Brüsszel, 1. nap

Azon túl, hogy mint utóbb kiderült, nyaralás céljából sikerült a vélhetően egyetlen olyan várost kiválasztanom a kontinensen, ahol áprilisban hidegebb van, mint Londonban, a szokásoshoz képest meglehetősen zökkenőmentesen zajlott az utazás.

Reggel még egy hajvágás is belefért és végre profi, hozzáértő szakemberhez kerültem, aki londoni viszonylatban még megfizethető, voltak ötletei arra, hogy mit kezdjen a hajammal - ami így önműködően mindig ugyanarra fog orientálódni, akkor is, ha én szárítom majd be - és nekem is tetszik. Így felfrissülve indultam a St. Pancras állomásra, bár időközben be-beugrott, hogy néhány dolog otthon maradt, aztán még néhány fontos, rengeteg szervezés után összekészített élelemmel kapcsolatban is elfogott a frász, hogy bekerültek-e a csomagba.

Azzal nem volt gond, ám amikor a vasútállomáson megláttam a biztonsági ellenőrzést, azonnali stresszreakciót produkáltam, és már-már elment a kedvem az utazástól, mert ismét nem maradt idő körülnézni, műanyag evőeszközt vásárolni, fényképezni, elbúcsúzni, amint beszippantott a kígyózó sorok vége-hossza nincs kálváriája. Rájöttem, hogy végtelenül gyűlölöm ezt a procedúrát, leginkább azért, mert soha nem tudom, hogy pontosan mit kérnek, és főleg azt, hogy meddig fog tartani. Öt perc elábrándozás a duty free(-nek megfelelő) üzletekben elég lehet arra, hogy rohanni kelljen, nagyon nem szeretem, amikor ilyen felgyorsult idejű univerzumba kerülök.

Ennek ellenére a csomagom hosszú idő óta először kiállta a próbát, és a beszállás és elhelyezkedés is meglepően simán ment. Ezúttal nem én voltam az, aki rossz kocsiban kereste az ülését, és csodálkozott azon, hogy ott már mások ülnek. A szomszédom Marie Antoinette-et, majd Suzy és Tekergőt nézett a laptopján, miközben én többnyire aludtam - végre. Így aztán hipp-hopp megérkeztem Brüsszelbe, és némi bizonytalankodás után megtaláltam a 6-os számú közlekedési jármű világoskék vonalát, ami azonban előzetes értesülésemmel ellentétben nem busz, hanem metró volt. Internet híján sms ment Pestre, hogy sürgősen ellenőrizni kéretik a járműtípus kilétét, illetve hogy melyik megállónál kell leszállnom, ha egyáltalán ezzel kell utaznom, és mi a hotel pontos címe, mivel ezek az információk az e-mailjeim közé gondosan elmentett screenshoton szerepeltek, csak éppen azt hagytam ki a számításból, hogy ahhoz Brüsszelben nem fogok hozzáférni.

Felüdülés volt a metróban is működő mobilhálózat, mert így a válaszokra várva a föld alatt ellenőrizhettem a kizárólag érmével működő jegyautomatáknál, hogy milyen típusú jegy lenne a legjobb, majd erős agyalás következett, hogy mégis hogy váltsam fel a bankjegyeimet úgy, hogy 17 euróm maradjon apróban. Bár belebotlottam egy szuper kiegészítőket áruló boltba, és ki is néztem egy fülbevalót, egyértelmű volt, hogy esélytelen a vállalkozás (így nem lett új fülbevalóm). Ekkor isteni szikra gyúlt elmémben, hiszen ha az automatákat az időspórolás jegyében helyezték üzembe (ezt hirdeti rajtuk a felirat), akkor kell lennie valahol pénztárnak. Volt is, csak a piros nyilakkal minden fél méteren szereplő "Kiosk" felirat fölött valahogy elsiklott a figyelmem. Ekkor még nem sejtettem, hogy kiírások szempontjából ne a franciát keressem. A három napos brüsszeli bérlet megvásárlását követően ellestem az előttem állóktól, hogyan kell bemenni vele a metrókapun bőrönddel, és elindultam a célállomásra. A metróból kijőve természetesen az ellenkező irányba indultam el a Rue de Royale-on Koningstraaton, négy lámpán és tucatnyi akadálymentesítetlen járdaszegélyen átvergődve a gurulós bőröndömmel, mire láttam végre utcanevet és házszámot, amiből megállapítottam, hogy vissza az egész (négy lámpa, tucatnyi zökkenő). Elképesztő, milyen elveszett tud lenni az ember internet és google maps nélkül.

Metró - Botanique megálló

A másik irányban azonban nagyon tetszett, amit láttam. A budapesti építészetet idéző sugárút, közepén villamosvonal, oldalt barátságos üzletek sora, már kezdik kivilágítani, nyüzsögnek a turisták, élet van. 

Két perc alatt ott vagyok a hotelnél. A nevét eltéveszthetetlenül, fennen hirdető tábla ellenére először elmegyek mellette, túl elegánsnak tűnik a három éjszakára fizetett árhoz képest, amikor pedig mégis bemerészkedem bakancsban, bőrönddel-hűtőtáskával a nyakamban, még szürreálisabb az élmény. Hamar kizökkent a megszeppentségből a tény, hogy még nem vonták le a kártyámról a szállás árát, most kell fizetnem. Pedig arra számítottam, hogy ez már nem jön le a bankszámlám jelenlegi összegéből, ami mostanra szinte kizárólagos oka maradt annak, hogy azt az életet élem, amit (hiába imádom a két gyerkőcöt). A recepciós egyébként nagyon kedves, már egész jól megy a bonzsúr meg a bonszoár, és a szobámba érve a nemtartozomide-érzés maradéka is elpárolog. Nincs vele semmi baj, csak kicsit viseltes, amúgy tiszta, kényelmes, meleg, van egy nagy tévém, ami háttérzajnak tökéletes - amikor bekapcsolom, a CBBC-n (munkahelyi ártalom, na) épp a Shrek megy, az egyik kedvenc jelenetemnél tart -, a világítás egész jó, az internet másfél órás aktív szenvedés után bejön végre a telefonomon és a gépemen is, igazán nincs okom panaszra. Egyedül vagyok, azt csinálok, és akkor, amit és amikor akarok, kimehetek lepedőbeköntösbe burkolózás és falhoz simulás nélkül a fürdőszobába, aranyélet.

Telefontöltés, sminkelés - hosszan! alapozó, kontúr, van minden -, aztán nyakamba veszem a sugárutat. Először benézek a sarki Carrefour Expressbe, mert sürgősen evőeszközre van szükségem, amit nem találok, ellenben azonnal belebotlok a húsvéti Galler-kínálatba, noha számomra szinte semmi sem ehető. Ami igen, az a kosaramban landol, illetve elkezdem az ajándékok begyűjtését. Elköteleztem magam amellett, hogy Angliában hirdetni fogom a Galler-igét, mivel az ilyen kulináris csoda ott ritkaságszámba megy. Már az ennél jóval kevésbé kifinomult darabok is. 

Megkezdem a városnézéssel egybekötött, evőeszköz utáni hajtóvadászatot. Vannak lelkesítő részletek, a megfelelő oldali közlekedés, a bejárható távolságok, az útközben is zajló élet megkönnyít a menetelést és nem hagy csüggedni, amikor sorra járom az arra alkalmasnak tűnő üzleteket, de egy darab műanyag kanalat és villát sehol nem találok. Egy hatalmas török üzletben végre rálelek egy egész háztartási szekcióra, van minden, körömcsipesz, cellux, olló, fésű, pohár, edények, wc-kefe, tollkenő, fritőzrács, steakfogó, konzervnyitó, toralapát, kétféle késkészlet ... de VILLA ÉS KANÁL NINCS. Hússzor újranézem, hátha, de semmi. Próbálok kérdezni, de rájövök, hogy itt "csak" franciául beszélnek, én meg bár sokmindent ki tudnék találni, a kanalat és a villát egyáltalán nem tudom. Arra már csak itthon jövök rá, hogy körbe tudtam volna írni (amivel a levest/salátát esszük), de hát ilyen az, amikor annyira nem tudod a nyelvet, hogy nem is jössz rá, hogy ezt éppen már össze tudnád tenni. Egy másik boltban látok késeket, hát rákérdezek, van-e esetleg kanál és villa - igen, van! Végre, rám mosolygott a szerencse, gondolom, egészen addig, amíg létráról egy láthatatlan helyről elő nem halásznak 1-1 csomag százdarabos műanyag kanalat és villát. Darabja négy euró, és hát amúgy sem úgy terveztem, hogy kétszáz darab evőeszközzel töltöm ki a bőröndömben szabadon maradt helyet, ezért némileg csalódottan, de nemet mondok és folytatom a keresést. Evőeszközt végül nem találtam, de levillamosoztam/-gyalogoltam egészen a sugárút végét jelző templomig, láttam mindenféle csodát, emlékművet, a Montmartre-ra emlékeztető kis hegyoldali utcákat, nagy műgonddal kigraffitizett aluljárót, pezsgő éjszakai életet (és még csak este 9 óra volt), és azonnal beleszerettem ebbe a városba. Van valami ebben a kontinentális atmoszférában, ami miatt otthon érzem magam. Pedig egy szürke, irodaépületekből álló város képe élt bennem jó néhány évvel ezelőttről, de tévedtem. Van szíve.

A kávés Galler az egyetlen, ami számomra is ehető, mint azt a példa mutatja. A többi ajándék.

Közben sms-t kapok Londonból, hogy ugye nem ragadtam be a csatornába, gondolom, meg akarnak bizonyosodni róla, hogy nem kell új nanny után nézniük jövő héten. Meg persze figyelmesek. Már aki. Továbbá ízlett nekik a csokis-banános piskóta, amit tegnap készítettem, a jelek szerint annyira, hogy kontinenseken átívelő hír lett belőle. Hiába, Angliában konyhatündérnek számítok, bár ez inkább az angol konyhát minősíti, mint engem.

Amikor hazaérek, üdvözlöm az üres szobát, és maradéktalanul kiélvezem az élményt, hogy végre nem ugrik rám senki az energiáimat és a levegőmet is elszippantani, még mielőtt betenném a lábam az ajtón. Felszabadító. Továbbra sincs azonban evőeszközöm, ezért nekiállok szétnézni a szobában, hátha találok valamit - és találok! Egy hűtőt! Nem értem a három csillagot, olyan, mintha azt jelentené, random dolgok lehetnek, illetve hiányozhatnak a szobából, amint például hajszárító van, de az általam várt teafőző hiányzik, ellenben van hűtő, amivel korábban még semmilyen csillag esetén nem találkoztam (hacsak nem minibárként üzemelt). Azonnal bepakolom a még kitartó jégakkuk alatt kitartó ételeket, és mivel vissza nem cipelek semmit, meg kell enni a halat, a sajtot, a kukoricát, hát nekiállok kibontani a mai adagot. Ahogy a konzervdoboz teteje felkunkorodik, ismét ihletet kapok - van késem és kanalam. Szeletelek sajtot, vájok avokádót, porciózom kukoricát, és kész is a vacsorám. És a 8 euróm is megmaradt. Jól jönnek a vándortáboros tapasztalatok a három csillagos kempingben.

Sminklemosó kendővel az igazi

 

Bár az idő a brüsszeli közlekedési társaságnál még relatívabb, mint Londonban (az én univerzumom 5 perce az ő téridejükben 1 percnek felel meg), és sikerült leintenem a sorára várakozó villamost, nehogy kifaroljon a másik mögül, ha esetleg nem látná, hogy én rá várok, teljesen feldobódtam. Holnap pedig indul a buli - de végre nem gyerekek ordítozásával :).