Good to Be Me - Megváltás Budapesten

Szerdán villámlátogatást tettem Budapesten, ami az egyik legőrültebb dolog volt, amit valaha csináltam, de utólag el sem hiszem, hogy korábban komolyan fontolóra vettem a távolmaradást. Egy régi projekt vált valóra, a Tibor Fischer 50. születésnapjára a regényeiről írt hallgatói esszékből összeállított kötet - ha késleltetve is, de - megjelent, és ennek apropóján egy előadásba oltott könyvbemutatón adták át a szerzők tiszteletpéldányait, röviden bemutatták az írásaikat, illetve Tibor Fischer, aki megtisztelte jelenlétével az eseményt, válaszolt a hallgatók kérdéseire és felolvasott két részletet a műveiből. Én a Good to Be God (Megváltás Miamiban) című könyvről írt egyik esszé szerzőjeként kaptam meghívást, így legalább ketten voltunk a Gólyavárban, akik Londonból érkeztek, bár Fischer feltehetően nem hajnalban bumlizott a fapadossal. Legalábbis nem a WizzAirrel, mert nem találkoztunk :).

Dedikált példány. Én köszönöm :).

A repülőút egyébként külön említést érdemel, mert hosszú hetek óta először végre volt időm három dologra, amit mostanában igencsak nélkülöznöm kellett: tudtam aludni, olvasni és gondolkodni (!). Ilyen körülmények között ez számomra felért az első osztállyal.

Keleti kényelem, nyugati nyugalom :)

Fantasztikus volt visszatérni az ELTÉ-re, igazán otthon voltam, ami elég fura, mert amíg oda jártam, folyamatosan betolakodónak éreztem magam. Van abban valami szürreálisan izgalmas, amikor néhány röpke órára azért jövök Budapestre, hogy meghallgassam, amint egy magyar származású angol író egy magyarországi egyetemen megosztja a közönséggel a magyarsággal kapcsolatos személyes és szakmai inspirációjával, valamint a magyar irodalommal kapcsolatos gondolatait. És végre magyarázatot kaptam arra a több éves rejtélyre, hogy miért támogatta a kötet kiadását a Magyarországi Kosárlabdázók Országos Szövetsége, ugyanis Fischer szülei kosárlabdázók voltak, édesanyja, Fekete Margit pedig az országos csapatkapitányságig vitte. Ennek ismeretében (újra) el kell olvasni az Under The Frogot (A béka segge alatt). Nem mellesleg Pesten igazi tavaszi idő volt, kellemes meleggel és szellővel, ami a két hideg fallal rendelkező szobámban való fagyoskodás után igazi felüdülésnek számított. A ceremónia nagyon megható, és az élettapasztalatomnak köszönhetően a lehető legfájdalommentesebb volt, bár azért a lélegzetem is elállt volna (ha nem lett volna már eleve nehéz a levegővétel) a felismeréstől, hogy milyen erővel akar úrrá lenni rajtam még mindig a debilizáló szorongás, ha arról van szó, hogy kimondják a nevemet és felszólítanak a színpadra - ahol nem táncolni kell. Rettentő furcsa és szokatlan volt a mostani hallgatók között felmenni a pódiumra kezet fogni Fischerrel, aki magyarul köszönte meg a hozzájárulásunkat - pont mostanra, hogy kezdek belejönni az angolba. Persze - ahogy nálam is meglehetősen kérdéses volt - nem mindenki tudott eljönni, és rögtön az első szerző bemutatásánál közölte Friedrich Judit, a kötet szerkesztője, az esemény hiperszuper szervezője és moderátora és egyetemes superwoman, hogy ez a szerző sajnos nem tud jelen lenni a bemutatón, mert Sopronban tartózkodik. Gondoltam is magamban, hogy hát ez micsoda gyenge kifogás :), de persze simán el tudom képzelni, hogy onnan nehezebb megoldani az elszabadulást. Lehet, hogy Pestről én is nagyobb akadályokba ütköztem volna, ismerjük ezt jól. És mivel M., az apuka felajánlotta, hogy kivisz a vonathoz, másfél óra extra alvást ajándékozva ezzel nekem, még ez is megkönnyítette a dolgomat, így elég volt a szokásos időben, 5.30-kor kelnem.

Fischer felolvas a Collector Collector és a The Thought Gang című műveiből - köszi a képeket, Á.!

Persze a reptéri különkiadás most sem váratott sokat magára. Hiába mentem kis kézipoggyásszal, külön téve a folyadékokat egy lezárható, átlátszó zacskóba, kindle-t kivéve a milliméteres pontossággal teletömött táskámból, öv és csizma nélkül végigglasszálva a szalag mellett, amíg rám került a sor, természetesen az én csomagomban találtak valami gyanúsat, ezért komótosan kipakolták az egész tartalmát, majd újra átvilágították és tovább kutattak benne, mintha még lehetett volna mit találni, így a "bőven lesz időm még ásványvizet venni a duty free részen"-ből pillanatok alatt rohanás lett, egyik kezemben a táskámmal és fél tartalmával az öt ujjamon, a másikban pedig a nadrágom, hogy el ne hagyjam futás közben. Hazafelé aztán a közlekezdésbe tört bele majdnem a bicskánk, de végül ezt a gépet is elértem, bár némileg filmes jellegűre sikerült a véghajrá, és ezúttal majdnem sikerül utolsónak felszállnom, de úgy tűnik, ez a rekord még várat magára. Egy nagyon jellegzetes ruházatú házaspárt egyébként felismertem a hazaúton, szóval nem én voltam az egyetlen őrült, aki reggel ment és este jött. Kíváncsi vagyok, ők mi járatban lehettek.

A legszuperebb dolog egyébként az volt, hogy nem mentem egyedül, mert Á. és Z. elkísért az eseményre, illetve E. is ott volt a tanszékről, és végre tudtunk egy kicsit beszélni, ahogy Judittal is, aki még arra is gondolt, hogy megkérdezze, hogy jutok haza, mert Fischer gépe 7-kor indul, és el tudnak vinni a reptérre, ha kell, illetve Sz. pont az egyetemen járt munkaügyben, és elkérte magát a főnökétől, miután végzett, úgyhogy az előadás után még egy teára is volt időnk az Augusztban. Imádtam. És persze voltak, akik nem tudtak eljönni, de lélekben ott voltak, és ez rengeteget jelent.

Ételallergiások gyülekezete az Augusztban - a sütiket messziről néztük :).

Az előadás hivatalos lezárása után beálltam a sorba, hogy dedikáltassam a kötetemet és saját példányomat az Under The Frogból, és a legnagyobb meglepetés ekkor ért, ugyanis miközben én lányos zavaromban összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, amit a közösben nem akaródzott, hogy számíthatunk-e valamilyen új kötetre mostanában (még sokáig nem, mert tanít, tudtam meg), Tibor Fischer az aláírások végeztével a kezembe nyomott egy névjegykártyát azzal, hogy amikor Londonban járok, ugorjak be valamikor egy teára. A szavam is elállt, erre igazán nem számítottam, csak fogtam a fejemet. Egy Booker Prize-ra jelölt író meghívott magához teázni, ez tényleg velem történik? Hát tényleg nem volt szabad kihagyni ezt a napot, úgy, ahogy van :).

- Egy teát?
- Köszönöm, kérek!

És nem is a Booker Prize a legfontosabb, hanem az, hogy fantasztikusan jók a könyvei, nagyon nagyra tartom a munkásságát és csak ajánlani tudom mindenkinek, angolul és magyarul egyaránt, mivel fergeteges fordítások születtek. A béka segge alattot pedig valóban tanítani kellene a középiskolában, fontos kötet egy olyan témáról, amely még mindig tabu a társadalomban és az irodalomban is, a humora pedig első osztályú.

Tudom, hogy az angol szak számomra B-terv volt, de egyre inkább látom, hogyan illeszkedik szervesen az egész rendszerbe, annak ellenére, hogy ez még nem a végállomás. És micsoda megálló, ahol bármikor leszállhatok, otthon leszek. Beletelt néhány évbe, de ide is eljutottunk :).

Este kabát nélkül, a kellemesen hűvös magyar szellőben szálltam fel a gépre, de mire Londonba értünk, annak rendje és módja szerint leszakadt az ég - és természetesen nem volt nálam esernyő. Mondjuk kezdem már én is megszokni, hogy egyre kevésbé izgasson, ha elázom, mert majd úgyis megszáradok. Azért a fuvar este 10-kor jól esett, főként, hogy itt a 4-5. zóna határán már egy erőteljesen vidékies jelleg uralkodik a menetrendek (és mozifilmidőpontok) tekintetében, legalábbis nagyvárosi mércével mérve. A városközpont például a leggyorsabb módon is egy óra utazás, ezért mostanában ritkán járok arra. Persze mindaddig, amíg egy nap alatt megjárható Budapest, nem panaszkodom. London valóban közelebb van, mint azt eddig gondoltam :).