Nem tudtok ti semmit, és azt is rosszul

Hű, ezer éve... Az úgy van, hogy amikor nagyon beindul az élet, egyre kevesebb időm marad reflektálni az eseményekre, amiből aztán hosszú blogszünetek keletkeznek. A visszatérés apropóját egyébként éppen egy kéthetes, szükségszerűen megkrónikálandó magyarországi tartózkodás adja, amely óta már szintén egy hónap eltelt, de ha végre sikerül leírnom, mi történt abban a két hétben, talán érthető lesz, hogy a hétköznapokban miért nem jutott azóta sem időm arra, hogy megemlékezzem a jeles eseményekről.

Egy posztba nem fér bele minden, ezért több részes sorozatot tervezek, remélem, el is tud készülni. A kategória címe: nyaral a család. Nagyon tanulságos, elképesztő, döbbenetes, sokszor abszurd, és harminc év múlva talán már vicces eseményekben volt részem, részünk, ezért nem is tudnám, hol kezdjem, ha egy küszöbön álló magyar közéleti esemény nem jelölné ki számomra az origót.

De előbb egy kicsit a háttérről. Az utolsó blogposzt óta eltelt időben nagyon sokminden változott, bár egyúttal túl kevés dolog is. Még mindig a családnál lakom, ahol a körülmények, ahogy az várható volt, egyre nehezebbek. Mellettem jelenleg négy gondozó dolgozik Pammel napi 12 órában, és ez így sem elég a család tehermentesítésére, döbbenetes, hogy mennyire nem, én pedig - bár a gyerekek életében betöltött szerepem újradefiniálása folyamatos -, nem áltathatom magam azzal, hogy majd lesz olyan időszak, amikor könnyebben el tudunk válni egymástól. Nem is érdemes már így gondolkodni, mert mostanra nyilvánvaló, hogy így vagy úgy, de megmaradunk egymásnak. És jól van ez így.

A részletekre nem térnék ki, de elég az hozzá, hogy Pam állapota tavasz végére erősen veszélybe sodorta bármiféle nyaralás lehetőségét, elsősorban azért, mert a külföldi utazás elképzelhetetlennek tűnt, segítő nélkül mindenképpen, a megfelelő felszereltségű nyaralóhelyek pedig Angliában megfizethetetlenül drágák - legalábbis akkor, ha egy családi költségvetésből a családtagok mindennapi és nem mindennapi igényein túl öt alkalmazottat is foglalkoztatni kell.

Pam persze ragaszkodott hozzá, hogy nyaralni menjenek, mert az úgy van rendjén, abból még lehet erőt meríteni, hogy az még megy, így aztán elkezdtünk agyalni. Ekkor jött az ötlet, hogy én szívesen elviszem a gyerekeket egy hétre Magyarországra, amivel három legyet ütünk egy csapásra:

• relatíve olcsó nyaralást biztosítunk nekik (legalább ők utazzanak)
• a nyári szünet hat hetéből egy megoldódott, és nem utolsó sorban
• egy heti munkámat a napsütötte augusztusi Magyarországon végezhetem, megúszva a Londonban ilyenkor esedékes 14 fokot és esőt.

Mivel Ellie-nek egy high barneti fagyizóban nosztalgiarohama támadt Magyarország (értsd: a százféle fantasztikus ízesítésű fagyit kínáló cukrászdák országa) iránt, az ártatlan vásárlásnak indult szünidei programból már azzal az eltökélt szándékkal tértünk haza, hogy Ellie megkérdezi Martint, elengedné-e őket. Seannak sem kellett persze kétszer mondani, úgyhogy hamar meglett a verdikt. Martin mindössze engem figyelmeztetett, hogy a helyemben ő bizony most azonnal menekülne, és nagyon kedves tőlem a gesztus, de szerinte vegyem fel a nyúlcipőt és vissza se nézzek, amíg nem késő.

Én viszont vállaltam a kihívást. Nincs az a feladat, amellyel 32 fokban, sortban és ujjatlan topban meg ne birkóznék...

...gondoltam én akkor, de erről majd később. A folyamatos nyomás hatására Martin belement, hogy költséghatékony megoldásként egy hétre akkor ők is visszatérjenek Siófokra, amennyiben én elvállalom a gondozást arra a hétre, mivel egyedül, segédeszközök nélkül lehetetlen vállalkozás volna. Akkor még nem tudtuk - bár Martin sejtette, noha az okok csak később keletkeztek -, hogy két emberrel is határeset lesz. Eldőlt hát, hogy nyáron két hétig Magyarországon fogok dolgozni, egy hétig Budapesten, egy hétig pedig a Balaton mellett. Mivel az idén - túlzás nélkül - az összes szabadságom ügyintézésre és szemészeti kontrollra ment el, nem bántam, hogy így is jut két heti napfény, pálmafa és tibicsokisomlói galuska, még ha napi 14 óra munkába csomagolva is.

Az apró részletkérdés, hogy az indulás napján - vasárnap - reggel 6.30-kor kaptam egy sms-t a WizzAirtől, hogy a járatunk három órát késik, amitől Ellie úgy kiborult, hogy egész délelőtt sírt, mivel az egyébként is ingatag, folyton változó és emiatt bizonytalan világában még ez a máskülönben kiszámítható körülmény sem úgy alakult, ahogy azt ő eltervezte. A késés persze pont arra volt elég, hogy Pestre érkezve és a csomagokat felnyalábolva az emberi idő határait feszegetve hazabaktassunk, miközben elmerülünk a BKV által a reptérbuszon, a 3-as metrón és a 3-as villamoson kínált egyedi élményekben.

És itt jön a lényeg. Az persze nem lepett meg, hogy a kék metrón majd megsüketültek a gyerekek és kevés bizalommal ültek a számukra - és valljuk be, a valóságban is - a szétesés határán álló szerelvényben, ám ami igazán ledöbbentett, az az volt, hogy a 200E-n zötyögve úton-útfélen, sokszor hármasával, négyesével a kormány kék színű bevándorlásellenes propagandája virít az arcomba az út menti hirdetőtáblákon. Gondoltam is magamban: micsoda szerencse, hogy Sean és Ellie nem beszél magyarul, mert nem szeretném, ha azonnal ez a kép fogadná őket Magyarországról, ahová annyira visszavágytak tavaly után, és ahová éppen csak betették a lábukat.

A hét izgalmairól - amelyek, most már tudom, mindössze a következő hét kihívásainak főpróbájaként szolgáltak - majd később, eltelt a hét, számottevő kékség csak az Aquarénában történt velünk, bár ott jó sok, később pedig a Balatonnál, ami gyönyörű volt az augusztus végi-szeptember eleji nyárban.

Utolsó előtti nap visszavittük a csomagokat Pestre, hogy annyival is könnyebb legyen a vasárnap reggeli indulás - nem egyszerű egy kerekesszéket és öt bőröndöt bezsúfolni a csomagtartóba, bármilyen tágasra tervezték is azt -, és bepótoltuk a gödöllői kiruccanást, amely egy héttel korábban, a továbbiakban majd kifejtendő okokból meghiúsult. Én voltam a navigátor, és egyúttal tolmács is - ez számomra eddig még ismeretlen módon egészen megváltoztatta a társaságon belüli dinamikát, az én helyzetemet, szerepemet. Óhatatlanul eszembe jutott a "Te is kerülhetsz kisebbségbe" mottójú rövidfilm, amelyet évekkel ezelőtt a Puskin moziban láttam a Kinsey vetítése előtt, és lenyűgözött. Végtelenül frappáns, ahogy a liftben utazó csinibabák egyre nyilvánvalóbban kuncognak a munkaruhát viselő, felmosókocsit toló, bátortalan takarítónőn, aki már a liftben áll, amikor a lányok beszállnak - a feszültség egyre nő, egészen a következő emeletig, ahol a lányok, egyikük kivételével, kiszállnak, ám három másik takarítónő beszáll. Bezárul az ajtó, majd ahogy a csinibaba rájön, hogy egyedül maradt, kuncogása korábbi tárgya viszont most már a saját ismerőseivel együtt utazik, ő kezdi el egyre kényelmetlenebbül érezni magát, a takarítónők pedig elkezdenek kuncogni rajta. A zárósnitt a már említett mottó: "Te is kerülhetsz kisebbségbe." Pont ez volt az érzésem, ahogy hirtelen mindenhol én mentem előre, mindenhol én beszéltem, mindent én intéztem, szemben a londoni helyzettel, ahol, ha a családdal együtt megyek valahová, gyakran inkább csöndben maradok, de ha nem is, a bemutatkozás után továbbra is mindenkinek az az első kérdése hozzám, hogy "és honnan jöttél?"

A filmet sajnos azóta sem sikerült megtalálnom, de ha már így beleégett az emlékezetembe, ezen a magyarországi viziten, nem csak a családon belüli, hirtelen megváltozott helyzetem saját élménye, de e poszt apropója miatt is nagyon találó és időszerű volt.

Mivel úton Gödöllő felé Martin útbaigazításával voltam elfoglalva, nem tudtam figyelni az egyéb jelenségekre, ezért először nem értettem, mit kérdez Ellie, amikor arról érdeklődik, hogy "mi ez a sok 'tatta' felirat az utak mentén". Persze nem tartott sokáig kiszúrni egy újabb plakátot, amelyen a kiemelt szó volt olvasható - bár egész jól belejöttem a magyar szavak angol kiejtésének "visszafordításába", csak ekkor esett le, hogy a "Tudta?" kérdéses kék plakátokról van szó. Hiába örültem tehát, hogy nem beszélnek magyarul, így nem értik a gyűlöletkeltő propagandát, a kihelyezett üzenetek puszta mennyisége elég volt ahhoz, hogy így, ismeretlenül is felfigyeljenek rájuk.

A kérdés Nagyicce magasságában hangzott el, és még Kistarcsán is magyaráztam, hogy miről van szó, illetve megvitattuk, hogy ez miért nagyon rossz és értelmetlen, félrevezető és demagóg, hogy a tényként feltüntetett adatok így és ebben a formában nem igazak, hogy gyűlöletkeltésről van szó, hogy manipulatív a kampány, és egyetlen célja a kormány önigazolása, saját retorikájának legitimizálása. Úgy örültem az okos megjegyzéseiknek, az eredendően emberi hozzáállásról tanúskodó kérdéseiknek és az erőltetett demagógiát és következetlenséget egy mozdulattal cáfoló észrevételeiknek (De például Gödöllőn hányan laknak? Nem tudom, az én időmben 30 ezres lakossága volt. De akkor az 1300 ember az egyáltalán nem egy városnyi, közel sem, miért mondják azt, ha nem igaz? - és hasonlók.)

Csak összehasonlításképp, Ellie a Brexit napján azzal jött haza az iskolából és kapott el még a járdán, a ház előtt, hogy aggódik miattam, mert mi van, ha hazamegyek nyaralni és nem engednek vissza az országba, és hogy az nem történhet meg, mert én nem mehetek el tőlük...

Mindenesetre én két hét alatt igyekeztem megmutatni mindannyiuknak, hogy milyen hely igazából Magyarország, és számtalan különböző szinten sikerült bizonyítani, hogy amikor a legfontosabb dolgok forognak kockán, mennyire nem számít, honnan jöttél.

Tulajdonképpen azok után, amin az elmúlt két évben - és ezen belül is különösen az idei nyaralás második hetében - keresztülmentünk, még kicsinyesebbnek tűnik ez az öncélú gyűlöletkampány, és őszintén nem értem, hogy a kiagyalóit és végrehajtóit tényleg annyira megkímélte volna az élet, hogy fogalmuk sincs arról, mi az igazán lényeges, és hogy mindenki - valóban mindenki, bizony ők is - kerülhet "kisebbségbe", vagy pusztán valóban annyira korlátoltak és elvetemültek, hogy nem látnak túl a saját kicsinyes és megalapozatlan, szintén mesterségesen fabrikált félelmeiken?

Tudta, hogy a végén mind porrá leszünk? Meggyőződésem, hogy a kormánytagoknak kicsit talán többet kellene - értő módon - olvasniuk oly sokszor hivatkozott és minden embertelenségre kifogásként használt szerzőjüket.

Ha pedig ez nem menne - amin egyáltalán nem lepődnék meg -, befognám mindegyiküket gondozónak ide, csak egy hétre, az talán elgondolkodtatná őket az ember és ember közötti különbségekről és hasonlóságokról. Október 2-ig még éppen van elég idő.

Nézni vagy nem nézni? - Ez itt a kérdés

Egy Shakespeare klasszikus, napjaink egyik leghíresebb és legkörülrajongottabb angol színésze, az interneten rekordsebességgel, egy órán belül felvásárolt évad hónapokkal a bemutató előtt, órákig tartó sorban állás a napijegyekért, csillagászati árakon elkelt belépők másodkézből, ötcsillagos kritikák a bemutató napján. Totális siker, gondolhatnánk, ráadásul a spoilerelkerülés jegyében gondosan el nem olvasott cikkek ellenére is kiderül, hogy egy másik kedvenc is szerepel a darabban, ennél jobb már nem lehet.

 És valóban, a Barbican Theatre az alkalomhoz illően nagyszabású, szigorú protokoll kíséri a jegyellenőrzést, mindent megtesznek azért, hogy kiszorítsák a fekete piacot a jegykereskedelemből, külön sor áll a jegyüket visszaváltani kívánók rendelkezésére (bár elképzelésem sincs, hogy kik akarhatják tömegesen nem megnézni a minden eddiginél keresettebb West End darabot), tele a nézőtér, a „függöny” és a hangosbemondó is felhívja a figyelmünket, hogy se fényképezéssel, se videózással ne zavarjuk meg előadás közben a művészeket és nézőtársainkat, a jegyen nagy betűkkel hangsúlyozzák, hogy a későket nem engedik be, tehát megadják a módját. A „függöny” felgördülését követően gramofonról szól a swing, és a hétköznapi öltözéket viselő Benedict Cumberbatch belekezd monológjába. Fantasztikus a színpadkép, gyönyörű a díszlet, remek a rendezés lenyűgöző, valódi, modern, 21. századi, filmszerű effektekkel (a Hamletet belső monológjainál megvilágító fény, valamint a többi szereplő elhalványuló sziluettje és lelassuló mozgása elemi erővel éri el a kívánt hatást, leesik az állam, nagyon-nagyon jól működik minden), pont olyan, amilyennek én szeretem a színházi eszköztár kreatív alkalmazását, a színészek pedig egytől-egyig kiválók, de hát Benedict Cumberbatch-csel és Ciarán Hindsszal egy szereposztásban milyenek is lehetnének.

És valami mégsem kerek. Nem húz be, elkalandozom, nem érdekel. Próbálok koncentrálni, elvarázsolódni, de nem sikerül. Erről pedig – jövök rá nagyon hamar, nem utolsó sorban Bogival folytatott korábbi beszélgetésünktől megihletve – maga a darab tehet. Azaz nem a darab, hanem a feldolgozása. A fel nem dolgozása. Dramaturgiailag tényleg elképesztő a rendezés, de maga az érintetlenül hagyott történet 2015-ben semmilyen szinten nem releváns.

Leszögezném, hogy én imádom az újragondolt klasszikus színdarabokat, mert úgy gondolom, hogy a jó darabok rengeteg, kortól függetlenül aktuális témával foglalkoznak, és ha ezeket a metaforákat az adott kor számára érthető kontextusba helyezzük, bármikor érvényesek lesznek, maradnak. Ettől művészeti alkotás mind az eredeti szöveg, mind pedig a feldolgozása.

De kérdem én, kit érdekel ma az, hogy egy dán király-aspiráns milyen ármánykodással tette el láb alól a törvényes uralkodót, ami aztán őrületbe kergeti a fiút, aki valamiféle megmagyarázhatatlan erővel ragaszkodik apja emlékéhez, miközben erre a szoros kötődésre nem kapunk magyarázatot, és azt sem értjük, hogy lesz hirtelen mindenki ellenség, még az is, aki nem az, hogy honnan jön ez a rögeszme. Az első világháborús környezetbe "modernizált" darabban a shakespeare-i nyelvezet továbbra is kizökkentő, ráadásul ha mindössze a cselekmény idejét és a díszletet változtatjuk meg, szól a jazz és a swing (ami pedig korszakilag nem is egészen stimmel), attól még nem lesz aktuális.

Ki az, aki ma, 2015-ben mindenféle reflexió nélkül színpadra állítja azt, hogy "Gyarlóság, asszony a neved"?  (Naná, hogy ezt a mondatot emeltem ki, de napestig sorolhatnám a példákat.) Nem kellene, sőt, nem szabadna, noha az egész darab olyan archaikus, hogy a két alig beszélő, csak a férfi főszereplők függvényében létező női karakter problémája aligha tűnik fel, egyszerűen nem releváns. Shakespeare Hamletje számos fontos dilemmával foglalkozik, amelyek örökérvényű témák, például az árulás, a haszonszerzés céljából elkövetett gyilkosság, és még inkább a becsület definíciója, illetve a valóság és képzelet viszonya, hogy vajon mi igaz abból, amit látni és hallani vélünk, és hogy milyen pusztítóvá válhatnak a rögeszmék – ezekkel nagyon is érdemes lenne foglalkozni egy 21. századi környezetben aktualizált, a nyelvezetében is modernizált darab keretében. (Amire egyébként van jó példa, akár a közelmúltból is, lásd a Carol Ann Duffy által újragondolt Everymant.)

Everyman - a jó példa kortárs feldolgozásra

Enélkül azonban óriási a disszonancia szöveg és kép között, már-már érthetetlen, mit keres a két világ egymás mellett, és nem tudom nem érezni minden percben, hogy rengeteg művészi energia veszett kárba; hogy – ismét Bogit idézve – miért nem fektették ezt a sok kreatív és anyagi erőforrást egy kortárs darab színpadra állításába, miért kell nekünk egy modernizált klasszikus helyett egy archaikus darab? Hogy őszinte legyek, a beszélgetés előtt bele sem gondoltam, hogy bár nagyon sok színházi előadást láttam, Shakespeare-t valójában ezer éve nem, és az egyetemi tanulmányokon, a női főszereplővel átdolgozott Prosperán vagy Alföldi merészen modern feldolgozásán kívül nem is nagyon érdeklődtem iránta. Sőt, én is kizárólag Benedict Cumberbatch és az „ezt látni kell” hatás miatt kutattam a jegyet, eszembe sem jutott igazán, hogy milyen darabról van szó, és ha nem az a főszereplő, aki, egyáltalán nem jutott volna eszembe jegyet vásárolni. Egyszerűen nem számított, ami azt mutatja, hogy tulajdonképpen bármilyen darabról lett volna szó, ilyen szereposztás mellett özönlöttek volna az emberek rá, tehát a producerek választhattak volna valami bátrabbat, valami aktuálisabbat, vagy ha már azt nem, legalább a Hamlet tekintetében feszegethették volna a határokat. 

A számos erkölcsi kérdéssel, valamint a valóság és képzelet megkülönböztetésének problémájával annyira adja magát egy kortárs ismereteket is felhasználó, mai feldolgozás, újraértelmezés, és akkor nem. Ez egy kihagyott, óriási ziccer, ami sajnos egy elidegenítő, érdektelen darabot eredményezett. És persze, hogy elmegyünk, persze, hogy megveszik 1500 fontért is a jegyet, persze, hogy tolong a nép.  Benedict olyan jó fej és olyan korrekt, hogy a nem kamerázás és a csupán egy, a nézőtéren megszólaló mobiltelefonért cserébe kijön a három órás előadás után a színészbejárót fennhangon hirdető felirattal jelzett ajtón és autogramot oszt, fotózkodik, integet, megbecsül, örül nekünk. Ő is tudja, ahogy mi is azt, ami a produkció alkotóinak az elsöprő siker miatt sosem fog feltűnni: hogy miatta vagyunk ott, hogy Shakespeare-nek ehhez vajmi kevés köze van, noha az nem az ő hibája, hogy nálunk négyszáz évvel korábban élt, és mint ilyen, nem szólhat mai nyelven, királya van és királyfija, meg szolgái és nemesei, és még méreg a fülben és tőrpárbaj.

Lehetett volna ez a klasszikusok létjogosultságát bizonyító alkotás, de nem sikerült. Az mindenesetre végleg bebizonyosodott, hogy Benedict Cumberbatch-csel jelenleg minden óriási siker, úgyhogy bizakodom egy ütősebb, a ma közönségének szóló darabban, legyen az akár egy kortárs mű, vagy egy jó Shakespeare-feldolgozás. Szerintem van olyan, csak ez nem lett az.

Jegyzőkönyv, 2015. 08. 06.

Csütörtök van, ami azt jelenti, hogy reggel 11 óráig én vagyok az ügyeletes gondozó Pam mellett, akkor ő elmegy a Fitability órájára, majd délután 15 órára érkezik a hivatalos segítség, aki egészen este 21 óráig marad, hogy én - ezen az egy napon kivételesen  - 19 órakor leléphessek kortárs táncra. (Ennek az előzményeiről majd később. Figyelem, előzménybejegyzés kilátásban!) Nyári szünet is van, ami pedig azt jelenti, hogy minden nap 7.30-20.30-ig vagyok szolgálatban, azaz többnyire napi 13 órás munkarendben, és ha bárkiben felmerülne a gondolat, hogy azért biztosan akad itt-ott szusszanásnyi idő napközben, annak álljon itt tanulságként a mai nap jegyzőkönyve (ami mellesleg "csak" 11 órás volt, azaz a "legkönnyebb" napom a héten).

Ma reggel 5.40-re állítottam az órát, mert – mint minden nap – előző este, hulla fáradtan fellelkesültem, hogy de majd kialszom magam és akkor reggel! … amiből aztán többnyire az van, hogy szépen átállítom az órámat 7-re, ahogy tettem ezt ma is, addig pedig visszaalszo, amely művelet azonban ma valamiért nem sikerült, úgyhogy bár 7-kor kecmeregtem ki az ágyból, szépítő alvásból nem jutott igazán sok. Gyors zuhany, hajmosás, fél 8-ra lelibegés a konyhába, Pamnek reggelikészítés, Martintól büdzsékunyerálás, illetve instrukciók begyűjtése a vízvezetékszerelő kifizetéséről, borítékban nagy összeg, aláírandó, szabadon kisebb összeg, ami csak egy keret, nem biztos, hogy mind kell, majd a szaki megmondja, csak írja a többihez és írja alá, rendben, vettem, közben Pam már jön is le a lépcsőlifttel (?? ez így van magyarul?), indulhat a nap.

A szép az egészben az, hogy ugyan iskolaidőben kizárólag Pamre kell majd koncentrálnom csütörtök reggelenként, a szünetben itt a két gyerek is (illetve kb. 10 óráig csak egy, mert Ellie annál előbb nem szokta tiszteletét tenni az ébrenlévők körében), így mellettük a gondozói feladatok ellátása (vagy éppen fordítva) elég nagy kaland. 8-ig én is megreggelizem, utána fél óra alatt online shopping intézése, majd Pamnek szólni, hogy hívja fel az orvosisegédeszköz-szállítókat az új ülőpárnája miatt, amit megrendeltek, de mégsem rendeltek meg, de mégis megrendeltek, és akkor mégis intézni kell a kiszállítattását. Közben leesik, hogy a másik bevásárlólistán árválkodó borotva eszembe jutott még a rendelés előtt, de aztán mégis elfelejtettem, úgyhogy gyorsan próbáljuk meg módosítani a rendelést, még megy, remek, de időközben az ASDA kifogyott a négy- és ötpengés szerkezetek mellett pár hónap elteltével avíttá vált típusból, amit Martin használ, tehát rendelésmódosítás módosítás nélküli elfogadása – és Bogi, kérdezed, hogy miféle aktualitása van a Shakespeare-daraboknak, hát kérlek, ez itt a Sok hűhó semmiért tökéletes példája –, majd Pam felkísérése az emeletre, hogy mosdóba tudjon menni, aminek az elején és a végén szintén asszisztálnom kell. A kettő között Seannak reggelikészítés kukoricás-tonhalas szendvics formájában, majd az érkező vízvezetékszerelő kikérdezése napirendjéről, végül közös megegyezés alapján a pénzügyek spontán lerendezése, így mindegy, hogy ki mikor megy el, vagy hogy  ő meddig dolgozik ma a háznál. Épp időben vagyok ahhoz, hogy fel tudjak szaladni Pamnek segíteni, amikor is a szakirohangáláshoz nyitva hagyott ajtón kopognak, leviharzom, Amazon csomag érkeztetése Ellie számára. Nevet bediktál, aláír, viszlát, rohan vissza a lépcsőn az emeletre.

9:15, időközben Ellie felkel, hiszen ma műstrand- és vidámparkba megyünk, nagy az izgalom. Szerencsére a reggelijéről maga gondoskodik, így én megpróbálok némi aktivitást kicsikarni Pamből, de mindhiába. Sean közben a multitaskingot gyakorolja szorgosan: tévénézés közben játszik a telefonomon. A lényeg, hogy a fontossági sorrend a helyén van. Jön az isteni szikra, ha Pam semmit nem akar csinálni, akkor hozom a gépemet, és nézzük meg, milyen musicalekből lehet majd válogatni a ház befejezését megünneplendő West End-látogatás apropójából. A jelek szerint most még ez is jobban érdekel engem, mint Pamet, de nem adom fel, és hosszas tartalomolvasgatás, illetve oldalbetöltésre várások után leszűkítjük a kört 7 db musicalre. Éljen. Közben érkezik Ellie, lecsap a gépre és elkezdi böngészni a gyerekmusicaleket, én javaslatot teszek közös családi ÉS KÜLÖN csak felnőtt színházlátogatásra, de akkor legyen inkább csak a gyerekekkel, mondja Pam, én meg mondom, hogy oké, csak rám akkor ne számítsatok (ez utóbbit persze – egyelőre – csak magamban). Ekkor újabb látogató érkezik a nyitott ajtón, leszaladok, újabb csomagok, megjöttek a friss ruhadarabok a nyaralásra. Persze a zöld sortban nem kék, hanem lila a csík, úgyhogy az MINDENKÉPPEN visszaküldendő, mert hát a kék az szuper, nade a lilával MINDENKI kinevetné Seant. rendben, akkor az megy vissza majd az én tenisztopommal együtt cserére.

11 óra lesz, lemegyünk, Pam megpróbálja utolérni a párnásokat, sikerül, de ismét a “mégsem adták le a rendelést” nem várt fordulat következik a szappanoperában, már nem nagyon követem. Cipőfeladás, kerekesszékre lábtartó felcsatolása, gyerekeknek útravaló, nekem túlélősaláta bepakolása, negyedkor végre érkeznek a szállítók, így mi is nekiindulhatunk. Kint borús ég, szél; esernyő és sál bebiztosítva, ami egyáltalán nem jut eszembe, az a napszemüveg és a naptej, hiszen még a buszmegállóban is orkánerejű szél borzolja a hajamat és a kedélyemet. Mire a fél órás buszút végére érünk, természetesen az utóbbi két tárgy hiányzik égetően, az előbbieket pedig teljesen feleslegesen cipelem a pakk tetejében. Így aztán a gyerekek ringlispíren fejjel lefelé lógásának kötelező szemmel kísérése során említett páros szervem sokszorosan kifolyik a tűző naptól, és pecsenyére sülök, ahogy az meg van írva.

Gyerekek fejjel lefelé lógása közben életmentő saláta elfogyasztása (bölcs döntés, ugyanis, mint kiderül, később esély nem lenne rá), majd tegnap délután 3 óra óta készülő válasz-sms befejezése (azaz átfogalmazása, hiszen a hirtelen lelkesedésnek majd' 24 órával később némileg megkopott az aktualitása) és elküldése. Fényképezés, majd újabb zsetonok vásárlása további fejjel lefelé lógás céljára, és annak felismerése, hogy rendkívüli visszafogottság esetén sem fogunk tudni nemhogy spórolni, de kijönni sem a mai napra kapott, Martin szerint (és szerintem is) túlságosan sok pénzből. Csakhogy ez a hely drága, sőt, nagyon, orbitálisan-pofátlanul drága.

Ellie ebédelni akar, persze Sean még nem szeretne, előbb inkább felülne még erre-arra… tehát ebédelünk. Fish and chipses bódé becserkészése, lemondó kutakodás a pénztárcában a holnapi mozipénz megdézsmálásával, bár a drága fish and chips jó, és végül hárman esszük meg (hiába, még mindig éhes vagyok, lecsúszik egy kis chips, amit már egyik gyerek sem bír megenni). Ebéd közben sms jön Martintól, hogy jáj, negatív, a pénzt mégse úgy adjam oda a szakinak, és reméli, jól érezzük magunkat; gyerekekre tekintettel a felénél elharapott kármkodás, de hát, válaszolom, már odaadtam, tehetek esetleg valamit az ügy érdekében, és mellesleg igen, a gyerekek nagyon élvezik a napot. Ellie köti az ebet a karóhoz, így e-mailben néhány kép küldése a fentiek bizonyítékaként Martinnak, jön a válasz, hogy igen, valóban úgy tűnik, jól szórakozunk (a miheztartás végett: én egyik képen sem szerepelek). Ebéd után újabb ringlispírre akarnak ülni, felajánlom, hogy majd elkapom a fish and chipset röptében, amikor fejjel lefelé elengednek a záróizmaik, és az aktuális négy perc után nem is állunk olyan messze a valóságtól ezzel a kijelentéssel, noha a záróizmok azért hősiesen kitartanak a nap végéig.

Fogy a zseton, kellene desszert, de wc-re is kéne menni, de jó, van is a közelben, ám csak mobil, kézmosási lehetőség nélkül, a hólyagzáróizmokat virtuális energiatartalékaik kiaknázására sarkalló szagokkal, na, akkor ezt inkább kihagynánk. A jégkrémesbódé felé vesszük az irányt, ezt már saját pénzből fizetik (többek között az ilyenekért is imádom őket), mentafagyival leülés az ebéd helyszínén, üdítővásárlás fontolgatása majd kivitelezése (szintén saját zsebből már). Éppen laza lenne minden, amikor Seant megcsípi valami, fájlalja, drámázik, dagad, jááháháj, hát átrohanok én a szemközti bevásárlóközpontba kálciumért, ugyan, most már mindegy, mennyire szállunk alá a túlköltekezés poklára, hadd szóljon. Kimegyek, kézre pecsét, hogy visszajöhessek, rohanás, az előző vasárnap a bevásárlóközpontban tett első látogatásom utólagos belátással rendkívül hasznos emlékeinek felidézése a gyorsabb ügyintézés érdekében, megvan a Boots, mérgezettegér-szindróma, végre megvan a kálcium, 3,59 font, MENNYI?, fizetés, gyors rohanás a mosdóba, ha már egyszer itt vagyok, majd futás vissza a műstrandra, 10 helyett 20 perc alatt meg is járom, közben Ellie-vel leesemesezzük, ki merre jár. Van még egy környi zseton, arra még beneveznek, Ellie bölcsen nem fejreállítósat választ – Sean pedig még nem bölcs. Pamnek sms küldése, hogy 4 helyett 5.30-ra haza is érünk. Végre elindulunk, egy élmény volt.

Buszmegállóban összefutás Ellie új barátnőjével, annak nővérével és anyukájával, ők is ugyanazzal a busszal jönnek, éljen, így a hazafelé fél óra alatt jut időm némi fejből kifelé nézésre. Átszálláskor Seannak mosdó kell, tehát Costa Café megcélzása, alibi feketeribizli-málna fruit cooler vásárlása mosdóért cserébe (de csak mert lelkiismeretesek vagyunk, amikor ugyanis belépünk, épp senki nincs a pultban, akár el is sunnyoghatnánk a mellékhelyiség igénybevételét), az italt aztán hárman fogyasztjuk el hazafelé, úgyhogy ezt is hozzáírom a közös költségvetés kiadási oldalához.

17:40-re hazaérünk (ma metrósztrájk van, kicsit zsúfoltak az utak), Sean behajtja a tegnap a 4 órás hazaérkezés tudatában tett ígéretemet, hogy Sherlock Holmes-os társasjátékot játsszunk, így mosdóba menetel nélkül, azon izzadtan, lerongyolódtan gyümölcsöt készítek nekik, majd 25 percünk van egy ügy felgöngyölítésére, sok szerencsét. Együttműködős formát választunk, így 18:20-ra éppen befejezzük a játékot – bár azt nem mondanám, hogy megoldjuk, mivel az összes bizonyíték ismeretében is homályosak a tippjeink, bár én azért nagyjából beletrafálok a forgatókönyvbe, hurrá, rám fér egy kis sikerélmény -, tíz perces vacsora felrakása, mosogatás, gyümölcskészítés ismét, közben Ellie duzzog, mert elment az Internet, így az élménybeszámoló kicsikarására tett kísérleteim kudarcba fulladnak. 18:40-kor felviharzás zuhanyozni, napégést leápolni, sminket igazítani, tánccuccot bepakolni, inni, inni, inni. Martin közben írt, vízvezetékszerelői kifizetés megbeszélve, minden oké. Majd a buszról válaszolok.

A hiányzó Internetet már nem sikerül megjavítanom.

...

Avagy röviden-tömören: most már tudjátok, miért nem írtam blogot két jóégmárhárom hónapja :D.

Joy-napok

Na nem csak az ezer éve tervezett, és így a kuponokkal némileg olcsóbb bevásárlásról volt szó, hanem az egész előző hétről, amikor végre olyan jól éreztem magam Magyarországon, ahogy mindig is szerettem volna, de igazából csak most, őshonos turistaként volt rá lehetőségem. A verőfényes, de nem agresszív napsütés, a kabátmentesség zálogául szolgáló nyári hőmérséklet, a Zsigmond Vilmos kiállítás, a moziK (így, többesszámban), végre-végre-végre egy óra a világ legjobb spinningedzőjével - miután amúgy is késésben hússzor eltévedtem az Astoria aluljárójában, és már majdnem meggondoltam magam, amikor aztán mégsem, így sikerült befutnom a Candymanre, mert a sors megjutalmaz a jó döntésekért :) -, a sima járdafelületek, illetve magassarkú-kímélő macskakövek (érdekes módon mind a természeti, mind az emberek által kialakított környezetre jellemző az agresszivitás hiánya szemben a brutálisan tolakodó angol széllel és a brutálisan kiálló, cipőgyilkos járdakövekkel), valamint legfőképp a világ legjobb ikertesója és a barátok segítségével sikerült pont olyanná tenni ezt a hetet, amilyennek terveztem, és ez nagy szó, mert mostanában nem igazán érzem, hogy - egy frappáns képzavarral élve - aktívan tudnám előre gördíteni az életem kerekét.

Stikában fotózott Oscar-, Emmy- és Bafta-díjak, mert ilyet nem látunk minden nap. Zsigmond Vimos a boldog tulajdonosuk.

Somindennel vagyok adós itt a blogon - többek között még egy brüsszeli élménybeszámoló is szerkesztési fázisban rekedt, de több apropója is van, úgyhogy nem marad a mappám fenekén -, így még arról sem írtam, hogy pár hete sikerült átélnem az első igazi "hal a vízben" élményemet itt, Londonban, amikor is testületileg elmentünk megnézni az Almodóvár filmjéből készült Nők a teljes idegösszeomlás szélén című darabot. A részleteket majd később, de a lényeg az, hogy sikerült megteremteni egy minden ízében európai, kontinentális európai életérzést, amelyről így véletlenül kiderült, hogy éppen az én természetes közegem.

Lelkesít, gyógyít, felemel. A legmélyére megy és megmutatja, mire képes, ha merünk nem hazudni magunknak és hűek maradunk legjobb önmagunkhoz. A filmet még nem láttam, de a darab szenzációs.

Ez a fajta ismerősség - szemben a komfortzónát jelentő sziszifuszi küzdelemmel, aminek semmi értelme nincs, de hogy alaposan ismerem, ezért tudom, mire számíthatok, ahhoz kétség sem fér - éltető, és az ilyen energiáktól lettek örömnapok a magyarországi órák. Az én világomat értő emberek fizikai közelsége nagyon sokat jelent, épp annyit, amennyire Londonban hiányzik. Nagyon hálás vagyok az e-mailnek, a facebooknak és a skype-nak, de a mindennapok jelentős részét mégiscsak olyan emberekkel töltöm, akik egyrészt nem felnőttek, másrészt pedig ha ritkán mégis azok, akkor nem érnek rám, ami teljesen a helyén van, csak ez nem változtat azon, hogy mindez - megspékelve a lehetetlen munkaidővel, valamint az anyai és házvezetőnői teendők párhuzamos ellátásának terhével - rendkívül magányossá tesz, és rá kellett jönnöm, hogy ennek megfelelően, minden ellentétes irányú erőfeszítésem ellenére szeptember óta egyetlen barátot sem sikerült szereznem. Az előző lányt, aki nyaralni ment haza tavaly augusztusban, de sosem tért vissza, állítólag az is traumatizálta, hogy nagyon elszigetelődött itt - de nagyon hamar rájöttem, hogy bár nálam tíz évvel fiatalabb, az angoltudása pedig alapszintű volt, egyáltalán nem ez volt az elmagányosodása oka. Én a kezdetektől minden erőmmel azon vagyok, hogy ne ragadjak a négy fal közé, de a körülmények finoman szólva is ez ellen dolgoznak. Rengeteg dolog ésszerűtlen itt, amitől folyamatosan úgy érzem, hogy árral szemben próbálok működni, ami felőrli a munkaidőn túlra maradó energiákat. Otthon pedig minden csak egyszerű volt; velem, a szándékaimmal, a gondolataimmal egyirányú. Persze őshonos turista minőségemben, ezt ismét ki kell hangsúlyoznom.

Mivel elsőre túlzásnak, világi hívságnak, illetve részemről felületességnek tűnhet, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítok a magassarkú-viselésnek, hagy fejtsem ki, hogy esetemben miért áll fenn egyenes arányosság e tevékenység és a boldogságérzet között :). Az egész a láthatóságról szól; arról, hogy azt veszem magamra, ami engem képvisel, ami jólesik, nem pedig azt, ami megfelel a naphosszat betöltött funkcióimnak - reggel és délután "mindenmindegyneki" farmer és póló a gyerekekkel járó esetleges koszfajták elviseléséhez, strapabíró edzőcipő a lábbeligyilkos utakhoz és a parkot átszelő, harminc másodperces "buszelkapó" sprintekhez; napközben a háztartásikosz- és az eltüntetéséhezszükségesfizikaierőkifejtésseljáróhőleadás-kompatibilis "mindenmindegyneki" takarítóruha (a.k.a. edzőruha), délután-este pedig "mégannálismindegyebbneki" ruha a főzéshez és a zsírfoltokhoz. Én ellenben nagyon szeretek a hangulatomnak megfelelően felöltözni, és a tinédzserkori ízlésficamos útkeresés után élvezni, hogy végre olyan ruhákat veszek fel, amelyek a leginkább összhangban vannak velem, a legjobban láttatnak, és amelyekben a legjobban érzem magam. Ez egy végtelenül szubjektív érzés, de épp ez a lényege. Csak a saját élményem számít. Ennek a szempontnak a folyamatos megtagadását ezért nehezen viselem, nem beszélve arról, hogy a lapos cipőkben szenvedek, én négy-öt centis sarokban vagyok egyensúlyban, amiről talán a lúdtalpam tehet, esetleg a testem súlyponteloszlása, nem tudom, csak az a biztos, hogy én és a fitnesztermen kívüli edzőcipő, az három, tízből tízszer biztosan nem viselném, és amikor állandóan rákényszerülök, akkor felgyülemlik bennem az igény a jóval természetesebb életteret biztosító magassarkúk és járulékos ruhadarabok iránt :).

Ildi PradátCCC-t visel

A koronát négy nap alatt rám varázsoló fogorvos, a régóta esedékes wellness-ről gondoskodó kozmetikus, a céges számlát kedvesen és együttműködően megszüntető banki ügyintéző, a netes rendszerben megjelenő "minden jegy elkelt" felirat ellenére beszerzett jegy a Notes on a Scandal vetítésére és azt követő beszélgetésre Judi Dench-csel (amit végre hétvégén tartanak!), valamint a lakástól öt percre lévő bevásárlóközpontban felfedezett paleós cukrászsütik mind fontos összetevői a laktózmentes boldogságnak, de a prímet természetesen az egyetlen és (az azonos DNS ellenére) megismételhetetlen ikertesóm és a fantasztikus barátaim viszik, akikkel kölcsönösen nagyon-nagyon örülünk egymásnak minden alkalommal, amikor találkozunk, és mivel ilyen élményben csak az utóbbi pár évben volt részem, ez az, ami a leginkább hiányzik ebben a negyedik zónás (értsd: faluvégi) elszigeteltségben. Ezúton is köszönöm, hogy vagytok, és akikkel most nem sikerült találkoznom, azoknak ígérem, hogy legközelebb kevesebb lesz a fogorvos és a banki ügyintézés. Tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy végre olyan emberek vannak az életemben, akikkel kölcsönösen jobbá tesszük egymás itteni élményeit, és ez a jövőben is fő szempont marad.

Én legközelebb augusztus második felére tervezek Joy-napokat, azzal a különbséggel, hogy akkor Martinék is éppen Pesten nyaralnak majd, de nem hiszem, hogy nagyon keresztezzük majd egymás útját. Továbbá szeretném hangsúlyozni, hogy ezúttal sem vettem tényleg semmit, amire nem volt szükségem csak azért, mert kuponkedvezmény járt rá. A szennylap pedig - "Ugye, látod, hogy Jessica Chastain rosszul tartotta maga elé a kezét, ezért teltebbnek tűnik, tehát te soha ne kövess el ilyen hibát!" What the effing fuck? - rendeltetésének megfelelően a szelektív hulladékgyűjtőben landolt. Remélem, a fiatal lányok egészséges testképének kialakításáról szóló könyvet nyomtatnak majd belőle.

Brüsszel, 2-3. nap

Amint azt valaki igen okosan kifejtette, a munka ellentéte nem a kikapcsolódás, amely többnyire igen aktív és zsúfolt tevékenység, hanem a semmittevés, amiből egyenesen következik, hogy a mostani szabadságom alatt sem pihenek igazán. Brüsszel teljesen beszippantott, ráadásul éjjel még az Egy csodálatos elmét és a Pretty Womant is elkaptam a tévében, úgyhogy utóbbit végre felnőtt fejjel is megnéztem (alig tárgyiasítja a nőt az egész filmen át - egy ponton konkrétan egy Cartier nyakláncként utalnak Vivienre, most tényleg? -, ám Julia Roberts tényleg micsoda színésznő, a casting tökéletes), és a két éjszakai átlagos alvásmennyiségem egyelőre öt órára rúg. Meglévő holland és francia nyelvtudásomat összetéve még péntek este megtudtam a kiírásokból, hogy a hotel előtt közlekedő villamost szombattól két hétig felújítják - ez annyira tipikus -, de szerencsére arrafelé első nap letudtam a nézelődést. A központba ugyanis éppen az ellenkező irányba vezet az út, és euforikus élmény, hogy újra képes vagyok átlátni a csatlakozásokat, megtervezni az útvonalakat és emlékezni rájuk internet nélkül is. Két és fél nap alatt sikerül kiigazodnom magamtól Brüsszel központjában, gyalog is eltalálok bárhová; idejét nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyet.

Amint az lenni szokott, utazáskor néhány fontos kellék minden igyekezetem ellenére otthon marad, miközben biztosan akad egy-két utólag feleslegesnek bizonyuló darab. Ezúttal egész jól állok, kivéve azt az orbitális buktát, hogy a gondosan betervezett sorozatmaraton - direkt nem hoztam az újonnan beszerzett dvd-ket, mondván, majd a laptop - a külső winchesterem teljes figyelmen kívül és szobai polcomon hagyása miatt meghiúsult. A skála másik végén jobban teljesítettem, csak némi ételt kell majd hazavinnem, de azt is csak azért, mert váratlanul kiderült, hogy van olyasmi a brüsszeli kínálatban, amit megehetek, így hát meg is ettem. De erről majd később.

A hiányokra visszatérve, szombat reggel elindultam az öt percre lévő bevásárlóközpont nagyáruházába, hogy beszerezzem végre a hőn áhított evőeszközöket, illetve fogkefét, mivel mondanom sem kell, hogy az egyesült királyságbeli elektromos fogkefék dugasza nem illik az európai szabványba. Komolyan, hogy nekik miért kell mindig mindent másképp csinálni? Fel nem foghatom. Ráadásul ehhez még adapter sincs, fél órás netes böngészés után találtam egyetlen olyan fórumot, ahol részletesen leírták a szabványbeli különbségeket, de az internetes közösség tagjait meglepően kevéssé izgatja ez az igen bosszantó kérdés. Tegyük fel, hogy nem négy napra jövök, hát nagyon utálnám, hogy hetekig a manuális verziót kelljen alkalmaznom, és nem azért, mert derogál sikálni, hanem mert nem véletlenül tértem át az elektromos verzióra. Meg egyébként is, na, ez már aztán tényleg csak felesleges különcködés a britek részéről. Mondjuk ha vettem volna egy, az europlugot brit háromágúra alakító adaptert, és abba veszek egy olyat, ami a háromágút a brit kétágú, fürdőszobaira alakítja, nem lett volna probléma, de hát ez az angolokhoz híven praktikus megoldás utazás előtt nem jutott eszembe. Az ott motoszkált bennem, hogy vigyek sima fogkefét, hátha nem lesz konnektor a fürdőszobában, méretproblémákra azonban naivan nem gondoltam. Persze a hotelben van hűtő, a tönkrement lámpát kicserélik, mire visszaérek a városból, az áram pedig csak másodpercekre megy el négy-öt alkalommal egy nap, és magától újraindul minden, amikor visszajön, úgyhogy gondolom, egy szavam sem lehet.

Tehát bevásárlóközpont, Carrefour. Kint természetesen minden szürke, párás, nagyon szeles az idő és metsző hideg van, de én Londonban edződtem, tehát az öt perces sétához felveszem a magassarkú csizmát és a Zagabo kabátot, és kisminkelem magam, normálisan, nem három perc alatt félálomban, mint a hétköznapokon általában, majd nekiindulok. Találok mindent, fogkefét, utazó méretű szájvizet, amit ha már meglátok, megveszek, mert a litereset mégsem akartam elcipelni Londonból, és teljes a Galler-kínálat, úgyhogy ott meglehetősen hosszan leragadok ajándékot válogatni. Közben jövök rá, hogy ellenőrizzem az összes típus összetevőit, és a tejet és glutént csak nyomokban tartalmazó étcsokis-mogyoróson annyira fellelkesülök, hogy ötöt be is rakok a kosárba, meg egy előző nap már letesztelt kávésat is, csak hogy biztosítsam a változatosságot. Ezek után sor kerül az ajándékvásárlásra is, a család a legjobbat kapja majd. Sajnos Sean utál mindenféle magot, és a kókuszt sem szívleli, úgyhogy maradok a nugátos alapdaraboknál (mondjuk azok az egykori kedvenceim, rettentő finomak, mindenképpen kóstoljátok meg, ha erre jártok). Személy szerint viszont a kókuszos nugátkrémes-fehércsokisért vérzik a szívem, holott utálom a fehér csokoládét, de ez a kombináció verhetetlen, és egyelőre nem úgy néz ki, hogy valaha ehetek még belőle. Persze reményhal, meg minden.

Újabb ajándékok. Hiába mentettem el minden irányba forgatva, csak és kizárólag oldalt volt hajlandó feltölteni a rendszer, úgyhogy így marad.

Keresd a Noix de Coco-t! (Segítség: citromsárga)

A (Carrefourban hirtelen fejben elkülönített) csokiköltségvetés kimerítését követően elkezdek nézelődni végső küldetésem teljesítése céljából, megtalálom a konyhai részleget, ébred a reményhal, habverő, konzervnyitó, igen!, tortalapát, kések, a lelkem egyre jobban repes, és akkor igen!, ott jobbra fent megtalálom! Műanyag kanál, villa és kés! Ugyan húsz darabos a csomag, de az előző esti hiábavaló keresgélés után úgy érzem, ez már csak a száz egyötöde, és 1,90-ért igazi vásárt csinálok, máris landol egy csomag villa és kanál a kosaramban, vége a nomád életmódnak. Immár megnyugodva elindulok csendes ásványvízért, minek örömére sikerül extrán szénsavasat vennem, mert nem, még mindig nem tudok sem franciául, sem hollandul - bár valljuk be, az "intensement" szóra gyanút kellett volna fognom, a színkódok keverése viszont csak arra jó, hogy összezavarja az embert, így az Evian után szabadon megveszem a piros kupakos üveget. Nagy hiba.

Ezen az sem segít, hogy a kasszánál franciául folytatom le a teljes párbeszédet, és még értem is, amit kérdeznek tőlem. A párizsos (ez kisbetű?) táskámmal és a londoni látványosságokkal díszített bevásárlószatyrommal mondjuk kicsit feszengek, kellene már az a brüsszeles (szintén...?) táska, attól komformabb turistának érezném magam. De tényleg kell, ez az egyetlen dolog, amit terveztem venni magamnak, mivel a párizsos kissé megroggyant már a használatban.

Délután kisüt a nap, úgyhogy a hétvége megtervezése után felkerekedek egy kis városnézésre. Estére kinézek egy szórakozóhelyet, ami egy metrómegállóra van tőlem és nagyon ígéretesnek tűnik, vasárnapra marad egy ingyenesfizessamennyitgondolsz városnéző túra, délutánra pedig az Atomium, amely szintén az én metróm vonaláról megközelíthető. Hétfőre hagyom a képregénymúzeumot és a Parlamentáriumot, legalábbis elméletben. Offline térkép elmentve, metró- és villamosvonalak kinézve, megjegyezve. Csak ekkor jövök rá, hogy a képregénymúzeum a hoteltől tíz perc gyaloglásra van, így a Grand Place felé útba ejtem. Mire a központba érek, beborul az ég és lehűl az idő, de még ez is kispálya az összes éghajlat valamennyi arcát egy nap alatt produkáló londoni "tavaszhoz" képest, szemem sem rebben, esernyő nincs is nálam. Közben tíz évvel ezelőttről felismerem a főtér nagy épületei mögött kígyózó, szűk kis utcákat az éttermekkel és szuvenírboltokkal, kezd összeállni a kép. Fényképezés után elindulok táskavadászatra, és megtalálom a tökéletes darabot, amelynél újabb és tetszetősebb dizájnt csak egy helyen látok később, viszont drágábban, így összességében nagyon jól járok.

Beszippant, mint az örvény :)

Egy kilométeres embersor mögött felfedezek egy népszerű sültkrumplizót, ami a belga csoki mellett egy újabb, számomra tiltott belgikumot (?) árul. Az állandó levesből és nyers fogásokból álló étrend miatt szinte fáj a sült étel illata, de tovább megyek a Manneken Pis irányába, legalábbis ekkor még azt hiszem. Minden igyekezetem ellenére sikerül eltévednem, nem is értem, mi történik, megyek oda-vissza, a fenébe, eddig olyan jól ment ez a térképezés, de nem, semmi, teljes blokk, pók a falon, úgyhogy amikor rálelek egy villamosmegállóra, legyőzötten lekullogok (igen, itt a villamos a föld alatt (is) megy, egyelőre nem sikerült kiderítenem, hogy miben más, mint a metró, mert az meg ugye Pesten meg Párizsban is megy a föld fölött is), innen már egyenes út vezet haza. Éhes és fáradt vagyok, úgyhogy táncolás helyett bekucorodom a tévé elé a maradék normális ételre emlékeztető muníciómmal és filmet nézek. Talán ostoroznám magam érte, ha sokszor döntenék így, de az az igazság, hogy egy jó kis pihentető semmittevés (na, megérkeztünk) ugyanúgy hiányzik a mindennapjaimból, mint a buli, úgyhogy most ezt a sorrendet választom.

Botanique - itt lakom

 

A képregénymúzeum, egyelőre kívülről

És a főszereplők, itt nem csoki, hanem képregény formájában.

  

Megérkeztem

A jegesmaci helyében én sem ereszteném.

Á, nem is néz ki jól...

Ma reggel verőfényes napsütés fogad, amikor fél 8-kor kivakarom magam az ágyból, hogy időben odaérjek a 10 órakor kezdődő városnézésre, amire tegnap sikerült regisztrálnom, és ami - mint utóbb kiderül - valójában 10.30-kor kezdődik, de ugyan kinek kell az a plusz fél óra alvás, amikor a jéghidegben várakozva is eltöltheti, nem igaz? Az "ingyenes", spontán szerveződő túra koncepciója nagyon tetszik, bár biztosan csak nekem új, de a hétvégén pangó Couchsufinges programok híján nagyon megörülök ennek a random összeverődő emberekkel való találkozónak. Van itt építésznek tanuló olasz lány, dél-afrikai család, ahol a lány Leidenben tanul, és az őt meglátogató szülőkkel közös kirándulást tesznek most Brüsszelbe, illetve egy Birminghamből érkező japán csoport, meg egy Londonban élő magyar ex-fordító :). A túra nagyon érdekes, rengeteg dolgot megtudok, amit négy nap alatt biztosan nem lett volna időm felfedezni, például hogy a Camino útvonala áthalad Brüsszelen, hogy a tőzsde mint olyan belga találmány, hogy két helyen áll még a középkori várfal, hogy Brüsszelnek korábban volt egy folyója, de beépítették és föld alatti csatornarendszerré alakították, csupán egy helyen rekonstruálták a vizet a 19. századi építkezések során feltárt eredeti mederben; hogy a folyója miatt volt Brüsszel olyan fontos kereskedelmi központ, és az egykori fő kereskedelmi útvonalon találjuk ma is a legjobb éttermeket (a fáradt utazók legnagyobb örömére); hogy hová nem szabad beülni, hogy melyik sültkrumplizó nagyon jó, hogy a Neuhaus legelső csokoládéboltjában még ma is a család korábbi tevékenységéből fennmaradt gyógyszertári szekrényekben kínálják az első osztályú csokoládét, és hogy a csokoládéházak (pl. Leonidas, Neuhaus, Godiva, Galler) melletti elköteleződés pont olyan, mint a focicsapatok iránti rajongás - mindenki egyetlen egynek fogad hűséget, és minden kilengés árulásnak számít. Ezt csak megerősíteni tudom, mindig a Galler, örökkön-örökké :). Ami nekem nem volt újdonság, az az, hogy a képregény jellegzetesen belga műfaj, és Tin-Tin, illetve Lucky Luke mellett a Hupikék törpikék világa is innen származik.

Messze vagyunk még az Atomiumtól, Törpapa?
Most már igen.

Süt a nap!

Én és a liege-i gofri egy képen, jeeee.

Manneken Pis

Ízelítő a falfestményekből

Középkori folyómeder

Delirium kávéház, több mint 3000 féle sörrel és egy Guiness-rekorddal

És az egyenlőség jegyében a Janneken Pis :)

A legjobb orvosság minden bajra, gyógyszertári szekrényekből.

Induláskor egyébként a tiltólistán szereplő ételek (lényegében minden, ami boltban megvásárolható) közül a chipset választom, hogy délután egy óráig ne haljak majd éhen. Kis csomagot veszek, már itt is van ilyen - másfélszer annyi van benne, mint a brit verzióban, lényegében egy nagy csomag felének felel meg, de az igyekezet mindenképpen dicséretes. Mire végzünk a városnézéssel, és Camille, a túravezető lebeszél az Atomiumról, eldöntöm, hogy márpedig én megkeresem a tegnapi kilométeres sort generáló sültkrumplizót és veszek magamnak egy adagot, mert nem bírom tovább. Az intuíciómra hagyatkozva és a papírtölcsérekkel szembe jövők sűrűsége alapján rovom a macskaköves kis utcákat, néhányat felismerek tegnapról, majd egyszer csak belebotlok a Galler márkaboltba. Bár sok babér számomra itt nem terem, rendíthetetlenül bemegyek. A pultnál tábla hirdeti, hogy bátran kérdezzük az eladókat az allergénekről, mivel folyamatosan fejlesztik a recepteket, így érdemes mindig ellenőrizni, mivel szolgálhatnak. Persze a súlyos laktózérzékenység a Galler márkaboltban olyan, mint űrsétára indulni szkafander nélkül, de a gofris-pralinés-sültkrumplis-csokoládéfondüs-palacsintás kirakatok hatására már ölni tudnék bármiért, ami ezekben az üzletekben kapható. A kirakatból macaronok mosolyognak rám, és mivel az elmúlt napokban kiálltam a tojásfehérje-próbát, csak a tej a kérdéses. Előttem brit turisták közlik a nagyon kedves eladóval, hogy kifejezetten ajánlották nekik a Gallert, az ismerősük a lelkükre kötötte, hogy a ez a legjobb belga csoki, azt meg kell kóstolniuk, amire nem tudok mást, csak bőszen bólogatni. Meglepő kérdésemet (tejmentes macaron? vaj van a közepén...) és kínjaim rövid ismertetését követően kapok ajándékba egy 85% kakaót tartalmazó pralinét, ami számomra is ehető. Továbbra is elkötelezett Galler-hívő maradok :).

A desszert után jöhet a főétel, eltalálok a megfelelő helyre, épp egy rövidebb sor végére csatlakozom rá, így "csak" tíz percet kell várnom a jéghidegben a sültkrumplimra. Egy féltégla súlyú tölcsérrel a kezemben indulok haza, az út metróval és villamossal összesen tíz perc. Ez aztán az élet. A krumplit még további húsz percig gyűröm, és még este 11-kor sem vagyok éhes. Meg rosszul sem. Néha csak annyira jó "normálisnak" lenni, nem másnak, nehéznek, furcsának, rendszeridegennek, számkivetettnek.

Délután a három napitöbb hónapos alváshiányt pótolom, az Atomium legközelebbre marad, mivel biztos vagyok benne, hogy lesz még alkalom, beleszerettem ebbe a városba. Ráadásul a városnézés során megérintettem az erre hivatott szobor mását (mert az eredetit renoválják, de a babona nem ismer határokat), úgyhogy most már egyértelmű, hogy visszatérek még Brüsszelbe. Camille továbbá felhívta a figyelmünket a falfestményekre, amelyek a város több pontján megtalálhatók, és a hagyományokhoz hűen képregényjeleneteket ábrázolnak, a kivitelezésüket megszervező cég honlapján pedig megtalálható az összes ilyen cím, amelyeket képregénytúraként végig lehet járni, ráadásul útba esik a képregénymúzeum is, így megvan a holnapi bővített program. Lehet, hogy a Parlamentárium is legközelebbre marad, és tartok majd egy EU-túrát. Hihetetlen, hogy meg tud lepni az élet. Az olcsó jegy miatt választottam Brüsszelt, kissé randomnak is éreztem, hogy most miért pont ide, csak hogy ne Londonban legyek, de jobb helyre nem is tévedhettem volna. Talán hamarabb a szívembe lopta magát, mint London, utóbbi pedig az elmúlt pár hónapban erős aknamunkával kezdte ki az elkötelezettségemet. Az okokat - többek között - lásd fent. Kontinentális Európa kell nekem, itt olyan vagyok, mint hal a vízben, míg Londonban minden valahogy pont az ellenkezője annak, ami számomra természetes. Nem csalódtam benne, csak nehezen élhető. Meglátjuk, mi lesz ebből.

Brüsszel, 1. nap

Azon túl, hogy mint utóbb kiderült, nyaralás céljából sikerült a vélhetően egyetlen olyan várost kiválasztanom a kontinensen, ahol áprilisban hidegebb van, mint Londonban, a szokásoshoz képest meglehetősen zökkenőmentesen zajlott az utazás.

Reggel még egy hajvágás is belefért és végre profi, hozzáértő szakemberhez kerültem, aki londoni viszonylatban még megfizethető, voltak ötletei arra, hogy mit kezdjen a hajammal - ami így önműködően mindig ugyanarra fog orientálódni, akkor is, ha én szárítom majd be - és nekem is tetszik. Így felfrissülve indultam a St. Pancras állomásra, bár időközben be-beugrott, hogy néhány dolog otthon maradt, aztán még néhány fontos, rengeteg szervezés után összekészített élelemmel kapcsolatban is elfogott a frász, hogy bekerültek-e a csomagba.

Azzal nem volt gond, ám amikor a vasútállomáson megláttam a biztonsági ellenőrzést, azonnali stresszreakciót produkáltam, és már-már elment a kedvem az utazástól, mert ismét nem maradt idő körülnézni, műanyag evőeszközt vásárolni, fényképezni, elbúcsúzni, amint beszippantott a kígyózó sorok vége-hossza nincs kálváriája. Rájöttem, hogy végtelenül gyűlölöm ezt a procedúrát, leginkább azért, mert soha nem tudom, hogy pontosan mit kérnek, és főleg azt, hogy meddig fog tartani. Öt perc elábrándozás a duty free(-nek megfelelő) üzletekben elég lehet arra, hogy rohanni kelljen, nagyon nem szeretem, amikor ilyen felgyorsult idejű univerzumba kerülök.

Ennek ellenére a csomagom hosszú idő óta először kiállta a próbát, és a beszállás és elhelyezkedés is meglepően simán ment. Ezúttal nem én voltam az, aki rossz kocsiban kereste az ülését, és csodálkozott azon, hogy ott már mások ülnek. A szomszédom Marie Antoinette-et, majd Suzy és Tekergőt nézett a laptopján, miközben én többnyire aludtam - végre. Így aztán hipp-hopp megérkeztem Brüsszelbe, és némi bizonytalankodás után megtaláltam a 6-os számú közlekedési jármű világoskék vonalát, ami azonban előzetes értesülésemmel ellentétben nem busz, hanem metró volt. Internet híján sms ment Pestre, hogy sürgősen ellenőrizni kéretik a járműtípus kilétét, illetve hogy melyik megállónál kell leszállnom, ha egyáltalán ezzel kell utaznom, és mi a hotel pontos címe, mivel ezek az információk az e-mailjeim közé gondosan elmentett screenshoton szerepeltek, csak éppen azt hagytam ki a számításból, hogy ahhoz Brüsszelben nem fogok hozzáférni.

Felüdülés volt a metróban is működő mobilhálózat, mert így a válaszokra várva a föld alatt ellenőrizhettem a kizárólag érmével működő jegyautomatáknál, hogy milyen típusú jegy lenne a legjobb, majd erős agyalás következett, hogy mégis hogy váltsam fel a bankjegyeimet úgy, hogy 17 euróm maradjon apróban. Bár belebotlottam egy szuper kiegészítőket áruló boltba, és ki is néztem egy fülbevalót, egyértelmű volt, hogy esélytelen a vállalkozás (így nem lett új fülbevalóm). Ekkor isteni szikra gyúlt elmémben, hiszen ha az automatákat az időspórolás jegyében helyezték üzembe (ezt hirdeti rajtuk a felirat), akkor kell lennie valahol pénztárnak. Volt is, csak a piros nyilakkal minden fél méteren szereplő "Kiosk" felirat fölött valahogy elsiklott a figyelmem. Ekkor még nem sejtettem, hogy kiírások szempontjából ne a franciát keressem. A három napos brüsszeli bérlet megvásárlását követően ellestem az előttem állóktól, hogyan kell bemenni vele a metrókapun bőrönddel, és elindultam a célállomásra. A metróból kijőve természetesen az ellenkező irányba indultam el a Rue de Royale-on Koningstraaton, négy lámpán és tucatnyi akadálymentesítetlen járdaszegélyen átvergődve a gurulós bőröndömmel, mire láttam végre utcanevet és házszámot, amiből megállapítottam, hogy vissza az egész (négy lámpa, tucatnyi zökkenő). Elképesztő, milyen elveszett tud lenni az ember internet és google maps nélkül.

Metró - Botanique megálló

A másik irányban azonban nagyon tetszett, amit láttam. A budapesti építészetet idéző sugárút, közepén villamosvonal, oldalt barátságos üzletek sora, már kezdik kivilágítani, nyüzsögnek a turisták, élet van. 

Két perc alatt ott vagyok a hotelnél. A nevét eltéveszthetetlenül, fennen hirdető tábla ellenére először elmegyek mellette, túl elegánsnak tűnik a három éjszakára fizetett árhoz képest, amikor pedig mégis bemerészkedem bakancsban, bőrönddel-hűtőtáskával a nyakamban, még szürreálisabb az élmény. Hamar kizökkent a megszeppentségből a tény, hogy még nem vonták le a kártyámról a szállás árát, most kell fizetnem. Pedig arra számítottam, hogy ez már nem jön le a bankszámlám jelenlegi összegéből, ami mostanra szinte kizárólagos oka maradt annak, hogy azt az életet élem, amit (hiába imádom a két gyerkőcöt). A recepciós egyébként nagyon kedves, már egész jól megy a bonzsúr meg a bonszoár, és a szobámba érve a nemtartozomide-érzés maradéka is elpárolog. Nincs vele semmi baj, csak kicsit viseltes, amúgy tiszta, kényelmes, meleg, van egy nagy tévém, ami háttérzajnak tökéletes - amikor bekapcsolom, a CBBC-n (munkahelyi ártalom, na) épp a Shrek megy, az egyik kedvenc jelenetemnél tart -, a világítás egész jó, az internet másfél órás aktív szenvedés után bejön végre a telefonomon és a gépemen is, igazán nincs okom panaszra. Egyedül vagyok, azt csinálok, és akkor, amit és amikor akarok, kimehetek lepedőbeköntösbe burkolózás és falhoz simulás nélkül a fürdőszobába, aranyélet.

Telefontöltés, sminkelés - hosszan! alapozó, kontúr, van minden -, aztán nyakamba veszem a sugárutat. Először benézek a sarki Carrefour Expressbe, mert sürgősen evőeszközre van szükségem, amit nem találok, ellenben azonnal belebotlok a húsvéti Galler-kínálatba, noha számomra szinte semmi sem ehető. Ami igen, az a kosaramban landol, illetve elkezdem az ajándékok begyűjtését. Elköteleztem magam amellett, hogy Angliában hirdetni fogom a Galler-igét, mivel az ilyen kulináris csoda ott ritkaságszámba megy. Már az ennél jóval kevésbé kifinomult darabok is. 

Megkezdem a városnézéssel egybekötött, evőeszköz utáni hajtóvadászatot. Vannak lelkesítő részletek, a megfelelő oldali közlekedés, a bejárható távolságok, az útközben is zajló élet megkönnyít a menetelést és nem hagy csüggedni, amikor sorra járom az arra alkalmasnak tűnő üzleteket, de egy darab műanyag kanalat és villát sehol nem találok. Egy hatalmas török üzletben végre rálelek egy egész háztartási szekcióra, van minden, körömcsipesz, cellux, olló, fésű, pohár, edények, wc-kefe, tollkenő, fritőzrács, steakfogó, konzervnyitó, toralapát, kétféle késkészlet ... de VILLA ÉS KANÁL NINCS. Hússzor újranézem, hátha, de semmi. Próbálok kérdezni, de rájövök, hogy itt "csak" franciául beszélnek, én meg bár sokmindent ki tudnék találni, a kanalat és a villát egyáltalán nem tudom. Arra már csak itthon jövök rá, hogy körbe tudtam volna írni (amivel a levest/salátát esszük), de hát ilyen az, amikor annyira nem tudod a nyelvet, hogy nem is jössz rá, hogy ezt éppen már össze tudnád tenni. Egy másik boltban látok késeket, hát rákérdezek, van-e esetleg kanál és villa - igen, van! Végre, rám mosolygott a szerencse, gondolom, egészen addig, amíg létráról egy láthatatlan helyről elő nem halásznak 1-1 csomag százdarabos műanyag kanalat és villát. Darabja négy euró, és hát amúgy sem úgy terveztem, hogy kétszáz darab evőeszközzel töltöm ki a bőröndömben szabadon maradt helyet, ezért némileg csalódottan, de nemet mondok és folytatom a keresést. Evőeszközt végül nem találtam, de levillamosoztam/-gyalogoltam egészen a sugárút végét jelző templomig, láttam mindenféle csodát, emlékművet, a Montmartre-ra emlékeztető kis hegyoldali utcákat, nagy műgonddal kigraffitizett aluljárót, pezsgő éjszakai életet (és még csak este 9 óra volt), és azonnal beleszerettem ebbe a városba. Van valami ebben a kontinentális atmoszférában, ami miatt otthon érzem magam. Pedig egy szürke, irodaépületekből álló város képe élt bennem jó néhány évvel ezelőttről, de tévedtem. Van szíve.

A kávés Galler az egyetlen, ami számomra is ehető, mint azt a példa mutatja. A többi ajándék.

Közben sms-t kapok Londonból, hogy ugye nem ragadtam be a csatornába, gondolom, meg akarnak bizonyosodni róla, hogy nem kell új nanny után nézniük jövő héten. Meg persze figyelmesek. Már aki. Továbbá ízlett nekik a csokis-banános piskóta, amit tegnap készítettem, a jelek szerint annyira, hogy kontinenseken átívelő hír lett belőle. Hiába, Angliában konyhatündérnek számítok, bár ez inkább az angol konyhát minősíti, mint engem.

Amikor hazaérek, üdvözlöm az üres szobát, és maradéktalanul kiélvezem az élményt, hogy végre nem ugrik rám senki az energiáimat és a levegőmet is elszippantani, még mielőtt betenném a lábam az ajtón. Felszabadító. Továbbra sincs azonban evőeszközöm, ezért nekiállok szétnézni a szobában, hátha találok valamit - és találok! Egy hűtőt! Nem értem a három csillagot, olyan, mintha azt jelentené, random dolgok lehetnek, illetve hiányozhatnak a szobából, amint például hajszárító van, de az általam várt teafőző hiányzik, ellenben van hűtő, amivel korábban még semmilyen csillag esetén nem találkoztam (hacsak nem minibárként üzemelt). Azonnal bepakolom a még kitartó jégakkuk alatt kitartó ételeket, és mivel vissza nem cipelek semmit, meg kell enni a halat, a sajtot, a kukoricát, hát nekiállok kibontani a mai adagot. Ahogy a konzervdoboz teteje felkunkorodik, ismét ihletet kapok - van késem és kanalam. Szeletelek sajtot, vájok avokádót, porciózom kukoricát, és kész is a vacsorám. És a 8 euróm is megmaradt. Jól jönnek a vándortáboros tapasztalatok a három csillagos kempingben.

Sminklemosó kendővel az igazi

 

Bár az idő a brüsszeli közlekedési társaságnál még relatívabb, mint Londonban (az én univerzumom 5 perce az ő téridejükben 1 percnek felel meg), és sikerült leintenem a sorára várakozó villamost, nehogy kifaroljon a másik mögül, ha esetleg nem látná, hogy én rá várok, teljesen feldobódtam. Holnap pedig indul a buli - de végre nem gyerekek ordítozásával :).