Csapó kettő

Az elmúlt két hét a munkakeresés jegyében telt, és minden nap örökkévalóságnak tűnt. Mindenki arra biztatott, hogy élvezzem ki a kapott segítséget, mert amikor majd találok munkát, visszasírom ezt az időszakot, de idővel rá kellett jönnöm, hogy én nem így működöm, és nem is biztos, hogy ez olyasmi, amit mindenképpen másképp kellene éreznem. Lehetne másképp, de nincs, nem véletlenül, úgyhogy én akkor érzem jól magam, ha tudom, hogy képes vagyok gondoskodni saját magamról.

Nagyon sokat tanultam, rengeteg hasznos tanácsot és segítséget kaptam, és remélem, hogy a jövőben meg tudom ezt hálálni, ha nem is az engem segítőknek, de esetleg tudok majd én másoknak segíteni, ha ilyesmiben elakadnak. Kipofoztuk az önéletrajzomat, és szuper professzionális lett, pedig a tartalma nem változott lényegesen, illetve közben én is rájöttem, hogy egy napnál régebbi hirdetésekre nincs értelme válaszolni, még akkor sem igazán, ha egy hónapos jelentkezési határidőt adnak meg, és sikerült leszűkítenem a keresést néhány területre.

Egyúttal a három tüneményes kisgyerek és a család révén kezd visszatérni belém a lélek. Kedden E., a kislány kérte, hogy én vihessem iskolába, és az odaúton megkért, hogy menjek is érte...ami nem jött össze, mert egy alkalmi munka keretében éppen iskolából kellett hazavinnem egy kislányt (végül kettő lett belőle), de megbeszéltük, hogy majd még sort kerítünk erre is. Ma megint együtt mentünk, ráadásul sikerült elérni a buszt, úgyhogy madártávlatból szemlélhettem meg az ébredő várost az emeletes busz tetejének legelejéből. Velünk jött Róki is, így, mivel az iskolába őt nem szabad bevinni, hazafelé a vonaton biztosan viccesen néztem ki a táskámból kikandikáló plüss rókaorral.

Bár csak két hét telt el az új fejezet kezdete óta, és mindkét héten kerestem valamennyi pénzt az ideiglenesen foglalkoztató családnál, illetve a hétvégi városnézés közben a magyar beszédünk hallatán egy magyar srác megszólított minket, és a tőle kapott tanácsokkal felvértezve sikerült egy véradásra is beszerveződnöm, amiért ugyancsak járt pénz, azért a beküldött jelentkezések és a visszajelzések aránya igen lélekölő volt. A véradáson azonban újabb magyarokkal hozott össze a sors, aminek megvolt a hasznos és az inkább tanulságos oldala is. Hamar rájöttem, kit kell kerülni és ki felé kell nyitni. Azt mindenképpen szeretném elkerülni, hogy egy "Mikromagyaroroszágon" találjam magam, ugyanazzal a kicsinyes szabályrendszerrel, amely miatt eljöttem otthonról, és ehhez a hétfői találkozók és telefonok nagyon jó leckével szolgáltak. A "tőled a megszokott ár feléért kérem/várom el a szolgáltatást, mert mindketten magyarok vagyunk" körbe nem kívánok belépni.

E. barátnőmnek is egy magyar nő segít a takarításban (aki egyébként építész, de ez egy másik történethez tartozik), de E.-nek esze ágában sincs cinkos, sógor-komás összekacsintással filléres órabérért alkalmazni őt. Valahogy így kellene. Egy másik magyar sráctól hallottam, hogy a pénz, amit itt keresünk, ha nem sok is, de "kemény", azaz van vásárlóereje. Tetszik ez a megfogalmazás, valóban érződik ez a különbség.

Így aztán e keménységet kihasználva múlt héten sikerült elmennem a Medea NT Live keretében bemutatott, még otthon kinézett közvetítésére, ami azóta legalább ezerhétszázharmincnyolcszor került veszélybe, de az utolsó pillanatban mégis úgy alakult, hogy szabad vagyok, ezért rákényszerítettem magam, hogy a szerény bevételem ellenére elmenjek, mert fenn kellett tartanom a bizakodó és normalitást idéző lelkiállapotot. Valami elképesztően lenyűgöző volt, annak ellenére, hogy az Uránia Mozi hang- és képtechnikájának minősége kenterbe veri az O2 Centre Vue mozijában találhatót (persze úgy nehéz versenyezni, ha ezt a darabot például otthon nem vetítették).

Helen McCrory (aki nem ismerné, ő volt Narcissa a Harry Potter sorozatban, és egyébként remek színésznő) átütő alakítást nyújtott a darab egészében - ahogy sportnyelven mondani szokták, teljes erőből kezdett, fokozatosan gyorsított, majd a végén mindent beleadott. 

A többiek nem ébredtek ilyen gyorsan, kicsit tétovának éreztem őket McCrory erőteljes jelenléte mellett, de a végére felnőttek a főszereplőhöz - különösen a Jasont alakító Danny Sapani. És ne feledkezzünk meg a hipnotikus erejű zenéről, valamint a tánckarról és a kiválóan eltalált koreográfiáról sem, amely pontosan olyan nyers, letisztultan kaotikus és erőteljes, ahogy az a darabhoz és a zenéhez illik.

A tudatlanság egyébként ezúttal tényleg áldás volt. Biztosan nem elegáns bevallani, hogy halvány lila gőzöm sem volt, miről szól ez a darab, de ez az igazság (egyébként szeretek így beülni bármilyen előadásra), és döbbenten állapítottam meg, hogy mekkora aktualitása van Euripidész i.e. V. században írt darabjának a női sorsok, illetve a nők társadalmi helyzetének, élet- és döntési lehetőségeinek vizsgálata tekintetében. Rendkívül fontos problémákat tárgyal, közben azonban a humort sem nélkülözi, McCrory pedig brilliánsan egyensúlyozik a vicces pillanatok és a tragédia között.

 

A bemutató kisfilmben a darab egyik készítője úgy nyilatkozik, hogy szerinte Médea nem őrült, és azt teszi, amit bármelyikünk tenne ilyen szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetben, ekkora nyomás alatt. Zimbardo börtönkísérlete jut eszembe: akkor tudjuk esetleg megelőzni saját embertelen viselkedésünket, ha felismerjük, hogy létezik az a helyzet, amelyben mi is megtennénk az elképzelhetetlent. A megoldás pedig az, ha elkerüljük ezeket a helyzeteket, máskülönben ön- és/vagy közveszélyessé válhatunk. A kérdés - és szó szerint a darab kérdése - csak az, hogy ma - és mindenkor - mennyire van a kezünkben, és különösen egy nő kezében az irányítás ahhoz, hogy elkerülhető legyen az ilyen végkifejlet.

 

A színház után hétvégén aztán a korábban beszervezett első látogatóm is megérkezett, aki nélkül biztosan nem bírtam volna ki ezt az - úgy tűnik, két hetes, de akkor még végeláthatatlannak ígérkező - időszakot. Így ad-hoc idegenvezetővé váltam, és péntek este, szombaton, illetve vasárnap délelőtt megpróbáltuk körbejárni a legszebb nevezetességeket, illetve még a National Portrait Gallery-be is bejutottunk, amely a mindenkori legkedvesebb londoni képtáram. Szerencsére minden érintettnek erre esett a választása. Itt sikerült is belebotlanom a BP Portrait of The Year Award díjazottjainak kiállításába, és néhány képbe, amelyekről azt hittem, hogy majd a 26-án induló Snowden-kiállításon lesznek láthatók. Csak az alsó szintre volt időnk/energiánk, de ide szerencsére bármikor visszatérhetünk. A portrékészítés meglepő módjaival találkoztunk, de ha a filmre vett, alvó David Beckham "portréja" elsőre újítónak tűnik is számunkra, akkor vélhetően még nem találtuk szembe magunkat a szobrász saját megalvadt véréből formázott, - művészi és talán érthető módon praktikus okokból - rendszeres időközönként újraalkotott és folyamatosan hűtött önarcképpel (azaz mellszoborra, de nem tudom, létezik-e olyan szó, hogy önmellszobor...vélhetően nem). Mivel időszakos Virginia Woolf-kiállítás is látható most a N.P.G.-ben, az ajándékboltban - ahová az éves portréverseny replikáit keresve indultunk, volt egy Virginia Woolf mellszobor bronzból. Még sosem láttam ilyesmit a hűtőmágnesek és könyvjelzők között, de a 20000 fontos árcímke elárulta, hogy valóban eladó tárgyról van szó. Nagyon gondolkodtam rajta, hogy megvegyem-e :). Akartam róla képet készíteni, de kamerarendszer üzemelt a boltban, és még a végén meggyanúsítottak volna, hogy rózsaszín párduc-módra lopást tervezek.

A többi élményről azonban beszéljenek a képek: 

A Big Ben és a telefonom kamerájának korlátozott képességei egy fotón

Ez így még nekem is új volt

A magyar parlament mellett is el tudnék képzelni egy ilyen kivetítőt

A Trafalgár tér bizarr lényei 1.

A Trafalgár tér bizarr lényei 2. Tényleg "lebegtek", volt, aki a "levegőben ült", mi pedig leragadtunk azon agyalni, hogy ezt vajon milyen technikával oldják meg.

Üzenetet kaptam - ez a tervező is tudhat egyet s mást (ezt komolyan így kell írni?) az ide érkezők küzdelmeiről

The Southbank by Night

Millennium Bridge - a kedvenc hidam

Ez sem semmi kivilágítva - hát még egy jó képen milyen lenne!

800.000 kerámiapipacs a Tower kertjében az első világháború 100 éves évfordulójának alkalmából

Immár nappali fénynél

Madarak - így jár az, aki jó fej akar lenni és odadob egy-két morzsát a kóbor galamboknak

Miután ismét egyedül néztem szembe a következő héttel (persze sokak aktív és lelkes támogatása mellett, ezt nem győzöm hangsúlyozni, de mégiscsak egyedül a feladataimmal), előrelépés történt munkakeresés-ügyben. Hétfőn ingerelárasztásos módszerrel jött nekem a sors, és újabb kétes jellegű ajánlatok, illetve a BAFTA-díjátadó helyszínén kinéző alkalmi lehetőség mellett egy hétfői villáminterjú után kedden kaptam egy állandó pozíciót, ahol jövő héten kezdek. Erről viszont konkrétumokat csak akkor írok, ha már tudom, hogy bevált és maradok ott, de elsőre nagyon jó lehetőségnek tűnik. Este hazafelé pedig hívott K., E. ismerőse, és fél év botladozást spórolt nekem fél óra alatt, mivel mindent elmondott a kezdeti lehetőségektől a fizetési és előrelépési kilátásokig 1-2-3 év viszonylatában, amelyeket csak a saját bőrömön tapasztalhatnék meg, de nekem fél órám volt erre, fél évem nem. Még később hívott É., hogy tudna állandó, bár csak napi 1 órás munkát, jövő hétre teljes munkaidős elfoglaltsággal, amit a korábban vállalt kötelezettségeim, illetve a függőben lévő állandó munka miatt sem tudtam volna bevállalni, de jólesett látni, hogy csak-csak beindul a folyamat. Végül a nap megkoronázásaként kiderült, hogy jó néhány év után mégis megjelenik egy esszékötet kedvenc angol regényíróm, Tibor Fischer 50. születésnapjáaira a regényeiről írt hallgatói értekezésekkel, köztük az enyémmel is. Határtalanul felemelő érzés, amikor ennyi hiábavalónak tűnő erőfeszítés után az élet egyszer csak magától bejelentkezik és jó hírt hoz. Emlékeztet rá, hogy vannak lehetőségek, és hogy nem fagyott egyetlen kilátástalan pillanatba a létezés, csupán kezdeti nehézségekről van szó. Most pedig jöhet a folytatás.