgyerek és a család révén kezd visszatérni belém a lélek. Kedden E., a kislány kérte, hogy én vihessem iskolába, és az odaúton megkért, hogy menjek is érte...ami nem jött össze, mert egy alkalmi munka keretében éppen iskolából kellett hazavinnem egy kislányt (végül kettő lett belőle), de megbeszéltük, hogy majd még sort kerítünk erre is. Ma megint együtt mentünk, ráadásul sikerült elérni a buszt, úgyhogy madártávlatból szemlélhettem meg az ébredő várost az emeletes busz tetejének legelejéből. Velünk jött Róki is, így, mivel az iskolába őt nem szabad bevinni, hazafelé a vonaton biztosan viccesen néztem ki a táskámból kikandikáló plüss rókaorral.

Bár csak két hét telt el az új fejezet kezdete óta, és mindkét héten kerestem valamennyi pénzt az ideiglenesen foglalkoztató családnál, illetve a hétvégi városnézés közben a magyar beszédünk hallatán egy magyar srác megszólított minket, és a tőle kapott tanácsokkal felvértezve sikerült egy véradásra is beszerveződnöm, amiért ugyancsak járt pénz, azért a beküldött jelentkezések és a visszajelzések aránya igen lélekölő volt. A véradáson azonban újabb magyarokkal hozott össze a sors, aminek megvolt a hasznos és az inkább tanulságos oldala is. Hamar rájöttem, kit kell kerülni és ki felé kell nyitni. Azt mindenképpen szeretném elkerülni, hogy egy "Mikromagyaroroszágon" találjam magam, ugyanazzal a kicsinyes szabályrendszerrel, amely miatt eljöttem otthonról, és ehhez a hétfői találkozók és telefonok nagyon jó leckével szolgáltak. A "tőled a megszokott ár feléért kérem/várom el a szolgáltatást, mert mindketten magyarok vagyunk" körbe nem kívánok belépni.

E. barátnőmnek is egy magyar nő segít a takarításban (aki egyébként építész, de ez egy másik történethez tartozik), de E.-nek esze ágában sincs cinkos, sógor-komás összekacsintással filléres órabérért alkalmazni őt. Valahogy így kellene. Egy másik magyar sráctól hallottam, hogy a pénz, amit itt keresünk, ha nem sok is, de "kemény", azaz van vásárlóereje. Tetszik ez a megfogalmazás, valóban érződik ez a különbség.

Így aztán e keménységet kihasználva múlt héten sikerült elmennem a Medea NT Live keretében bemutatott, még otthon kinézett közvetítésére, ami azóta legalább ezerhétszázharmincnyolcszor került veszélybe, de az utolsó pillanatban mégis úgy alakult, hogy szabad vagyok, ezért rákényszerítettem magam, hogy a szerény bevételem ellenére elmenjek, mert fenn kellett tartanom a bizakodó és normalitást idéző lelkiállapotot. Valami elképesztően lenyűgöző volt, annak ellenére, hogy az Uránia Mozi hang- és képtechnikájának minősége kenterbe veri az O2 Centre Vue mozijában találhatót (persze úgy nehéz versenyezni, ha ezt a darabot például otthon nem vetítették).

Helen McCrory (aki nem ismerné, ő volt Narcissa a Harry Potter sorozatban, és egyébként remek színésznő) átütő alakítást nyújtott a darab egészében - ahogy sportnyelven mondani szokták, teljes erőből kezdett, fokozatosan gyorsított, majd a végén mindent beleadott. 

A többiek nem ébredtek ilyen gyorsan, kicsit tétovának éreztem őket McCrory erőteljes jelenléte mellett, de a végére felnőttek a főszereplőhöz - különösen a Jasont alakító Danny Sapani. És ne feledkezzünk meg a hipnotikus erejű zenéről, valamint a tánckarról és a kiválóan eltalált koreográfiáról sem, amely pontosan olyan nyers, letisztultan kaotikus és erőteljes, ahogy az a darabhoz és a zenéhez illik.

A tudatlanság egyébként ezúttal tényleg áldás volt. Biztosan nem elegáns bevallani, hogy halvány lila gőzöm sem volt, miről szól ez a darab, de ez az igazság (egyébként szeretek így beülni bármilyen előadásra), és döbbenten állapítottam meg, hogy mekkora aktualitása van Euripidész i.e. V. században írt darabjának a női sorsok, illetve a nők társadalmi helyzetének, élet- és döntési lehetőségeinek vizsgálata tekintetében. Rendkívül fontos problémákat tárgyal, közben azonban a humort sem nélkülözi, McCrory pedig brilliánsan egyensúlyozik a vicces pillanatok és a tragédia között.

 

A bemutató kisfilmben a darab egyik készítője úgy nyilatkozik, hogy szerinte Médea nem őrült, és azt teszi, amit bármelyikünk tenne ilyen szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetben, ekkora nyomás alatt. Zimbardo börtönkísérlete jut eszembe: akkor tudjuk esetleg megelőzni saját embertelen viselkedésünket, ha felismerjük, hogy létezik az a helyzet, amelyben mi is megtennénk az elképzelhetetlent. A megoldás pedig az, ha elkerüljük ezeket a helyzeteket, máskülönben ön- és/vagy közveszélyessé válhatunk. A kérdés - és szó szerint a darab kérdése - csak az, hogy ma - és mindenkor - mennyire van a kezünkben, és különösen egy nő kezében az irányítás ahhoz, hogy elkerülhető legyen az ilyen végkifejlet.

 

A színház után hétvégén aztán a korábban beszervezett első látogatóm is megérkezett, aki nélkül biztosan nem bírtam volna ki ezt az - úgy tűnik, két hetes, de akkor még végeláthatatlannak ígérkező - időszakot. Így ad-hoc idegenvezetővé váltam, és péntek este, szombaton, illetve vasárnap délelőtt megpróbáltuk körbejárni a legszebb nevezetességeket, illetve még a National Portrait Gallery-be is bejutottunk, amely a mindenkori legkedvesebb londoni képtáram. Szerencsére minden érintettnek erre esett a választása. Itt sikerült is belebotlanom a BP Portrait of The Year Award díjazottjainak kiállításába, és néhány képbe, amelyekről azt hittem, hogy majd a 26-án induló Snowden-kiállításon lesznek láthatók. Csak az alsó szintre volt időnk/energiánk, de ide szerencsére bármikor visszatérhetünk. A portrékészítés meglepő módjaival találkoztunk, de ha a filmre vett, alvó David Beckham "portréja" elsőre újítónak tűnik is számunkra, akkor vélhetően még nem találtuk szembe magunkat a szobrász saját megalvadt véréből formázott, - művészi és talán érthető módon praktikus okokból - rendszeres időközönként újraalkotott és folyamatosan hűtött önarcképpel (azaz mellszoborra, de nem tudom, létezik-e olyan szó, hogy önmellszobor...vélhetően nem). Mivel időszakos Virginia Woolf-kiállítás is látható most a N.P.G.-ben, az ajándékboltban - ahová az éves portréverseny replikáit keresve indultunk, volt egy Virginia Woolf mellszobor bronzból. Még sosem láttam ilyesmit a hűtőmágnesek és könyvjelzők között, de a 20000 fontos árcímke elárulta, hogy valóban eladó tárgyról van szó. Nagyon gondolkodtam rajta, hogy megvegyem-e :). Akartam róla képet készíteni, de kamerarendszer üzemelt a boltban, és még a végén meggyanúsítottak volna, hogy rózsaszín párduc-módra lopást tervezek.

A többi élményről azonban beszéljenek a képek: 

A Big Ben és a telefonom kamerájának korlátozott képességei egy fotón

Ez így még nekem is új volt

A magyar parlament mellett is el tudnék képzelni egy ilyen kivetítőt

A Trafalgár tér bizarr lényei 1.

A Trafalgár tér bizarr lényei 2. Tényleg "lebegtek", volt, aki a "levegőben ült", mi pedig leragadtunk azon agyalni, hogy ezt vajon milyen technikával oldják meg.

Üzenetet kaptam - ez a tervező is tudhat egyet s mást (ezt komolyan így kell írni?) az ide érkezők küzdelmeiről

The Southbank by Night

Millennium Bridge - a kedvenc hidam

Ez sem semmi kivilágítva - hát még egy jó képen milyen lenne!

800.000 kerámiapipacs a Tower kertjében az első világháború 100 éves évfordulójának alkalmából

Immár nappali fénynél

Madarak - így jár az, aki jó fej akar lenni és odadob egy-két morzsát a kóbor galamboknak

Miután ismét egyedül néztem szembe a következő héttel (persze sokak aktív és lelkes támogatása mellett, ezt nem győzöm hangsúlyozni, de mégiscsak egyedül a feladataimmal), előrelépés történt munkakeresés-ügyben. Hétfőn ingerelárasztásos módszerrel jött nekem a sors, és újabb kétes jellegű ajánlatok, illetve a BAFTA-díjátadó helyszínén kinéző alkalmi lehetőség mellett egy hétfői villáminterjú után kedden kaptam egy állandó pozíciót, ahol jövő héten kezdek. Erről viszont konkrétumokat csak akkor írok, ha már tudom, hogy bevált és maradok ott, de elsőre nagyon jó lehetőségnek tűnik. Este hazafelé pedig hívott K., E. ismerőse, és fél év botladozást spórolt nekem fél óra alatt, mivel mindent elmondott a kezdeti lehetőségektől a fizetési és előrelépési kilátásokig 1-2-3 év viszonylatában, amelyeket csak a saját bőrömön tapasztalhatnék meg, de nekem fél órám volt erre, fél évem nem. Még később hívott É., hogy tudna állandó, bár csak napi 1 órás munkát, jövő hétre teljes munkaidős elfoglaltsággal, amit a korábban vállalt kötelezettségeim, illetve a függőben lévő állandó munka miatt sem tudtam volna bevállalni, de jólesett látni, hogy csak-csak beindul a folyamat. Végül a nap megkoronázásaként kiderült, hogy jó néhány év után mégis megjelenik egy esszékötet kedvenc angol regényíróm, Tibor Fischer 50. születésnapjáaira a regényeiről írt hallgatói értekezésekkel, köztük az enyémmel is. Határtalanul felemelő érzés, amikor ennyi hiábavalónak tűnő erőfeszítés után az élet egyszer csak magától bejelentkezik és jó hírt hoz. Emlékeztet rá, hogy vannak lehetőségek, és hogy nem fagyott egyetlen kilátástalan pillanatba a létezés, csupán kezdeti nehézségekről van szó. Most pedig jöhet a folytatás.