Ildi otthon

Vagy itthon. Nem tudom igazán, hogy melyik. Vicces így, hogy tulajdonképpen hontalan vagyok Magyarországon, bár még sosem éreztem ennyire otthon magam.

Az nem titok, hogy én mindig is imádtam Pestet, nagyon szerettem itt élni. Azaz lakni, mert éppen azzal volt a baj, hogy élni nem igazán állt módomban. Mindazt, amit most másfél hétig nagyon élvezek, a londoni életem teszi lehetővé. Kiegészíti egymást a két világ.

A széles utak, a fény, a tér, a levegő mind rettentően hiányzott Londonban. Ott minden zsúfolt, sötét és nehéz; Budapestben van valami könnyedség, valami könnyűség. Londonban hiába nagyobbak a házak (amelyben én lakom, az mindenképpen), itt a 60 négyzetméteres albérletben milliószor több hely van. Pedig jóval több a "cucc" is mellette, mint a csatornán túli családomnál. Meglátogattam a nyáron itt hagyott albérletemet is, és miután hónapok óta nem tudok úgy megfordulni a szobámban, hogy ne verjem be valamelyik testrészemet valamilyen nagyon kemény bútorba, egyenesen úgy tűnt, hogy a nappalit akár táncparkettnek is kinevezhetném.

Érdekes, ahogy így lógok két világ között, mindkettőhöz tartozom, de egyiktől sem függök. Legalábbis ezt az élményt próbálom erősíteni. Ilyen köztiállapot például, hogy a megállóban összerándul a karizmom, mert már (feleslegesen) emelném, hogy leintsem a közeledő buszt, ám Londonban még mindig hatalmas erőfeszítésnek tűnik, hogy nem merülhetek a gondolataimba/telefonomba/könyvembe, hanem folyamatosan a közeledő buszt kell vizslatni. (Bár két másik ok is eszembe jut, amelyek szerepet játszhatnak ebben: egyrészt itthon messziről látom, ha közelít a buszom, a londoni megállóinkat viszont kígyózó utak kanyarulatai rejtik, így a járművek egy pillanat alatt előbukkanhatnak a semmiből, másrészt a Telenornak köszönhetően itthon egyelőre nincs nagyon mibe belemerülnöm). Ilyen a nyelv is, kint sokszor szólalok meg magyarul, itthon pedig önkéntelenül angolul reagálok. Mint az idősíkok közé ragadt Matthew McConaughey az Interstellarban, mindkét világra szokatlan rálátás nyílik a másikból, és ennek az előnyeit igyekszem kamatoztatni; mindkettőből a jót megtartani, bárhol legyek is.

Az öröm: esik a hó, az éjszakai busz háztól házig visz, ráadásul fiatalok filozofálását hallgathatom rajta (ha ez nem is általános, legalábbis előfordul), a mozikban hétvégén este 10 után  számos filmből válogathatunk, a színdarabok végén nem keverik le a tapsot - legalábbis nem két meghajlás után -, és a turisták megdicsérik az angolomat, ami rendkívüli önbizalom-növelő azok után, hogy Londonban a leghűbb Emma Thompson-imitációm után is az első szóra kivétel nélkül azt kérdezik: és te honnan jöttél?

Itthon össze tudom állítani egy délutáni-esti programomat egy, vagy legfeljebb két művészmozi műsorából, akár öt filmet is kényelmesen beiktatva, ami kint egyszerűen ismeretlen. Az Europa Cinemas hálózatába tartozó, Londonban kuriózumnak számító moziban egy terem van, a mozimaraton tekintetében tehát korlátozott lehetőségekkel, de még a legforgalmasabb Leicester Square-i multiplexek sem figyelnek arra a műsoruk összeállításánál, hogy összeegyeztethetők legyenek az egymást követő filmek. Már ha vetítenek háromnál többet, ami rendkívül ritka. Nem beszélve arról, hogy ha át kell érnem egy másik helyre, a pesti belvárosi mozik között lévő utat legfeljebb 15 perc alatt megteszem. Méghozzá magassarkú csizmában, úgy, hogy a nap végére még mindig marad sarkam. Számoltam, szerda óta egyetlen egy alkalommal rúgtam bele a járdába (szerencsére éppen az ilyen célra Londonban beszerzett túrabakancsomban), ami átlagban egy 3,47 perces londoni utcán tartózkodásnak felel meg.

Művész Mozi, 2014. december 28. Íme, a bizonyíték, hogy nem én vagyok a furcsa :).

A West Coast Swingről nem is beszélve, hiszen az itthon töltött 1,5 hét alatt (amelyből 3 nap karácsony) 3 buliból válogathatok, miközben Londonban havonta is nagyítóval kell keresni az ilyen lehetőségeket.

A metróban működő mobilhálózat pedig tényleg a világ nyolcadik csodájának tűnik. Persze a telefonszolgáltatóm rendkívüli "rugalmassága" vagy a hetek óta a bankról lekapcsolt, de a kártyát és a pin-kódot ugyanúgy bekérő jegyautomata hamar visszarángat a rögvalóságba. A kedvemet azért nem veszi el, mert azt most már semmi nem veheti el. Család, barátok, kultúra, tánc, (szinte) kompromisszumok nélkül. Itthon :).