Ildi otthon

Vagy itthon. Nem tudom igazán, hogy melyik. Vicces így, hogy tulajdonképpen hontalan vagyok Magyarországon, bár még sosem éreztem ennyire otthon magam.

Az nem titok, hogy én mindig is imádtam Pestet, nagyon szerettem itt élni. Azaz lakni, mert éppen azzal volt a baj, hogy élni nem igazán állt módomban. Mindazt, amit most másfél hétig nagyon élvezek, a londoni életem teszi lehetővé. Kiegészíti egymást a két világ.

A széles utak, a fény, a tér, a levegő mind rettentően hiányzott Londonban. Ott minden zsúfolt, sötét és nehéz; Budapestben van valami könnyedség, valami könnyűség. Londonban hiába nagyobbak a házak (amelyben én lakom, az mindenképpen), itt a 60 négyzetméteres albérletben milliószor több hely van. Pedig jóval több a "cucc" is mellette, mint a csatornán túli családomnál. Meglátogattam a nyáron itt hagyott albérletemet is, és miután hónapok óta nem tudok úgy megfordulni a szobámban, hogy ne verjem be valamelyik testrészemet valamilyen nagyon kemény bútorba, egyenesen úgy tűnt, hogy a nappalit akár táncparkettnek is kinevezhetném.

Érdekes, ahogy így lógok két világ között, mindkettőhöz tartozom, de egyiktől sem függök. Legalábbis ezt az élményt próbálom erősíteni. Ilyen köztiállapot például, hogy a megállóban összerándul a karizmom, mert már (feleslegesen) emelném, hogy leintsem a közeledő buszt, ám Londonban még mindig hatalmas erőfeszítésnek tűnik, hogy nem merülhetek a gondolataimba/telefonomba/könyvembe, hanem folyamatosan a közeledő buszt kell vizslatni. (Bár két másik ok is eszembe jut, amelyek szerepet játszhatnak ebben: egyrészt itthon messziről látom, ha közelít a buszom, a londoni megállóinkat viszont kígyózó utak kanyarulatai rejtik, így a járművek egy pillanat alatt előbukkanhatnak a semmiből, másrészt a Telenornak köszönhetően itthon egyelőre nincs nagyon mibe belemerülnöm). Ilyen a nyelv is, kint sokszor szólalok meg magyarul, itthon pedig önkéntelenül angolul reagálok. Mint az idősíkok közé ragadt Matthew McConaughey az Interstellarban, mindkét világra szokatlan rálátás nyílik a másikból, és ennek az előnyeit igyekszem kamatoztatni; mindkettőből a jót megtartani, bárhol legyek is.

Az öröm: esik a hó, az éjszakai busz háztól házig visz, ráadásul fiatalok filozofálását hallgathatom rajta (ha ez nem is általános, legalábbis előfordul), a mozikban hétvégén este 10 után  számos filmből válogathatunk, a színdarabok végén nem keverik le a tapsot - legalábbis nem két meghajlás után -, és a turisták megdicsérik az angolomat, ami rendkívüli önbizalom-növelő azok után, hogy Londonban a leghűbb Emma Thompson-imitációm után is az első szóra kivétel nélkül azt kérdezik: és te honnan jöttél?

Itthon össze tudom állítani egy délutáni-esti programomat egy, vagy legfeljebb két művészmozi műsorából, akár öt filmet is kényelmesen beiktatva, ami kint egyszerűen ismeretlen. Az Europa Cinemas hálózatába tartozó, Londonban kuriózumnak számító moziban egy terem van, a mozimaraton tekintetében tehát korlátozott lehetőségekkel, de még a legforgalmasabb Leicester Square-i multiplexek sem figyelnek arra a műsoruk összeállításánál, hogy összeegyeztethetők legyenek az egymást követő filmek. Már ha vetítenek háromnál többet, ami rendkívül ritka. Nem beszélve arról, hogy ha át kell érnem egy másik helyre, a pesti belvárosi mozik között lévő utat legfeljebb 15 perc alatt megteszem. Méghozzá magassarkú csizmában, úgy, hogy a nap végére még mindig marad sarkam. Számoltam, szerda óta egyetlen egy alkalommal rúgtam bele a járdába (szerencsére éppen az ilyen célra Londonban beszerzett túrabakancsomban), ami átlagban egy 3,47 perces londoni utcán tartózkodásnak felel meg.

Művész Mozi, 2014. december 28. Íme, a bizonyíték, hogy nem én vagyok a furcsa :).

A West Coast Swingről nem is beszélve, hiszen az itthon töltött 1,5 hét alatt (amelyből 3 nap karácsony) 3 buliból válogathatok, miközben Londonban havonta is nagyítóval kell keresni az ilyen lehetőségeket.

A metróban működő mobilhálózat pedig tényleg a világ nyolcadik csodájának tűnik. Persze a telefonszolgáltatóm rendkívüli "rugalmassága" vagy a hetek óta a bankról lekapcsolt, de a kártyát és a pin-kódot ugyanúgy bekérő jegyautomata hamar visszarángat a rögvalóságba. A kedvemet azért nem veszi el, mert azt most már semmi nem veheti el. Család, barátok, kultúra, tánc, (szinte) kompromisszumok nélkül. Itthon :).

A meg nem írt bejegyzések munkás természete

Sokáig terveztem, hogy írok pár sort arról, hogy miért nem tudok írni, aztán persze sosem jött össze, mivel még arra a néhány mondatra sem jutott időm amiatt, amiért a lényegi posztok is elmaradtak. Közben persze folyamatosan feszített a tudat, hogy az érdektelenségből fakadó hallgatás éppen ugyanúgy fest, mint az én két ilyen körben állandóan tervezett, ám soha létre nem jött blogbejegyzéseim. Egyszerűen  csak nincs semmi.

Pedig... A telefonom tele van blogbejegyzéseket inspiráló történetekkel, jegyzetekkel, kulcsszavakkal, többnyire rengeteg felkiáltójel és egyéb fontosságjelzők kíséretében, mert hiába telnek a hetek-hónapok, továbbra sem győzöm kapkodni a fejemet.

És hogy miért nem ezeknek a lényeges és értelmes dolgoknak fogok neki, amikor végre újra le tudok ülni írni? Nagyon egyszerű, fogalmam nincs, hogyan kezdjek bele, legszívesebben mindent egyszerre mondanék, és miközben ezerrel tüzelnek a szürkeállományom idegsejtjei, a gondolatok a hangszálaimnál, illetve az ujjaim izmainál feltorlódva elakadnak. Szó szerint. Így inkább megpróbálom majd visszamenőleg megírni mindazt, amivel tele a telefonom memóriája, és némi visszacsatolás után kezdem az aktualitásokkal.

A legnyilvánvalóbb egyértelműen a karácsony. Azon belül is a karácsonyi képeslapok, hiszen most éljük ezek postázási szezonját. Azaz most élem, mert kb. 20 éve igazából észre sem vettem, hogy létezik még ilyen, és nem is bánom, úgyis környezetbarát lettem. Vannak olyan jelenségek ebben a családban, amelyek a saját gyerekkoromra emlékeztetnek - ez a korok, kultúrák és a földrajzi elhelyezkedés azon fura keverékéből adódik, amely akkor valósul meg, amikor az én szüleim éppen annyival idősebbek az apukánál, amennyivel ő idősebb nálam. Itt van például a papíralapú, sárguló lapú, puha műbőrkötéses, kézzel írt címjegyzék, rajta arannyal gravírozott felirat - számomra ennek az intézménye a múlt évezredben rekedt. És egyébként is, az emberek elköltöznek, nem? Nem is beszélve a rengeteg "csak karácsonykor küldünk egymásnak képeslapot" jellegű "kapcsolatról" - amelynek fényében végképp nem értem, hogyan szereznek tudomást az esetleges új címekről. (Én aztán nem számítok a mobilitás mintaképének, de az utóbbi években olykor még én magam is nehezen tudtam követni a saját címváltozásaimat. Na, mindegy, ez csak úgy eszembe jutott.)

Miután kétszer kellett laputánpótlásról gondoskodni, és kilencvenszer (!) lekörmöltem ugyanazt a sablonüzenetet, a rokoni viszonytól függően olykor változtatva a szülők nevének sorrendjén, közben pedig olvasgatom a vélhetően ugyanilyen lelkesen a családnak címzett, és á, egyáltalán nem személytelen képeslapok tömkelegét, azon gondolkodom, hogy ennek mi értelme van? Miért "jó" rengeteg ilyen képeslapot kapni? Miért is érezzük ettől fontosabbnak magunkat vagy kerekebbnek az életünket? (Mert itt annak érezzük ám!) Miért pont ettől? Miért a facebook-üzenettől ráz bennünket a hideg, miközben az ezerszer személyesebb dolog és több erőfeszítést igényel (legalábbis a mi köreinkben, mivel többnyire igyekszünk személyre szabott írásokkal/képekkel, de mindenképpen őszintén gondolt üzenetekkel köszönteni egymást), mint az említett sablonlapok. Már kezdve azzal, hogy kizárólag azokkal tartom a kapcsolatot és azokat köszöntöm fel, akik valóban fontosak nekem. És ha így teszek, azt valóban komolyan gondolom.

Az a hidegvér azonban, amellyel anyuka simán kikorrektoroztatta az elrontott címzést vagy nevet a borítékon, illetve adott esetben szándékosan benne hagyatta velem a név rossz betűzését, mondván, hogy úgyis biztosan sokan elkövetik ezt a hibát (John - Jon), még a 40 fokos lázamat is lehúzta kissé. Ezzel azonban ki is merültek a szenvtelenség kedvező hatásai, és egyúttal megerősített abban, hogy minden tekintetben jól teszem, hogy környezetbarát vagyok, és nem költök feleslegesen lapokra. Igaz, hogy idén - éppen az intézmény ismételt felfedezése okán - talán több papír alapú lapot küldök majd (bár beleütköztem ugye az egyetemes címproblémába, tekintettel arra, hogy többnyire fogggalmam sincs senki lakcíméről), de nem kilencvenet, csak talán kilencet, vagy annyit sem, és nagyon fogok örülni minden jókívánságnak, amely mögött valódi szándék áll, akkor is, ha számszakilag nem tudom beborítani velük a (virtuális) kandallópárkányt.

Az elmúlt 1,5 hónap krónikája egyébként a duplamunka-születésnapdömping-triplamunka-lerobbanás-romokon építkezés folyamatábrával írható le. Innen már csak felfelé :).

Szabadság és nyelvlecke

Végre. A család ezen a hétvégén vidéki esküvőre utazott, holnap délután jönnek haza (legalábbis remélem), addigra pedig én már a Leicester Square-en koptatom majd Judi Dench tenyérnyomát a Londoni Filmfesztivál vetítésére várva, úgyhogy addig is enyém az egész ház. Igaz, hogy 16 óra fordítást terveztem mára (amikor nem tudtam, hogy alakul a jövő, még jó ötletnek tűnt elvállalni), de reggel 10 óta meg sem állok az e-mailekkel és a blogbjegyezés-írással, és még mindig sehol nem tartok, úgyhogy meglátjuk, mi lesz ebből.

Mindenesetre, miután ezen a héten 4 nap alatt sikerült 53 órát dolgoznom, szükségem van a levegőre. A wellness-szekciómat biztosan nem hagyom ki, mert ahogy Ibolya barátnőm írta az egyik posztjában: "Mivel olyan nagyon-nagyon ritkán van hogy tényleg senki nincs itthon, ezért teljes nyugalomban vettem egy forró fürdőt (előre hoztam a vasárnap szokásos wellness programjaimat, ugyanis bár élvezem őket vasárnap is, azért hallom a külvilág zajait, úgy mint sikoltozó Isla, vagy ordító Edward, stb.).  Még előtte feltekertem a rádión a hangerőt, készítettem finom sonkás-sajtos melegszendvicset plusz gyümölcs salátát, ez volt az ebédem. (Igen, táncoltam is… :P )".  Tekintettel arra, hogy 5,5 óra alvás után a készülődéssel járó ordítozásra ébredtem, amely az anyukának a gyerekek gátlástalan hangzavarába vegyülő mérges kiabálásából és az apuka csendet követelő intelmeiből ("Csitt, Ildi alszik!" :)) állt össze, a melegszendvics és a gyümölcssaláta kivételével mindent tervezek megvalósítani - a feltekert rádióval kezdtem abban a pillanatban, ahogy az autó kigördült a bejárón, és rögtön követte ezt a tánc, majd az ételallergiások kevésbé felemelő brunch-a következett, a képernyő jobb oldalán teniszmeccs-közvetítéssel (Ferrer nyert! :)), az "adminisztrációt" követően pedig a forró fürdő felé veszem az irányt.

A szerdán kapott rózsaszappan a nyerő :)

Nagyon aranyos a család, a gyerekeket imádom, de betegen annyira nem nagy öröm a nyafogásukat hallgatni, amin ugye csak az idő segít (vagy még az sem, mivel E. orrában hétfőre begyulladt egy pattanás, pedig nem is próbálta meg kinyomni – squeeze a spot –, bedagadt a fél arca, ezért kedden volt két órám a rendelőben egy teljesen kikészült, labdafejű gyerekkel és egy másikkal, aki mindenhol akart lenni, csak fél órát várakozni nem egy orvosi rendelőben, majd az esőben még vissza kellett vonszolnom őket a gyógyszertárba, és E. azóta folyamatosan antibiotikumot szedett, itthon volt – már amikor nem kellett érte mennem 5 perc iskolában töltött idő után, mert ő már menni akart – és panaszkodott, hogy milyen rosszul van, többnyire a nyakamban), úgyhogy tegnap este 9-kor felvettem az ünneplőmet és leléptem itthonról. Az eredeti terv szerint moziba, de valójában semmi értelmeset nem vetítenek már akkor - mint mondtam, vidéki jelleg... -, úgyhogy Á. hirtelen ötletétől vezérelve beutaztam a Leicester Square-re, ahol még éppen zajlik a Londoni Filmfesztivál, és a jelek szerint az egyszerű halandó számára is teljesen nyilvánosak a vetítések - már amelyikre nem kelt még el az összes jegy, ahogy az történt az én kedvenceim esetében. De így legalább tájékozódtam, és mivel sikerült kifognom egy enyhe estét, rövid ujjúban róttam a kilométereket körbe-körbe, a különböző mozik programjai között kutatva. Amikor úgy döntöttem, hogy elindulok gyalog a metróhoz, természetesen eleredt az eső, de már tényleg nem volt jelentősége. Jó volt végre a nagyvárosi forgatagban, az esti fényekkel kivilágított belvárosban bandukolni. Mivel máskor nincs időm, gondoltam, elindulok a Covent Gardenbe teljesíteni egy megbízást és felfedezni a Múmin-boltot. Sikerült, ráadásul végzetes lemerülés miatt telefonos segítség és eltévedés nélkül :).

A környezet felfedezése közben egyébként rengeteg olyan kifejezéssel találkozom, amelyekről azt gondolnám, hogy ismerem őket, hiszen hétköznapi szavakról van szó, de adott esetben meglepő módon soha még csak nem is találkoztam velük, másoknál pedig a homlokomra csapok, hogy persze, de magamtól eszembe nem jutnának. Ezért terveztem egy "tanul az angol tanár" jellegű blogbejegyzést, és úgy döntöttem, hogy sztorikba ágyazom az egyes kifejezéseket, hogy ne legyenek unalmasak, illetve lehessen mihez kötni azokat - ahogy nekem, úgy másnak is jól jöhetnek még :). Mivel a család nagyban űzi a Scrabble-t, és betegség idején remek figyelemelterelő, nekem is bele kell húznom.

Azzal az "életművekkel" nagy mázlim volt :).

Az egyik nagy feladatom volt cipészt találni (shoe repair :)), mert az említett macskakövek szétszedték a magassarkúimat, így meg kell őket sarkaltatnom (reheel them). Végül kettőt is találtam, bár a sok, többnyire kulcsmásolást (key-cutting) végző tisztító árnyékában kicsit nehezen jutott érvényre ez a funkció. Mondjuk a bokacsizmám árának felébe kerülő sarkaltatást annyira nem találtam vonzónak, de tudom, hogy valójában kivételesen olcsón jutottam ehhez a cipőhöz, tehát általában véve nem ennyire drasztikusak az arányok. Jellemzőbb, hogy minden egyetemesen nagyon drága :).

A gyerekek továbbra is tüneményesek, bár azért próbára tesznek. A legutóbb a kisfiúval. S.-nal volt egy komoly meccsem, szó szerint, mert vagy 10 percig kellett zárva tartanom a szekrényajtót, amíg ő próbálta szétfeszegetni a kezemet, holott én csak betartottam, amit ígértem, és nem engedtem, hogy muffint egyen, mivel inkább azt választotta helyette, hogy a vacsoraasztal helyett a tévé előtt eszi meg a gyümölcsét - és persze ezek után mégis megpróbálta begyűjteni a muffinját, ebből fakadt a konfliktus. Tehetetlenségében megpróbálkozott ütlegelni is, eleinte nem durván, csak olyan tesztelősen, hogy engedem-e, de persze megkértem, hogy ne tegye, hiszen én sem viselkedem így vele. A bicepszem ugyan nem úszta meg izomláz nélkül (nem semmi ereje van a kis lurkónak), de végül én nyertem ezt a meccset, ami sorsfordító a kapcsolatunkban, mert bizony nem ehhez van hozzászokva. Az anyukáról ezúttal nem írok sokat, mert az külön bejegyzést kíván, amelyben kitérek majd többek között arra is, hogy S. milyen bánásmódhoz szokott, és miért van ilyen kemény dolgom vele kapcsolatban (nem vele!). Máskülönben nagy az imádat, már fociztunk is együtt, és dekázó (keepie uppie) versenyt is rendeztünk, illetve S. felvilágosított, hogy nagyon jó védő lennék, és ha valaha futballra adom a fejem, válasszam azt a pozíciót :). A kislánnyal, E.-vel közben akrobatikáztunk, amelynek két fontos tanulsága volt. Az egyik néhány angol szóban öltött testet, például a rundell (round-off) és a bógni (walkover), a másik pedig az, hogy muszáj lazítanom a hátamat ahhoz, hogy az utóbbit újra meg tudjam csinálni. A kézen átfordulással (front handspring) a lábam miatt még nem próbálkoztam, bár az biztos jobban menne, mivel nem kell annyira lazának lennem. Ráadásul miután E. megtudta, hogy 403 jelentkezőből 9. helyen végzett az egyik legjobb középiskola felvételi versenyében, és különösen úgy, hogy ez szerepel első helyen a listáján, azonnal a nyakamba ugrott, és azóta felváltva - meg olykor egy időben kísérletet téve rá - rajtam lógnak, és mindenféle mutatványokat csinálunk, amelyek betegség idején átmennek sima bébivé regrediálásba, úgyhogy ha a hátam egyelőre nem lazul is, a kezem feltétlenül erősödik :).

Két hete, amikor M., az apuka a szerződésemet írta, megjegyezte, hogy döbbenetes, hogy még csak 3 hete vagyok itt, mivel sokkal többnek érződik, majd a gyanakvó kérdésemre válaszul biztosított róla, hogy ezt bóknak szánta. Egyébként számomra is hihetetlen volt, hogy csupán ennyi idő telt még el (bár az azóta eltelt két hét jóval gyorsabban tovaszállt), nagyon sűrű itt az élet – pedig nincs is kutya, sem tengerimalac, sem agáma :). Őszintén nem tudom, mihez kezdenék, ha egy antiszociális macskánál több háziállatról is gondoskodni kellene. Mostanában a heti egyszeri sütés is felkerült a kimondatlan teendők listájára (amelynek én személy szerint egyáltalán nem vagyok a híve, munka tekintetében a kimondott/leírt dolgokat szeretem), mivel az elmúlt két hétben mindig volt ok az ünneplésre, így csokis muffint sütöttem, és ezen a csütörtökön az apuka már rákérdezett, hogy van-e esetleg valami édesség, valami muffin-féle, mert jól jönne egy kis energia. Egyrészt persze jólesik az elismerés (főleg tőle, aki közismerten nem szereti az édességeket), másfelől viszont kicsit furán jött ki, mintha elmulasztottam volna valamit, és ez azért annyira nem vette jól ki magát. Pénteken aztán megragadtam a lehetőséget, és a szerdán emberfeletti erővel a táskámba passzírozott kókuszreszelékkel (az itt egzotikus különlegességnek számító dessicated coconut) megsütöttem végre az ínyenc, kipróbált kókuszos-csokis muffinunkat, ami így nézett ki, és biztosíthatok róla mindenkit, hogy hasonlóan jó illatot is árasztott.

Ennek ellenére S., aki egyébként odavolt a csokis muffinért, egy falat után letette, hogy nem, ő ezt nem, én pedig csak ámultam – egyébként az angolok étkezési szokásain és ízlésén nem győzök csodálkozni –, hogy ki az, aki nem szereti a csoki-kókusz kombinációt? De komolyan? Pedig S. közismert válogatóssága miatt elővigyázatos voltam, megkérdeztem apukát, hogy szeretik-e a kókuszt a sütiben, és ő azt mondta, hogy igen… tudhattam volna, hogy S.-nal problémák lesznek :).

Tánc. Az elmúlt két hétben végre eljutottam egy buliba is (social dancing), ahol keményen fel kellett kötnöm az alsóneműt, mert én voltam az egyik leggyengébb láncszem - ami persze nem meglepő, viszont az már sokkal inkább, hogy ennek ellenére rengetegszer felkértek, és a tapasztalatlanságom ellenére többen többször is visszatértek és örömmel mutattak meg számomra ismeretlen figurákat, vezetési módokat, lassításokat, tehát komoly technikai elemeket, amire otthon szó szerint egyetlenegyszer volt példa, és mindehhez vegyük még hozzá, hogy otthon legalább heti 3 buli van, ahol lehet gyakorolni, itt, Londonban pedig havonta van egy lehetőség, tehát a tapasztalt, jó táncosok joggal próbálhatnának kiélvezni minden percet olyan magas szinten, ahogy csak táncolni tudnak. Viszont ők a jelek szerint értik ennek a táncnak a lényegét, és nem érzik rangjukon alulinak segíteni az újakat – végső soron feltehetően egy hónap múlva is találkozunk, és már annyival is többet fog tudni az újonc. Sőt. Én már az este végére rengeteget tanultam, amit alkalmazni is tudtam, ilyet pedig korábban soha nem tapasztaltam. Ráadásul kiderült, hogy a tőlem két busszal, várakozással és/vagy gyalogolással együtt is legfeljebb fél órányira lévő, keddi tánctanfolyamra sokan egy-másfél órákat vezetnek, úgyhogy rendkívül szerencsés vagyok, hogy bárhová vet is a sors itt, Londonban, a közelben biztosan megtalálható a máskülönben egyáltalán nem olyan számos West Coast Swing tanfolyam egyike :). Október 28-án pedig Catriona Wiles, az egyik leghíresebb brit tanár jön tanítani, nagyon kíváncsi leszek.

Addig is igyekszem heti egy erősítő edzést beiktatni – mármint a gyerekek emelgetésén túl, mivel az a hasizmon nem sokat segít –, és valahogy tető alá hozni 170 oldal fordítást. Ha az utóbbi felgyorsítására van valakinek valamilyen tuti ötlete, szívesen veszem. Most pedig irány a forró fürdő.

Good to Be Me - Megváltás Budapesten

Szerdán villámlátogatást tettem Budapesten, ami az egyik legőrültebb dolog volt, amit valaha csináltam, de utólag el sem hiszem, hogy korábban komolyan fontolóra vettem a távolmaradást. Egy régi projekt vált valóra, a Tibor Fischer 50. születésnapjára a regényeiről írt hallgatói esszékből összeállított kötet - ha késleltetve is, de - megjelent, és ennek apropóján egy előadásba oltott könyvbemutatón adták át a szerzők tiszteletpéldányait, röviden bemutatták az írásaikat, illetve Tibor Fischer, aki megtisztelte jelenlétével az eseményt, válaszolt a hallgatók kérdéseire és felolvasott két részletet a műveiből. Én a Good to Be God (Megváltás Miamiban) című könyvről írt egyik esszé szerzőjeként kaptam meghívást, így legalább ketten voltunk a Gólyavárban, akik Londonból érkeztek, bár Fischer feltehetően nem hajnalban bumlizott a fapadossal. Legalábbis nem a WizzAirrel, mert nem találkoztunk :).

Dedikált példány. Én köszönöm :).

A repülőút egyébként külön említést érdemel, mert hosszú hetek óta először végre volt időm három dologra, amit mostanában igencsak nélkülöznöm kellett: tudtam aludni, olvasni és gondolkodni (!). Ilyen körülmények között ez számomra felért az első osztállyal.

Keleti kényelem, nyugati nyugalom :)

Fantasztikus volt visszatérni az ELTÉ-re, igazán otthon voltam, ami elég fura, mert amíg oda jártam, folyamatosan betolakodónak éreztem magam. Van abban valami szürreálisan izgalmas, amikor néhány röpke órára azért jövök Budapestre, hogy meghallgassam, amint egy magyar származású angol író egy magyarországi egyetemen megosztja a közönséggel a magyarsággal kapcsolatos személyes és szakmai inspirációjával, valamint a magyar irodalommal kapcsolatos gondolatait. És végre magyarázatot kaptam arra a több éves rejtélyre, hogy miért támogatta a kötet kiadását a Magyarországi Kosárlabdázók Országos Szövetsége, ugyanis Fischer szülei kosárlabdázók voltak, édesanyja, Fekete Margit pedig az országos csapatkapitányságig vitte. Ennek ismeretében (újra) el kell olvasni az Under The Frogot (A béka segge alatt). Nem mellesleg Pesten igazi tavaszi idő volt, kellemes meleggel és szellővel, ami a két hideg fallal rendelkező szobámban való fagyoskodás után igazi felüdülésnek számított. A ceremónia nagyon megható, és az élettapasztalatomnak köszönhetően a lehető legfájdalommentesebb volt, bár azért a lélegzetem is elállt volna (ha nem lett volna már eleve nehéz a levegővétel) a felismeréstől, hogy milyen erővel akar úrrá lenni rajtam még mindig a debilizáló szorongás, ha arról van szó, hogy kimondják a nevemet és felszólítanak a színpadra - ahol nem táncolni kell. Rettentő furcsa és szokatlan volt a mostani hallgatók között felmenni a pódiumra kezet fogni Fischerrel, aki magyarul köszönte meg a hozzájárulásunkat - pont mostanra, hogy kezdek belejönni az angolba. Persze - ahogy nálam is meglehetősen kérdéses volt - nem mindenki tudott eljönni, és rögtön az első szerző bemutatásánál közölte Friedrich Judit, a kötet szerkesztője, az esemény hiperszuper szervezője és moderátora és egyetemes superwoman, hogy ez a szerző sajnos nem tud jelen lenni a bemutatón, mert Sopronban tartózkodik. Gondoltam is magamban, hogy hát ez micsoda gyenge kifogás :), de persze simán el tudom képzelni, hogy onnan nehezebb megoldani az elszabadulást. Lehet, hogy Pestről én is nagyobb akadályokba ütköztem volna, ismerjük ezt jól. És mivel M., az apuka felajánlotta, hogy kivisz a vonathoz, másfél óra extra alvást ajándékozva ezzel nekem, még ez is megkönnyítette a dolgomat, így elég volt a szokásos időben, 5.30-kor kelnem.

Fischer felolvas a Collector Collector és a The Thought Gang című műveiből - köszi a képeket, Á.!

Persze a reptéri különkiadás most sem váratott sokat magára. Hiába mentem kis kézipoggyásszal, külön téve a folyadékokat egy lezárható, átlátszó zacskóba, kindle-t kivéve a milliméteres pontossággal teletömött táskámból, öv és csizma nélkül végigglasszálva a szalag mellett, amíg rám került a sor, természetesen az én csomagomban találtak valami gyanúsat, ezért komótosan kipakolták az egész tartalmát, majd újra átvilágították és tovább kutattak benne, mintha még lehetett volna mit találni, így a "bőven lesz időm még ásványvizet venni a duty free részen"-ből pillanatok alatt rohanás lett, egyik kezemben a táskámmal és fél tartalmával az öt ujjamon, a másikban pedig a nadrágom, hogy el ne hagyjam futás közben. Hazafelé aztán a közlekezdésbe tört bele majdnem a bicskánk, de végül ezt a gépet is elértem, bár némileg filmes jellegűre sikerült a véghajrá, és ezúttal majdnem sikerül utolsónak felszállnom, de úgy tűnik, ez a rekord még várat magára. Egy nagyon jellegzetes ruházatú házaspárt egyébként felismertem a hazaúton, szóval nem én voltam az egyetlen őrült, aki reggel ment és este jött. Kíváncsi vagyok, ők mi járatban lehettek.

A legszuperebb dolog egyébként az volt, hogy nem mentem egyedül, mert Á. és Z. elkísért az eseményre, illetve E. is ott volt a tanszékről, és végre tudtunk egy kicsit beszélni, ahogy Judittal is, aki még arra is gondolt, hogy megkérdezze, hogy jutok haza, mert Fischer gépe 7-kor indul, és el tudnak vinni a reptérre, ha kell, illetve Sz. pont az egyetemen járt munkaügyben, és elkérte magát a főnökétől, miután végzett, úgyhogy az előadás után még egy teára is volt időnk az Augusztban. Imádtam. És persze voltak, akik nem tudtak eljönni, de lélekben ott voltak, és ez rengeteget jelent.

Ételallergiások gyülekezete az Augusztban - a sütiket messziről néztük :).

Az előadás hivatalos lezárása után beálltam a sorba, hogy dedikáltassam a kötetemet és saját példányomat az Under The Frogból, és a legnagyobb meglepetés ekkor ért, ugyanis miközben én lányos zavaromban összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, amit a közösben nem akaródzott, hogy számíthatunk-e valamilyen új kötetre mostanában (még sokáig nem, mert tanít, tudtam meg), Tibor Fischer az aláírások végeztével a kezembe nyomott egy névjegykártyát azzal, hogy amikor Londonban járok, ugorjak be valamikor egy teára. A szavam is elállt, erre igazán nem számítottam, csak fogtam a fejemet. Egy Booker Prize-ra jelölt író meghívott magához teázni, ez tényleg velem történik? Hát tényleg nem volt szabad kihagyni ezt a napot, úgy, ahogy van :).

- Egy teát?
- Köszönöm, kérek!

És nem is a Booker Prize a legfontosabb, hanem az, hogy fantasztikusan jók a könyvei, nagyon nagyra tartom a munkásságát és csak ajánlani tudom mindenkinek, angolul és magyarul egyaránt, mivel fergeteges fordítások születtek. A béka segge alattot pedig valóban tanítani kellene a középiskolában, fontos kötet egy olyan témáról, amely még mindig tabu a társadalomban és az irodalomban is, a humora pedig első osztályú.

Tudom, hogy az angol szak számomra B-terv volt, de egyre inkább látom, hogyan illeszkedik szervesen az egész rendszerbe, annak ellenére, hogy ez még nem a végállomás. És micsoda megálló, ahol bármikor leszállhatok, otthon leszek. Beletelt néhány évbe, de ide is eljutottunk :).

Este kabát nélkül, a kellemesen hűvös magyar szellőben szálltam fel a gépre, de mire Londonba értünk, annak rendje és módja szerint leszakadt az ég - és természetesen nem volt nálam esernyő. Mondjuk kezdem már én is megszokni, hogy egyre kevésbé izgasson, ha elázom, mert majd úgyis megszáradok. Azért a fuvar este 10-kor jól esett, főként, hogy itt a 4-5. zóna határán már egy erőteljesen vidékies jelleg uralkodik a menetrendek (és mozifilmidőpontok) tekintetében, legalábbis nagyvárosi mércével mérve. A városközpont például a leggyorsabb módon is egy óra utazás, ezért mostanában ritkán járok arra. Persze mindaddig, amíg egy nap alatt megjárható Budapest, nem panaszkodom. London valóban közelebb van, mint azt eddig gondoltam :).

A bőség zavara

Annyi minden történik, hogy már többször nekifutottam a blogírásnak, de nem tudtam formába önteni a gondolataimat, annyira ezerfelé csapongtak. A lényeg az, hogy továbbra is élem a sűrű hétköznapokat, egyre fáradtabban kelek fel egyre korábban - most olyan 5.30-nál tartok -, de valójában élvezem. Hétfőtől szerdáig többnyire 13 órázom, de takarítás közben megy a BBC 2 - valamikor pótolni kell a sosem volt rádióhallgatós éveket -, és két, a közelgő felújítás során lebombázandó ablak kivételével nagyjából mindent megfelelő tisztasági szintre hoztam, úgyhogy a továbbiakban elég kényelmesen ki tudom már takarítani a két szintet két napközben alatt, a cél pedig ezt egyre redukálni - bár töredelmesen bevallom, hogy ez egyelőre kissé ambiciózus vállalkozásnak tűnik.

Gyerekek. S., a kisfiú kezdi feszegetni a határokat, és bár negyed órával később készül el a vacsora, én odaállok elé és addig nem tágítok, amíg meg nem teszi, amit kérek, ha egyszer olyat tett, ami bizonyos következményekkel jár. Nagyon akaratosak mindketten - emlékeztetnek valakire, khm, khm... -, de a jó értelemben, tehát hajlandók tanulni és fejlődni, nem hisztiznek (nagyon), ha meg kell érteniük, hogy bizony nem történt velük igazságtalanság, hanem adott esetben ők a felelősek a kifolyt, eltört, felborított, szétszórt stb. darabokért, tehát azok eltakarításáért is. Persze mindig úgy kezdődik, hogy kánonban a másikra mutogatnak, de azért egész jól haladok. M., az apuka csütörtök este tanúja is volt az egyik ilyen határozottabb megnyilvánulásomnak, és külön kiemelte, hogy abszolút támogatja, hogy keményebb legyek S.-nal, mert szüksége van erre. Végre valaki érti, miről beszélek. Máskülönben imádat van, ölelgetés meg minden - ez hosszabb bejegyzésért kiált, ki is térek majd rá a későbbiekben -, és jó, hogy ebbe a konfliktusok is beleférnek, hiszen így természetes. E. közben már teljesen önálló, nála inkább a kamaszkori galibák kezdenek jelentkezni, de hát erre fizettem be :). Egyébként nagyon jól halad a rocky koreográfiával, már zenét is találtunk hozzá, és ösztönösen, magától 1-re kezdi el, meg sem várva a beszámolást, illetve ha a cigánykeréknél eltéved a zenében, pontosan visszatalál 1-re, az én szívem pedig repes, hogy ilyen jó adottságokkal van dolgom. Péntekenként át kell vinnem S.-t és a barátját, D.-t focira a tornaterembe, és amikor oda belépek, mindig honvágyat érzek. Parketta, tornaszőnyegek, hatalmas hangtechnikai berendezés, minden, ami kell - ez a természetes közegem. Szuper lenne rocky-t tanítani a gyerekeknek, de persze erre csak iskolaidőben lenne módom, és mivel olyan szigorúan ellenőrzött intézményről van szó, hogy a szülők szinte be sem léphetnek oda, arról nem is beszélve, hogy külön kémhadjáratot kell folytatnom azért, hogy megtudjam, melyik nap milyen órái vannak a lurkóknak, egyelőre nem látom át, hogy kinél kellene ilyesmivel kampányolni.

Apropó, kampány. A 10 éves E.-t megválasztották helyettes házkapitánynak (a Harry Potter négy házának prefektusaihoz hasonló titulus), ami nagy boldogsággal töltötte el az ambiciózus kis lelkét, és miután egy hétig csillapítottam a kampánystressz miatti kiborulásait, segítettem megírni neki a kampányzáró beszédet, majd még kampányplakátot is rajzoltunk-díszítettünk együtt, én is nagyon örültem, hogy sikerrel járt, mert nagyon megérdemelte. E. született politikus, remélem, hogy sikerül valóra váltani a terveit a későbbiekben is, mert ő az egyik élő példa arra, hogy mennyire édesmindegy, hogy lány vagy-e vagy fiú, a lényeg csak az, hogy jól végezd a dolgodat.

A munkaidőm végeztével persze többnyire hulla fáradt vagyok, de rendületlenül járok keddenként West Coast Swingre, amikor éppen bírok járni (a héten kisebbkomolyabb üzemzavar keletkezett a bal vádlimban), ahol rettentően aranyosak és nyitottak a táncosok, mindenki annyira kedves volt velem, már szinte el is felejtettem, hogy milyen ez a közösség, ráadásul a több mint egy órás szabad tánc alatt alig ültem, és a rozsdás kezdés után olyan jót táncoltam, mint talán soha korábban. Ezenkívül felfedeztem egy mozit Barnetben (közvetlen busszal 10 perc), ami kedvező áron ad meglehetősen jó filmeket, szóval alakul a szabadidős program is. Az egyetlen gondom az, hogy a 20.30-kor véget érő munkaidő ebben a külső városrészben elég korlátozó, hiszen hiába visz el a busz 20 perc alatt tényleg bárhová, ahová érdemes menni, mivel a legkésőbbi mozifilmek még hétvégén is 20.30-21.00 között kezdődnek. Csak egy multiplex van, ahol adnak éjszakai programot (értsd: a budapesti multiplexek mindegyikében jellemző, 22 h utáni időpontokban), de oda két busszal jutok csak el, vagy egy 10 perces tempós séta vár a közvetlen buszjárat előtt, így ha 20.30 után állok neki készülődni, akkor sajnos így is kifutok az időből. Esetleg annak ellenére is, hogy itt minimum 20-25 perces reklám- és előzetesblokkal lehet számolni - még az Europa Cinemas hálózatába tartozó, híres artmoziban, a Phoenix-ben is -, bár ez kétségtelenül bővíti a lehetőségeim tárházát.

Jövő áprilisban pedig Sweeney Todd Emma Thompsonnal a West Enden, és bár idén a budapesti Tennis Classics-ot kénytelen leszek kihagyni, november 9-én - tádááám - megyek az ATP-torna londoni döntőjére, a legjobb nyolc játékos körmérkőzéseinek első napjára, tehát minimum Rafával, Djokoviccsal, Federerrel és Wawrinkával számolok. Alig hiszem el, hogy tényleg ott leszek, egy éve még csak álom volt, most pedig már kezemben a jegy ...azaz majd egy héttel a rendezvény előtt postázzák, de akkor is.

Ez viszont már tényleg a kezemben van

A napközbeni szabadidő- és az általános helykihasználás jegyében, végre tapasztalatokkal felvértezve eljutottam az IKEÁ-ba vásárolni, és az alábbi módon sikerült a szobám számomra antiszociális zugait birtokba vennem.

Most pedig nincs mese, több ruha kell, nem lóghatnak üresen a rekeszek

Az ágy alatti tér egy varázslatos hely

A család persze nagyon aranyos, tegnap például M., az apuka korábban ért haza a munkából, így már velünk vacsorázott és felajánlotta, hogy lefekteti a gyerekeket, én pedig 19.30-tól készülhettem a 20.45-ös mozira. Némileg persze bonyolította a helyzetet az a tény, hogy közös a fürdőszobám S-nal, így meg kellett várnom, amíg végeznek, és akkor meg már kicsit rohannom kellett, de azért a buszmegállóban így is rákérdezett két nagyon aranyos nő, hogy "you are going on a hot date, aren't you?", úgyhogy annyira nem sikerülhetett rosszul a végeredmény :). Egyébként a másik dolog, amit észrevettem az, hogy bár elvileg itt bármibe öltözhetsz, nem szólnak meg vagy néznek ki érte (és tényleg nem), folyamatosan azt tapasztalom, hogy a Budapesten mindennaposnak számító ruháim itt óriási feltűnést keltenek, pusztán azért, mert nem sötétkék, szürke, vagy fekete, amit viselek (a suli udvarán gyülekező egyenruhás gyerekek és a szülők között például töklámpásként világítok a piros kabátomban) - pedig ha valaki ismeri a ruhatáram "feketeállományát", tudja, hogy nem vagyok az a kifejezetten tarkán öltöző. És persze az is igaz, hogy farmer-pólóban is el lehetne menni péntek este egyedül moziba, de miután egész héten abban vagyok - annak ellenére, hogy én és az edzőcipő az három, csak hát a másfél óra tempós séta törvényt bont -, ki van zárva, hogy ne magassarkút és elegáns ruhát vegyek fel a hétvégére. Au-pairként/nanny-ként/házvezetőnőként ezek nagy jelentőséggel bíró részletekké válnak.

Ezt is a magassarkúban rótt macskakőről kaptam el - még nem adom meg magam az edzőcipőnek

A héten az első süteményemmel is előrukkoltam, ugyanis E. szakmai sikerét megünneplendő, duplacsokis muffint sütöttem. Előzőleg kikértem a szülők tanácsát, így mivel E. mindent megeszik. és evés szempontjából S. a gyenge láncszem, ő viszont odavan a csokiért, a duplacsokis recept mellet döntöttem. Szerencsére nagy sikert aratott, S., a válogatós minden nap megdicsérte, amíg még volt belőle, az utolsó darabnál pedig reménykedve nyitotta fel a sütis doboz tetejét, hátha talál még benne valamit, pedig tudta, hogy már elfogyott a süti :). Azt is tudni kell, hogy M. egyáltalán nem szereti az édességeket, a krémes dolgok abszolút tabunak számítanak, és inkább a répatorta tűnt nyerőnek a számára, de még ő is várakozással nézett a vacsora utáni muffin elébe, miután először megkóstolta. Azt hiszem, a főzéshez nálam a sütésen keresztül vezet az út. Hétfőn debütálok majd az első saját receptemmel, egyelőre izzad a tenyerem és légszomjam van, ha rágondolok, de majd erőt merítek a sütéssel kapcsolatos magabiztosságomból.

A doboz minőségéért nem vállalok felelősséget. Mondták, hogy ez volna a sütis doboz, kinyitottam, belenéztem és becsuktam, majd próbáltam kevésbé rozsdás megoldást keresni, de addigra ők nagyon önállóan bepakoltak ebbe. Még így is ízlett nekik.

A család egyébként nem semmi, ha együtt vannak - vagy akár csak M., az apuka és P., az anyuka beszélgetnek -, én mindig sírok a nevetéstől, annyira viccesek. Persze P. az enyhén politikailag inkorrekt észrevételeivel többször okozott már rekeszizomgörcsöt nálam, és igazán sajnálom, hogy írásban nem adható vissza a hanglejtésének és a faarcának az a kombinációja, amellyel előadja ezeket a mondatait. Például azt, hogy "Father John, who officiated our wedding and christened our children, who is a very nice man - how the hell did he end up a catholic priest I have no idea - ..." (John atya, aki összeadott minket és megkeresztelte a gyerekeinket, aki egy nagyon kedves ember - hogy hogy a fenébe lett belőle katolikus pap, arról fogalmam sincs - ...), majd folytatja a mondandóját, én pedig besírok ezen a nyers őszinteségen, mert közben teljesen rosszindulat nélkül való. Az apuka katolicizmusa és az anyuka büszkén vállalt nem vallásossága amúgy is remek humorforrás a P.-mel folytatott beszélgetéseink során, amelyekből ilyenek sülnek ki. És akkor ott van még az izompacsirta fizioterapeuta, M., akit P. jól szembe tud állítani az egyébként sportos és rendszeresen sportoló férjével, aki pedig remekül veszi a lapot, nekem pedig folyik a könnyem a nevetéstől. Terápiás.

Ráadásul, bár elképzelhetetlennek tartottam, halált megvető bátorsággal mégis megkérdeztem tőlük, hogy október 15-én, szerdán hazaengednek-e az én esszémet is tartalmazó, most megjelent könyv bemutatójára, és igent mondtak, úgyhogy bár karácsonykor csak 24-én reggel tudok repülni, mivel itt tényleg nélkülözhetetlen vagyok, ha M. dolgozik, ezzel előre kárpótoltak. Nagyon örülök, hogy kinyitottam a számat, és nem döntöttem el előre, hogy lehetetlen, hogy egy hétköznapon hazaengedjenek. Mint utóbb kiderült, van mozgósítható nagymama, aki ha karácsony előttre nem is, egy nap erejéig azért vállalja a feladatot.

Hogy az állatok se maradjanak ki, Kitty cica közben annyira megszeretett amiatt, hogy sosem babusgatom, ellenben mindig számíthat tőlem egy kis eledelre, hogy egyre többet jön és bújik hozzám, ami érzésem szerint a későbbiekben rossz hatással lehet a kapcsolatunkra. Egyelőre még nem lépte át a határt, de azért résen leszek :).

És ha egyelőre máshol nem mondhatom is el, ide leírom, hogy lenyűgöző, amit M. apukaként csinál, minden nap egy igazi tanulási folyamat része számomra. Nagyon sok minden hárul rá, még azzal együtt is, hogy én itt vagyok, és bár a ház higiéniai állapota jelentős mértékben javult a pre-Ildi időszakhoz képest, a kieső szülői feladatokat nemcsak részben tudom pótolni. Kezdem megtanulni, hogy mi az, amit bizony meg kell tennem, bár nem én vagyok az anyjuk, hiszen a gyerekek az első számú feladat számomra, márpedig akkor gondoskodni fogok arról, hogy meglegyen a leckéjük, hogy ne sunnyogják el a feladatokat, hogy kibővítsék a mondatot azzal a melléknévvel, és megtanulják, mi a különbség a melléknév és a határozó között, hogy maguktól jöjjenek rá a szabályok értelmére, hogy amit tudnak, azt megfelelően alkalmazzák és hogy ne kedvetlenedjenek el, ha valami nem megy elsőre vagy maguktól, mert óriási lehetőségek vannak bennük. Én mindenféle szentimentalizmus nélkül hiszem, hogy ez mindegyik gyerekre igaz, de a felnőtteknek nagyon ott kell lennie ahhoz, hogy a potenciál lehető legnagyobb része megvalósuljon. Szóval ez mindenképpen az én feladatom, mert P. nincs abban a helyzetben, hogy ezt érvényesítse, illetve azt hiszem, hogy a tanári tapasztalataim a betegségtől függetlenül is alkalmasabbá tesznek erre. Energia nem vész el, csak átalakul :).

A nap végén viszont persze mégiscsak tudom, hogy ez az ő családjuk, nem az enyém, és ez a határ nagyon fontos. Az interjún M. mondta, hogy ő tényleg úgy szeretné, hogy a nanny "part of the family", vagyis kb. "családtag" legyen, de ha valóban belegondolunk, ez lehetetlen. Értem én, hogy érti ezt az angol - a "part" szó egyébként is nagyon jól mossa el a határokat, mert nem közvetlen családtagot jelent; magyarul talán a "családhoz tartozzon" kifejezéssel tudnám helyettesíteni -, de ha konkretizálni szeretném, nem igazán megy. Mégis mi lennék? Idősebb testvér? Nagynéni? Keresztanya? Nagymama? (Ahogy arra E. egyik osztálytársa olyan PC-módon rákérdezett az iskolaudvaron...) Ez nem működik, és ez a péntek esti vacsoránál is bebizonyosodott, amikor az egyetlen ok, amiért M. nem mutatta be a szokásos golfozóparódiáját, az volt, hogy én is jelen voltam. És hiába próbáltam sürgős dologra hivatkozva  diszkréten elszivárogni máshová, abból már paródia nem lett, és a lényeg - hogy miattam merült fel egyáltalán az, hogy hülyülhet-e az apuka a gyerekekkel vagy sem - szintén nem változott. Lehet, hogy nem akarják, hogy hívatlan vendégnek érezzem magam, de valljuk be, az vagyok, és ez így van rendjén. Akármennyire szimpatizálunk is egymással, szerintem elég természetellenes, hogy egy kvázi ismeretlen ember együtt él és étkezik egy családdal, illetve részt vesz a legintimebb interakcióikban. Nekik van egy saját életük, amely nyilvánvalóan másképp működik az én távollétemben, és nekem is van saját életem, amelynek ugyan része - és jelentős, nopláne konstruktív része - ez a munka, de a határok világosak. És annál jobb, mert így mindenki elégedett, és ez volna a cél.

Az a bizonyos saját szoba

Tehát az a helyzet, hogy új családom van. Két hétig tartó intenzív (és egyáltalán nem gyerekfelügyelet-központú) munkakeresési és önéletrajz-küldési dömping után végül megkerestek egy ügynökségtől, akikről nem is hallottam előtte, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan kerültek hozzájuk az adataim, mert kérték, hogy menjek be interjúra és vigyek önéletrajzot meg papírokat is, tehát ezek még nem voltak a birtokukban. Az interjún, a harmadik hét hétfőjén azonnal le is szerveztek nekem egy helyszíni találkozót egy családdal, így este még oda is elrohantam. Nem gondoltam volna, hogy a 4. zóna szélén és az adott körülmények mellett tudom majd azt mondani egy családra, hogy igen, jók leszünk egymásnak, de ez történt. Egy tíz éves kislány és egy hét éves kisfiú felügyelete várt rám egy "egész normális családban", ahogy az apuka fogalmazott, mindamellett, hogy az anyuka sclerosis multiplexben szenved, és már tolószékbe kényszerül. Azt tisztáztuk, hogy nem gondozót keresnek, és valójában a háztartás és a gyerekek lesz a dolgom, mert sajnos az anyuka ezeket már egyáltalán nem tudja maga elvégezni.

Hétfő este után kedden meg is kötöttük az üzletet, a hét második fele pedig amolyan felkészülésfélére sikerült nekem, miután E.-t többször elvittem iskolába, és amikor a szülői értekezlet estéjén én (is) fektettem le őket, a két kisebb álomba merülése után E. letámadott, hogy meséljek neki kútfőből... Néhány pillanat kiesett akkor az életemből, megszűnt a tér és az idő, amíg kutattam az agyamban, hogy mégis miből, hogyan, mert ha valamire, hát arra, hogy spontán összerakjak egy verbális történetet, abszolút képtelennek éreztem magam. Miután kiderült, hogy a Süsü a kedvenc meséje, előszedtem az emlékeimből mindazt, amire emlékeztem gyerekkoromból (szerencsére voltak emlékeim), és bár fogalmam sem volt, mi lesz a következő szó, amit kinyögök, azért nekiálltam a történetnek. Amikor rájöttem, hogy az a klasszikus királyfi-királylány végkifejlet felé halad, változtattam kicsit a dolgok menetén, így született meg a feminista és esélyegyenlőséget hirdető Süsü, amelyben a "másságától" függetlenül értékes lélekre találnak az egyfejű sárkányban (bár ugye ez az eredeti mesében is így van), az öreg király pedig akkor egyezik bele lánya házasságába a királyfival, ha a királylány is ezt akarja.

Persze ez még nem volt elég, E. még egy mesét kért, így a fehér plüssmacskáját tettem meg főhősnek, majd amikor ezek után sem szabadultam, összefűztem a két univerzumot, és a fehér plüsscica és Süsü világhíres jóbarátok lettek, mivel a királyfit lefoglalták az államügyek, így már nem ért rá a vackorosban szaladgálni, a cica gazdájának pedig iskolába kellett mennie. A cica és Süsü szerencsére két szomszédos királyságban laktak, és minden délután azok határán találkoztak, hogy játsszanak. Egy nagylelkű kritikusom szerint ez nagyon kreatív volt, de én valójában csak kétségbeesetten próbálkoztam. Szerencsére E. őszinte kíváncsisággal követte az eseményeket, majd hozzátette a saját részleteit a mesékhez.

Ezzel viszont valami megfordult bennem, elkezdtem kigyógyulni a korábbi sokkból, de azért nagyon résen voltam, mert tudtam, hogy nem akarom még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. Történt azonban valami a családdal folytatott interjún, amiből tudtam, hogy ezúttal másképp lesz minden. Az önéletrajzomban - azaz ebben a verzióban, és legnagyobb meglepetésemre - szerepelt, hogy világbajnoki 5. helyezett vagyok akrobatikus rock and rollban (E. tanácsolta, hogy írjam bele, mert ez nagyon imponáló az angol családoknak, de én már el is felejtettem), amire az apuka rögtön rákérdezett, és amikor lejöttek a gyerekek, és elmondta nekik, teljesen odavoltak, majd a kislány megjegyezte, hogy imád táncolni, de nagyon nem tud... 10 évesen ez a fajta objektivitás nagyon ritka, és azonnal megéreztem, hogy ez egy "normális" család. Az anyuka betegsége előtt nem is volt soha segítőjük, ami egyértelműen érződik a gyerekek neveltetésén. A szülők elvárásai is reálisak, tudják, hogy nem lehet mindent egyszerre, heti egyszer kell kitakarítanom a házat, amely ugyan mostanra eléggé szalad, de amit kitakarítok és rendbe teszek, az rendben is marad, mivel a gyerekeket nagyon következetesen fegyelmezik ilyen szempontból: nem hagyhatják szét a dolgaikat és mindenre kialakult rendszer működik. Mindemellett nagyon odafigyelnek arra, hogy jól érezzem magam, aminek nyilván köze van ahhoz, hogy az előző au-pairjük az én korábbi történetemhez kísértetiesen hasonló helyzetbe került náluk, nem igazán találták meg a közös hangot, ezért ő nem is jött vissza már szeptemberben.

Nem kell vezetnem, és ugyan van egy macska, de ez nekem legalább két napig nem tűnt fel, mivel - mint utóbb kiderült -, egy meglehetősen antiszociális állatról van szó, aki maga vadássza az egereket és csak akkor jön a házba, amikor éhes. Azonnal a szívembe zártam.

Új lelőhelyem egyébként Whetstone, félúton a Northern Line Woodside Park és Totteridge & Whetstone megállói között. A napi rutin úgy néz ki, hogy reggel keltem a srácokat, reggeli, aztán viszem őket suliba. Délután megyek értük és játszunk vacsoráig, amit én készítek, majd a kisfiút, S.-t kell navigálni a fürdés és fogmosás irányába, illetve Roald Dahlt olvasni neki, a házimunka pedig a kettő közötti időre marad. Néha segítek a háziban is. S.-t meg kell zabálni, nagyon okos, a kislány., E. (szintén :)) pedig rendkívül intelligens, érdeklődő, művelt és úgy fogalmaz angolul, ahogy én csak szeretnék. Végtelen önbizalma van, de teljesen reális az énképe, ami óriási felüdülés. Épp felvételizik egyébként, a héten volt a 4., egyben utolsó vizsgája, ami előtt rengeteget készült, ezért a vizsga előtti este kiborult, és rám maradt, hogy megnyugtassam, illetve segítsek felkészülni a különórájára. A feladatlap, amelyben elakadt, non-verbal reasoning, azaz abszrakt ábrák logikájának felismerése volt. Nos, az én agyam az első próbálkozásnál elfüstölt, és ez a 10 évesek szintje... azért látom, hogy bele lehet jönni, de félelmetes volt, hogy minden tudásomat latba vetve is volt olyan feladat, amelyre csak lestem, próbáltam a lehető legkompetensebbnek tűnni, majd bólogattam E. választására, és nagyon bíztam benne, hogy eltalálta, és nem kell majd elmagyaráznom, miért rossz a megoldása. Bajban lettem volna. A helyiértékek és az összeadás S.-nal már határozottan jobban ment, és azért egy térfogatszámításos feladatban E.-nek is tudtam újat mondani. Megnyugodtam, hogy nem veszett kárba a két diploma :).

Ennek jegyében napközben szól a BBC 2 rádió, én pedig nyugodtan takarítok és hallgatom a jobbnál jobb dalokat, hol a Love Actually soundtrackjéből három számmal, hol swinggel, hol musicalekkel és a Time Warppal fűszerezve. Az érkezésemet követő napon, amikor kezelésbe vettem a házat, gumikesztyűben és súrolókefével a kezemben annyira békés volt minden, majd megszólalt ez a szám.

What a beautiful world this will be,
What a glorious time to be free.

Tetszett, amit hallok.

A szobámról van néhány kép, sajnos ahhoz kicsi, hogy egyszerre lefényképezzem az egészet, így darabokban, az érkezés utáni rumlival együtt így néz ki (azóta már rendet raktam):

Igyekszem a legtöbbet kihozni a lehetőségekből

Másfelől E., a kislány már az első nap bemutatott a barátainak a suliban, és mindenkinek elújságolta a VB 5. helyezésemet, így néhány ismerős/barát már a második nap a nevemen szólítva köszönt rám. Azt hiszem, valahogy így kell ennek működnie, mert ez már inkább hasonlít arra, amit korábban az au-paires tapasztalatokról hallottam. És ki gondolta volna, hogy egyszer még a helyére kerül ez a VB 5. hely is :).

A kapcsolatunk dinamikája egyébként az anyuka, P. miatt nagyon érdekes. Én ugye első kézből ismerem azt, milyen egy lényegében az életből fokozatosan és egyértelműen távozó anya mellett felnőni, kamasznak lenni, lázadni. Számomra lehetetlen volt; nekik azért jobban megy, de ez nagyon nehéz P.-nek, mivel már egyáltalán nem tudja érvényesíteni az akaratát velük szemben, és a gyerekek csak akkor hajlandók megtenni valamit, amit kér vagy amire felszólítja őket, ha az apuka, M. vagy én (!) megerősítjük azt. Mivel P. fizikailag lényegében tehetetlen, olykor teljesen ignorálják, P.-nek pedig nincs ereje már arra, hogy ezzel harcoljon - ő egy teljesen más helyen van most, másról szól az élete, nem tud úgy részt venni az életükben, ahogy szeretne, vagy ahogy ugye normális lenne, számomra pedig szívszorító látni, ahogy a saját gyerekei számára válik láthatatlanná-hangtalanná a betegsége miatt. Egyúttal viszont azt is tudom, mert átéltem, hogy ez egyfajta hárítás, önvédelem, mert bármilyen egészséges lelkületű kis lények ők (amit én anno nem mondhattam el magamról), képtelenség ezt a tragédiát felfogni ennyi idősen. Nekem is nehéz, és igyekszem bevonni P.-t, amibe csak lehet, de mivel nem gondozó vagyok, és az egy újabb teljes állás lenne, nagyon kell figyelnem arra, hogy megtartsam a határokat és ne vállaljam túl magam. Mindenesetre alig várom, hogy ma este együtt nézzük a Downton Abbey új évadját, mivel P. is nagy rajongója a sorozatnak, illetve kiderült, hogy korábban játszott musicalekben, ezért megpróbálom majd elvinni egy közvetítésre valamikor, amikor én is megyek, csak ki kell deríteni a kerekesszékes közlekedési lehetőségeket.

Ami a nevelési elveket illeti, egy hét telt el, de már M. és P. is megerősítették, hogy a gyerekekkel kapcsolatos minden döntésemben támogatnak - akkor is, ha nincs igazam :) -, mert csak így lehetünk következetesek, és egyébként ez azóta is pont így van. Én is megértettem, hogy mire van szükségük, amikor kiborulnak, mert túl nagynak érzik a nyomást, nehéznek a feladatokat, de az is igaz, hogy ezek a gyerekek nem használják a hisztit pszichés hadviselés céljára, és ha valaki odafigyel rájuk, őszintén értékelik, mert tényleg arra van szükségük, és a probléma megoldódott. Legfeljebb a vacsora csúszik fél órát, de majd ezt is megszervezzük. Időközben pedig már készül a rocky koreográfia, mivel ki kellett használni az indián nyarat, a hatalmas kertet és a trambulint. Szerdán egyébként nem néztek egyáltalán tévét, amit személyes sikernek könyvelek el.

M. közben kifejezett erőfeszítéseket tesz arra, hogy megismertessen a környékkel, nem utolsó sorban azért, mert két különböző úton kell hozni-vinni a srácokat a suliba, és a híres londoni buszleintős módszer, illetve a megállók nevét jelző rendszer átmeneti üzemkiesése sem nagyon könnyít a helyzetemen. Mostanra már megjegyeztem az utat, felismerem a megállókat, csak így sajnos az utazás közbeni olvasás vált lehetetlenné, mivel az erőteljesen korlátozná a megfelelő busz leintésére vagy a megfelelő megállónál leszállásra való képességet. Az utakhoz egyébként 15-20 percnyi tempós séta is tartozik, úgyhogy mostanra kifejezetten örülök, ha két megállót busszal mehetek. Az egyik ilyen helyi túránk alkalmával egy szórólapos tudatos mérlegelést követően határozottan a kezembe nyomott egy szépség- és fodrászszalont hirdető papírt, és biztos vagyok benne, hogy ebben az akkorra már fodrozódó hitlerjugend frizurámnak óriási szerepe volt. Csütörtökön szerencsére eljutottam végre fodrászhoz (na nem a szórólap szerintibe, hanem egy nagyon kedves magyar lányhoz), úgyhogy egy gonddal kevesebb.

Spontán selfie - a londoni metróban is jól tudják, hogy új haj, és helyreáll az önbizalom :D

A bónuszok bónusza pedig, hogy miközben lényegében a semmi közepén lakunk, és a buszmegállókig vagy az első boltig 15 percet kell gyalogolni, találtam egy West Coast Swing órát busszal 10 percre a házunktól. Keddi időpontok vannak, az én szintem 9-kor kezdődik, ami a 8.30-as munkaidő után még teljesíthető is. Egyértelmű, hogy mennem kell.

Elképesztő, hogy mindössze egy hét telt el, de máris rengeteg közös élményem van a családdal, amelyek folyamatosan formálódnak. Abszolút megbecsülnek és tisztelnek, és nyilván igaz, hogy szükségük van rám, a speciális körülmények miatt pedig nem vagyok olyan könnyen lecserélhető, mint máshol lennék, de valójában szerintem ez a normális. Csütörtökre ugyan lebetegedtem, mert sok volt ez a rengeteg alkalmazkodás, most már két hónapja szinte folyamatosan, de holnap újult erővel vágok neki a hétnek.

Valamikor a hét közepén, az esti meseolvasás után P. mondta nekem, hogy ő úgy látja, nagyon szeretem a gyerekeket, és hogy szerinte erre születtem. Most már kezdem én is újra így érezni.