Nézni vagy nem nézni? - Ez itt a kérdés

Egy Shakespeare klasszikus, napjaink egyik leghíresebb és legkörülrajongottabb angol színésze, az interneten rekordsebességgel, egy órán belül felvásárolt évad hónapokkal a bemutató előtt, órákig tartó sorban állás a napijegyekért, csillagászati árakon elkelt belépők másodkézből, ötcsillagos kritikák a bemutató napján. Totális siker, gondolhatnánk, ráadásul a spoilerelkerülés jegyében gondosan el nem olvasott cikkek ellenére is kiderül, hogy egy másik kedvenc is szerepel a darabban, ennél jobb már nem lehet.

 És valóban, a Barbican Theatre az alkalomhoz illően nagyszabású, szigorú protokoll kíséri a jegyellenőrzést, mindent megtesznek azért, hogy kiszorítsák a fekete piacot a jegykereskedelemből, külön sor áll a jegyüket visszaváltani kívánók rendelkezésére (bár elképzelésem sincs, hogy kik akarhatják tömegesen nem megnézni a minden eddiginél keresettebb West End darabot), tele a nézőtér, a „függöny” és a hangosbemondó is felhívja a figyelmünket, hogy se fényképezéssel, se videózással ne zavarjuk meg előadás közben a művészeket és nézőtársainkat, a jegyen nagy betűkkel hangsúlyozzák, hogy a későket nem engedik be, tehát megadják a módját. A „függöny” felgördülését követően gramofonról szól a swing, és a hétköznapi öltözéket viselő Benedict Cumberbatch belekezd monológjába. Fantasztikus a színpadkép, gyönyörű a díszlet, remek a rendezés lenyűgöző, valódi, modern, 21. századi, filmszerű effektekkel (a Hamletet belső monológjainál megvilágító fény, valamint a többi szereplő elhalványuló sziluettje és lelassuló mozgása elemi erővel éri el a kívánt hatást, leesik az állam, nagyon-nagyon jól működik minden), pont olyan, amilyennek én szeretem a színházi eszköztár kreatív alkalmazását, a színészek pedig egytől-egyig kiválók, de hát Benedict Cumberbatch-csel és Ciarán Hindsszal egy szereposztásban milyenek is lehetnének.

És valami mégsem kerek. Nem húz be, elkalandozom, nem érdekel. Próbálok koncentrálni, elvarázsolódni, de nem sikerül. Erről pedig – jövök rá nagyon hamar, nem utolsó sorban Bogival folytatott korábbi beszélgetésünktől megihletve – maga a darab tehet. Azaz nem a darab, hanem a feldolgozása. A fel nem dolgozása. Dramaturgiailag tényleg elképesztő a rendezés, de maga az érintetlenül hagyott történet 2015-ben semmilyen szinten nem releváns.

Leszögezném, hogy én imádom az újragondolt klasszikus színdarabokat, mert úgy gondolom, hogy a jó darabok rengeteg, kortól függetlenül aktuális témával foglalkoznak, és ha ezeket a metaforákat az adott kor számára érthető kontextusba helyezzük, bármikor érvényesek lesznek, maradnak. Ettől művészeti alkotás mind az eredeti szöveg, mind pedig a feldolgozása.

De kérdem én, kit érdekel ma az, hogy egy dán király-aspiráns milyen ármánykodással tette el láb alól a törvényes uralkodót, ami aztán őrületbe kergeti a fiút, aki valamiféle megmagyarázhatatlan erővel ragaszkodik apja emlékéhez, miközben erre a szoros kötődésre nem kapunk magyarázatot, és azt sem értjük, hogy lesz hirtelen mindenki ellenség, még az is, aki nem az, hogy honnan jön ez a rögeszme. Az első világháborús környezetbe "modernizált" darabban a shakespeare-i nyelvezet továbbra is kizökkentő, ráadásul ha mindössze a cselekmény idejét és a díszletet változtatjuk meg, szól a jazz és a swing (ami pedig korszakilag nem is egészen stimmel), attól még nem lesz aktuális.

Ki az, aki ma, 2015-ben mindenféle reflexió nélkül színpadra állítja azt, hogy "Gyarlóság, asszony a neved"?  (Naná, hogy ezt a mondatot emeltem ki, de napestig sorolhatnám a példákat.) Nem kellene, sőt, nem szabadna, noha az egész darab olyan archaikus, hogy a két alig beszélő, csak a férfi főszereplők függvényében létező női karakter problémája aligha tűnik fel, egyszerűen nem releváns. Shakespeare Hamletje számos fontos dilemmával foglalkozik, amelyek örökérvényű témák, például az árulás, a haszonszerzés céljából elkövetett gyilkosság, és még inkább a becsület definíciója, illetve a valóság és képzelet viszonya, hogy vajon mi igaz abból, amit látni és hallani vélünk, és hogy milyen pusztítóvá válhatnak a rögeszmék – ezekkel nagyon is érdemes lenne foglalkozni egy 21. századi környezetben aktualizált, a nyelvezetében is modernizált darab keretében. (Amire egyébként van jó példa, akár a közelmúltból is, lásd a Carol Ann Duffy által újragondolt Everymant.)

Everyman - a jó példa kortárs feldolgozásra

Enélkül azonban óriási a disszonancia szöveg és kép között, már-már érthetetlen, mit keres a két világ egymás mellett, és nem tudom nem érezni minden percben, hogy rengeteg művészi energia veszett kárba; hogy – ismét Bogit idézve – miért nem fektették ezt a sok kreatív és anyagi erőforrást egy kortárs darab színpadra állításába, miért kell nekünk egy modernizált klasszikus helyett egy archaikus darab? Hogy őszinte legyek, a beszélgetés előtt bele sem gondoltam, hogy bár nagyon sok színházi előadást láttam, Shakespeare-t valójában ezer éve nem, és az egyetemi tanulmányokon, a női főszereplővel átdolgozott Prosperán vagy Alföldi merészen modern feldolgozásán kívül nem is nagyon érdeklődtem iránta. Sőt, én is kizárólag Benedict Cumberbatch és az „ezt látni kell” hatás miatt kutattam a jegyet, eszembe sem jutott igazán, hogy milyen darabról van szó, és ha nem az a főszereplő, aki, egyáltalán nem jutott volna eszembe jegyet vásárolni. Egyszerűen nem számított, ami azt mutatja, hogy tulajdonképpen bármilyen darabról lett volna szó, ilyen szereposztás mellett özönlöttek volna az emberek rá, tehát a producerek választhattak volna valami bátrabbat, valami aktuálisabbat, vagy ha már azt nem, legalább a Hamlet tekintetében feszegethették volna a határokat. 

A számos erkölcsi kérdéssel, valamint a valóság és képzelet megkülönböztetésének problémájával annyira adja magát egy kortárs ismereteket is felhasználó, mai feldolgozás, újraértelmezés, és akkor nem. Ez egy kihagyott, óriási ziccer, ami sajnos egy elidegenítő, érdektelen darabot eredményezett. És persze, hogy elmegyünk, persze, hogy megveszik 1500 fontért is a jegyet, persze, hogy tolong a nép.  Benedict olyan jó fej és olyan korrekt, hogy a nem kamerázás és a csupán egy, a nézőtéren megszólaló mobiltelefonért cserébe kijön a három órás előadás után a színészbejárót fennhangon hirdető felirattal jelzett ajtón és autogramot oszt, fotózkodik, integet, megbecsül, örül nekünk. Ő is tudja, ahogy mi is azt, ami a produkció alkotóinak az elsöprő siker miatt sosem fog feltűnni: hogy miatta vagyunk ott, hogy Shakespeare-nek ehhez vajmi kevés köze van, noha az nem az ő hibája, hogy nálunk négyszáz évvel korábban élt, és mint ilyen, nem szólhat mai nyelven, királya van és királyfija, meg szolgái és nemesei, és még méreg a fülben és tőrpárbaj.

Lehetett volna ez a klasszikusok létjogosultságát bizonyító alkotás, de nem sikerült. Az mindenesetre végleg bebizonyosodott, hogy Benedict Cumberbatch-csel jelenleg minden óriási siker, úgyhogy bizakodom egy ütősebb, a ma közönségének szóló darabban, legyen az akár egy kortárs mű, vagy egy jó Shakespeare-feldolgozás. Szerintem van olyan, csak ez nem lett az.

Jegyzőkönyv, 2015. 08. 06.

Csütörtök van, ami azt jelenti, hogy reggel 11 óráig én vagyok az ügyeletes gondozó Pam mellett, akkor ő elmegy a Fitability órájára, majd délután 15 órára érkezik a hivatalos segítség, aki egészen este 21 óráig marad, hogy én - ezen az egy napon kivételesen  - 19 órakor leléphessek kortárs táncra. (Ennek az előzményeiről majd később. Figyelem, előzménybejegyzés kilátásban!) Nyári szünet is van, ami pedig azt jelenti, hogy minden nap 7.30-20.30-ig vagyok szolgálatban, azaz többnyire napi 13 órás munkarendben, és ha bárkiben felmerülne a gondolat, hogy azért biztosan akad itt-ott szusszanásnyi idő napközben, annak álljon itt tanulságként a mai nap jegyzőkönyve (ami mellesleg "csak" 11 órás volt, azaz a "legkönnyebb" napom a héten).

Ma reggel 5.40-re állítottam az órát, mert – mint minden nap – előző este, hulla fáradtan fellelkesültem, hogy de majd kialszom magam és akkor reggel! … amiből aztán többnyire az van, hogy szépen átállítom az órámat 7-re, ahogy tettem ezt ma is, addig pedig visszaalszo, amely művelet azonban ma valamiért nem sikerült, úgyhogy bár 7-kor kecmeregtem ki az ágyból, szépítő alvásból nem jutott igazán sok. Gyors zuhany, hajmosás, fél 8-ra lelibegés a konyhába, Pamnek reggelikészítés, Martintól büdzsékunyerálás, illetve instrukciók begyűjtése a vízvezetékszerelő kifizetéséről, borítékban nagy összeg, aláírandó, szabadon kisebb összeg, ami csak egy keret, nem biztos, hogy mind kell, majd a szaki megmondja, csak írja a többihez és írja alá, rendben, vettem, közben Pam már jön is le a lépcsőlifttel (?? ez így van magyarul?), indulhat a nap.

A szép az egészben az, hogy ugyan iskolaidőben kizárólag Pamre kell majd koncentrálnom csütörtök reggelenként, a szünetben itt a két gyerek is (illetve kb. 10 óráig csak egy, mert Ellie annál előbb nem szokta tiszteletét tenni az ébrenlévők körében), így mellettük a gondozói feladatok ellátása (vagy éppen fordítva) elég nagy kaland. 8-ig én is megreggelizem, utána fél óra alatt online shopping intézése, majd Pamnek szólni, hogy hívja fel az orvosisegédeszköz-szállítókat az új ülőpárnája miatt, amit megrendeltek, de mégsem rendeltek meg, de mégis megrendeltek, és akkor mégis intézni kell a kiszállítattását. Közben leesik, hogy a másik bevásárlólistán árválkodó borotva eszembe jutott még a rendelés előtt, de aztán mégis elfelejtettem, úgyhogy gyorsan próbáljuk meg módosítani a rendelést, még megy, remek, de időközben az ASDA kifogyott a négy- és ötpengés szerkezetek mellett pár hónap elteltével avíttá vált típusból, amit Martin használ, tehát rendelésmódosítás módosítás nélküli elfogadása – és Bogi, kérdezed, hogy miféle aktualitása van a Shakespeare-daraboknak, hát kérlek, ez itt a Sok hűhó semmiért tökéletes példája –, majd Pam felkísérése az emeletre, hogy mosdóba tudjon menni, aminek az elején és a végén szintén asszisztálnom kell. A kettő között Seannak reggelikészítés kukoricás-tonhalas szendvics formájában, majd az érkező vízvezetékszerelő kikérdezése napirendjéről, végül közös megegyezés alapján a pénzügyek spontán lerendezése, így mindegy, hogy ki mikor megy el, vagy hogy  ő meddig dolgozik ma a háznál. Épp időben vagyok ahhoz, hogy fel tudjak szaladni Pamnek segíteni, amikor is a szakirohangáláshoz nyitva hagyott ajtón kopognak, leviharzom, Amazon csomag érkeztetése Ellie számára. Nevet bediktál, aláír, viszlát, rohan vissza a lépcsőn az emeletre.

9:15, időközben Ellie felkel, hiszen ma műstrand- és vidámparkba megyünk, nagy az izgalom. Szerencsére a reggelijéről maga gondoskodik, így én megpróbálok némi aktivitást kicsikarni Pamből, de mindhiába. Sean közben a multitaskingot gyakorolja szorgosan: tévénézés közben játszik a telefonomon. A lényeg, hogy a fontossági sorrend a helyén van. Jön az isteni szikra, ha Pam semmit nem akar csinálni, akkor hozom a gépemet, és nézzük meg, milyen musicalekből lehet majd válogatni a ház befejezését megünneplendő West End-látogatás apropójából. A jelek szerint most még ez is jobban érdekel engem, mint Pamet, de nem adom fel, és hosszas tartalomolvasgatás, illetve oldalbetöltésre várások után leszűkítjük a kört 7 db musicalre. Éljen. Közben érkezik Ellie, lecsap a gépre és elkezdi böngészni a gyerekmusicaleket, én javaslatot teszek közös családi ÉS KÜLÖN csak felnőtt színházlátogatásra, de akkor legyen inkább csak a gyerekekkel, mondja Pam, én meg mondom, hogy oké, csak rám akkor ne számítsatok (ez utóbbit persze – egyelőre – csak magamban). Ekkor újabb látogató érkezik a nyitott ajtón, leszaladok, újabb csomagok, megjöttek a friss ruhadarabok a nyaralásra. Persze a zöld sortban nem kék, hanem lila a csík, úgyhogy az MINDENKÉPPEN visszaküldendő, mert hát a kék az szuper, nade a lilával MINDENKI kinevetné Seant. rendben, akkor az megy vissza majd az én tenisztopommal együtt cserére.

11 óra lesz, lemegyünk, Pam megpróbálja utolérni a párnásokat, sikerül, de ismét a “mégsem adták le a rendelést” nem várt fordulat következik a szappanoperában, már nem nagyon követem. Cipőfeladás, kerekesszékre lábtartó felcsatolása, gyerekeknek útravaló, nekem túlélősaláta bepakolása, negyedkor végre érkeznek a szállítók, így mi is nekiindulhatunk. Kint borús ég, szél; esernyő és sál bebiztosítva, ami egyáltalán nem jut eszembe, az a napszemüveg és a naptej, hiszen még a buszmegállóban is orkánerejű szél borzolja a hajamat és a kedélyemet. Mire a fél órás buszút végére érünk, természetesen az utóbbi két tárgy hiányzik égetően, az előbbieket pedig teljesen feleslegesen cipelem a pakk tetejében. Így aztán a gyerekek ringlispíren fejjel lefelé lógásának kötelező szemmel kísérése során említett páros szervem sokszorosan kifolyik a tűző naptól, és pecsenyére sülök, ahogy az meg van írva.

Gyerekek fejjel lefelé lógása közben életmentő saláta elfogyasztása (bölcs döntés, ugyanis, mint kiderül, később esély nem lenne rá), majd tegnap délután 3 óra óta készülő válasz-sms befejezése (azaz átfogalmazása, hiszen a hirtelen lelkesedésnek majd' 24 órával később némileg megkopott az aktualitása) és elküldése. Fényképezés, majd újabb zsetonok vásárlása további fejjel lefelé lógás céljára, és annak felismerése, hogy rendkívüli visszafogottság esetén sem fogunk tudni nemhogy spórolni, de kijönni sem a mai napra kapott, Martin szerint (és szerintem is) túlságosan sok pénzből. Csakhogy ez a hely drága, sőt, nagyon, orbitálisan-pofátlanul drága.

Ellie ebédelni akar, persze Sean még nem szeretne, előbb inkább felülne még erre-arra… tehát ebédelünk. Fish and chipses bódé becserkészése, lemondó kutakodás a pénztárcában a holnapi mozipénz megdézsmálásával, bár a drága fish and chips jó, és végül hárman esszük meg (hiába, még mindig éhes vagyok, lecsúszik egy kis chips, amit már egyik gyerek sem bír megenni). Ebéd közben sms jön Martintól, hogy jáj, negatív, a pénzt mégse úgy adjam oda a szakinak, és reméli, jól érezzük magunkat; gyerekekre tekintettel a felénél elharapott kármkodás, de hát, válaszolom, már odaadtam, tehetek esetleg valamit az ügy érdekében, és mellesleg igen, a gyerekek nagyon élvezik a napot. Ellie köti az ebet a karóhoz, így e-mailben néhány kép küldése a fentiek bizonyítékaként Martinnak, jön a válasz, hogy igen, valóban úgy tűnik, jól szórakozunk (a miheztartás végett: én egyik képen sem szerepelek). Ebéd után újabb ringlispírre akarnak ülni, felajánlom, hogy majd elkapom a fish and chipset röptében, amikor fejjel lefelé elengednek a záróizmaik, és az aktuális négy perc után nem is állunk olyan messze a valóságtól ezzel a kijelentéssel, noha a záróizmok azért hősiesen kitartanak a nap végéig.

Fogy a zseton, kellene desszert, de wc-re is kéne menni, de jó, van is a közelben, ám csak mobil, kézmosási lehetőség nélkül, a hólyagzáróizmokat virtuális energiatartalékaik kiaknázására sarkalló szagokkal, na, akkor ezt inkább kihagynánk. A jégkrémesbódé felé vesszük az irányt, ezt már saját pénzből fizetik (többek között az ilyenekért is imádom őket), mentafagyival leülés az ebéd helyszínén, üdítővásárlás fontolgatása majd kivitelezése (szintén saját zsebből már). Éppen laza lenne minden, amikor Seant megcsípi valami, fájlalja, drámázik, dagad, jááháháj, hát átrohanok én a szemközti bevásárlóközpontba kálciumért, ugyan, most már mindegy, mennyire szállunk alá a túlköltekezés poklára, hadd szóljon. Kimegyek, kézre pecsét, hogy visszajöhessek, rohanás, az előző vasárnap a bevásárlóközpontban tett első látogatásom utólagos belátással rendkívül hasznos emlékeinek felidézése a gyorsabb ügyintézés érdekében, megvan a Boots, mérgezettegér-szindróma, végre megvan a kálcium, 3,59 font, MENNYI?, fizetés, gyors rohanás a mosdóba, ha már egyszer itt vagyok, majd futás vissza a műstrandra, 10 helyett 20 perc alatt meg is járom, közben Ellie-vel leesemesezzük, ki merre jár. Van még egy környi zseton, arra még beneveznek, Ellie bölcsen nem fejreállítósat választ – Sean pedig még nem bölcs. Pamnek sms küldése, hogy 4 helyett 5.30-ra haza is érünk. Végre elindulunk, egy élmény volt.

Buszmegállóban összefutás Ellie új barátnőjével, annak nővérével és anyukájával, ők is ugyanazzal a busszal jönnek, éljen, így a hazafelé fél óra alatt jut időm némi fejből kifelé nézésre. Átszálláskor Seannak mosdó kell, tehát Costa Café megcélzása, alibi feketeribizli-málna fruit cooler vásárlása mosdóért cserébe (de csak mert lelkiismeretesek vagyunk, amikor ugyanis belépünk, épp senki nincs a pultban, akár el is sunnyoghatnánk a mellékhelyiség igénybevételét), az italt aztán hárman fogyasztjuk el hazafelé, úgyhogy ezt is hozzáírom a közös költségvetés kiadási oldalához.

17:40-re hazaérünk (ma metrósztrájk van, kicsit zsúfoltak az utak), Sean behajtja a tegnap a 4 órás hazaérkezés tudatában tett ígéretemet, hogy Sherlock Holmes-os társasjátékot játsszunk, így mosdóba menetel nélkül, azon izzadtan, lerongyolódtan gyümölcsöt készítek nekik, majd 25 percünk van egy ügy felgöngyölítésére, sok szerencsét. Együttműködős formát választunk, így 18:20-ra éppen befejezzük a játékot – bár azt nem mondanám, hogy megoldjuk, mivel az összes bizonyíték ismeretében is homályosak a tippjeink, bár én azért nagyjából beletrafálok a forgatókönyvbe, hurrá, rám fér egy kis sikerélmény -, tíz perces vacsora felrakása, mosogatás, gyümölcskészítés ismét, közben Ellie duzzog, mert elment az Internet, így az élménybeszámoló kicsikarására tett kísérleteim kudarcba fulladnak. 18:40-kor felviharzás zuhanyozni, napégést leápolni, sminket igazítani, tánccuccot bepakolni, inni, inni, inni. Martin közben írt, vízvezetékszerelői kifizetés megbeszélve, minden oké. Majd a buszról válaszolok.

A hiányzó Internetet már nem sikerül megjavítanom.

...

Avagy röviden-tömören: most már tudjátok, miért nem írtam blogot két jóégmárhárom hónapja :D.