Egy Shakespeare klasszikus, napjaink egyik leghíresebb és
legkörülrajongottabb angol színésze, az interneten rekordsebességgel, egy órán
belül felvásárolt évad hónapokkal a bemutató előtt, órákig tartó sorban állás a
napijegyekért, csillagászati árakon elkelt belépők másodkézből, ötcsillagos
kritikák a bemutató napján. Totális siker, gondolhatnánk, ráadásul a
spoilerelkerülés jegyében gondosan el nem olvasott cikkek ellenére is kiderül,
hogy egy másik kedvenc is szerepel a darabban, ennél jobb már nem lehet.
És valóban, a Barbican Theatre az alkalomhoz illően nagyszabású, szigorú
protokoll kíséri a jegyellenőrzést, mindent megtesznek azért, hogy kiszorítsák
a fekete piacot a jegykereskedelemből, külön sor áll a jegyüket visszaváltani
kívánók rendelkezésére (bár elképzelésem sincs, hogy kik akarhatják tömegesen
nem megnézni a minden eddiginél keresettebb West End darabot), tele a nézőtér,
a „függöny” és a hangosbemondó is felhívja a figyelmünket, hogy se
fényképezéssel, se videózással ne zavarjuk meg előadás közben a művészeket és
nézőtársainkat, a jegyen nagy betűkkel hangsúlyozzák, hogy a későket nem
engedik be, tehát megadják a módját. A „függöny” felgördülését követően
gramofonról szól a swing, és a hétköznapi öltözéket viselő Benedict Cumberbatch
belekezd monológjába. Fantasztikus a színpadkép, gyönyörű a díszlet, remek a
rendezés lenyűgöző, valódi, modern, 21. századi, filmszerű effektekkel (a Hamletet
belső monológjainál megvilágító fény, valamint a többi szereplő elhalványuló
sziluettje és lelassuló mozgása elemi erővel éri el a kívánt hatást, leesik az
állam, nagyon-nagyon jól működik minden), pont olyan, amilyennek én szeretem a
színházi eszköztár kreatív alkalmazását, a színészek pedig egytől-egyig kiválók,
de hát Benedict Cumberbatch-csel és Ciarán Hindsszal egy szereposztásban
milyenek is lehetnének.
És valami mégsem kerek. Nem húz be, elkalandozom, nem érdekel. Próbálok
koncentrálni, elvarázsolódni, de nem sikerül. Erről pedig – jövök rá nagyon
hamar, nem utolsó sorban Bogival folytatott korábbi beszélgetésünktől
megihletve – maga a darab tehet. Azaz nem a darab, hanem a feldolgozása. A fel nem dolgozása. Dramaturgiailag tényleg
elképesztő a rendezés, de maga az érintetlenül hagyott történet 2015-ben
semmilyen szinten nem releváns.
Leszögezném, hogy én imádom az újragondolt klasszikus színdarabokat, mert
úgy gondolom, hogy a jó darabok rengeteg, kortól függetlenül aktuális témával
foglalkoznak, és ha ezeket a metaforákat az adott kor számára érthető
kontextusba helyezzük, bármikor érvényesek lesznek, maradnak. Ettől művészeti
alkotás mind az eredeti szöveg, mind pedig a feldolgozása.
De kérdem én, kit érdekel ma az, hogy egy dán király-aspiráns milyen
ármánykodással tette el láb alól a törvényes uralkodót, ami aztán őrületbe
kergeti a fiút, aki valamiféle megmagyarázhatatlan erővel ragaszkodik apja
emlékéhez, miközben erre a szoros kötődésre nem kapunk magyarázatot, és azt sem
értjük, hogy lesz hirtelen mindenki ellenség, még az is, aki nem az, hogy
honnan jön ez a rögeszme. Az első világháborús környezetbe
"modernizált" darabban a shakespeare-i nyelvezet továbbra is
kizökkentő, ráadásul ha mindössze a cselekmény idejét és a díszletet
változtatjuk meg, szól a jazz és a swing (ami pedig korszakilag nem is egészen
stimmel), attól még nem lesz aktuális.
Ki az, aki ma, 2015-ben mindenféle reflexió nélkül színpadra állítja azt,
hogy "Gyarlóság, asszony a neved"? (Naná, hogy ezt a mondatot
emeltem ki, de napestig sorolhatnám a példákat.) Nem kellene, sőt, nem
szabadna, noha az egész darab olyan archaikus, hogy a két alig beszélő, csak a
férfi főszereplők függvényében létező női karakter problémája aligha tűnik fel,
egyszerűen nem releváns. Shakespeare Hamletje
számos fontos dilemmával foglalkozik, amelyek örökérvényű témák, például az
árulás, a haszonszerzés céljából elkövetett gyilkosság, és még inkább a
becsület definíciója, illetve a valóság és képzelet viszonya, hogy vajon mi
igaz abból, amit látni és hallani vélünk, és hogy milyen pusztítóvá válhatnak a
rögeszmék – ezekkel nagyon is érdemes lenne foglalkozni egy 21. századi
környezetben aktualizált, a nyelvezetében is modernizált darab keretében.
(Amire egyébként van jó példa, akár a közelmúltból is, lásd a Carol Ann Duffy
által újragondolt Everymant.)
 |
| Everyman - a jó példa kortárs feldolgozásra |
Enélkül azonban óriási a disszonancia szöveg és kép között, már-már
érthetetlen, mit keres a két világ egymás mellett, és nem tudom nem érezni
minden percben, hogy rengeteg művészi energia veszett kárba; hogy – ismét Bogit
idézve – miért nem fektették ezt a sok kreatív és anyagi erőforrást egy kortárs
darab színpadra állításába, miért kell nekünk egy modernizált klasszikus
helyett egy archaikus darab? Hogy őszinte legyek, a beszélgetés előtt bele sem
gondoltam, hogy bár nagyon sok színházi előadást láttam, Shakespeare-t valójában
ezer éve nem, és az egyetemi tanulmányokon, a női főszereplővel átdolgozott Prosperán vagy Alföldi merészen modern
feldolgozásán kívül nem is nagyon érdeklődtem iránta. Sőt, én is kizárólag Benedict
Cumberbatch és az „ezt látni kell” hatás miatt kutattam a jegyet, eszembe sem
jutott igazán, hogy milyen darabról van szó, és ha nem az a főszereplő, aki,
egyáltalán nem jutott volna eszembe jegyet vásárolni. Egyszerűen nem számított,
ami azt mutatja, hogy tulajdonképpen bármilyen darabról lett volna szó, ilyen
szereposztás mellett özönlöttek volna az emberek rá, tehát a producerek választhattak
volna valami bátrabbat, valami aktuálisabbat, vagy ha már azt nem, legalább a Hamlet tekintetében feszegethették volna
a határokat.
A számos erkölcsi
kérdéssel, valamint a valóság és képzelet megkülönböztetésének problémájával
annyira adja magát egy kortárs ismereteket is felhasználó, mai feldolgozás,
újraértelmezés, és akkor nem. Ez egy kihagyott, óriási ziccer, ami sajnos egy
elidegenítő, érdektelen darabot eredményezett. És persze, hogy elmegyünk, persze,
hogy megveszik 1500 fontért is a jegyet, persze, hogy tolong a nép. Benedict olyan jó fej és olyan korrekt, hogy a
nem kamerázás és a csupán egy, a nézőtéren megszólaló mobiltelefonért cserébe
kijön a három órás előadás után a színészbejárót fennhangon hirdető felirattal
jelzett ajtón és autogramot oszt, fotózkodik, integet, megbecsül, örül nekünk.
Ő is tudja, ahogy mi is azt, ami a produkció alkotóinak az elsöprő siker miatt
sosem fog feltűnni: hogy miatta vagyunk ott, hogy Shakespeare-nek ehhez vajmi
kevés köze van, noha az nem az ő hibája, hogy nálunk négyszáz évvel korábban élt,
és mint ilyen, nem szólhat mai nyelven, királya van és királyfija, meg szolgái
és nemesei, és még méreg a fülben és tőrpárbaj.
Lehetett volna ez a klasszikusok létjogosultságát bizonyító alkotás, de nem
sikerült. Az mindenesetre végleg bebizonyosodott, hogy Benedict Cumberbatch-csel
jelenleg minden óriási siker, úgyhogy bizakodom egy ütősebb, a ma közönségének
szóló darabban, legyen az akár egy kortárs mű, vagy egy jó
Shakespeare-feldolgozás. Szerintem van olyan, csak ez nem lett az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése