London Centrál

Minden London :)

Elérkezett az első igazi londoni napom, és ezzel az első felesleges nehézség ideje. Azt tudni kell, hogy eddig valahányszor külföldre utaztam, a kezdet tele volt felesleges nehézségekkel.  Történt ugyanis, hogy mivel holnap utazom Alnmouth-ba, Durham közelébe a gyerekekhez, rendeltek nekem az interneten kifizetett és a jegykiadó automatából kinyomtatandó jegyeket, amelyeket az anyuka még a hétvégi, cannes-i szülinapi kiruccanása előtti utolsó pillanatban akart átvenni, lévén, hogy ez csak az ő bankkártyájával és a foglalási kóddal lehetséges. Péntek este aztán átnéztem a jegyeket, és az odautat nem találtam köztük, szemben számos ismeretlen kártyával. A szombati első szabadnapom tehát úgy indult, hogy közölték velem az állomáson, hogy jegyem nincs, és ha ott hagytam őket az automatában, akkor újat kell vennem potom 128 fontért, amivel többnyire lőttek volna az első heti keresetemnek. Hát nem egészen így képzeltem, de mivel sem kódom, sem más információm nem volt, igyekeztem a hozzáállásomon változtatni, és eldöntöttem, hogy ez a kellemetlenség nem fogja rányomni a bélyegét a napomra, és meg fog oldódni a probléma. A tervezett találkozóm nagyon jól sikerült és feldobott, ám az IKEÁ-ba tervezett, és a vállalhatónál eggyel nagyobb fokú forgalomkorszerűsítés miatt éppenhogy meghiúsult látogatásom viszont továbbra is próbára tette az idegeimet. Este aztán isteni szikra hatására hozzáfértem a foglalási kódhoz, mert éreztem, hogy nem hagyhattam ott a jegyet a gépben, talán csak nem sikerült kinyomtatni, és a papír, amit elhoztam, a mások által tömegesen a gépben hagyott és a jegyekre megszólalásig hasonlító blokk volt a feltöltéseikről, rohantam egyet az állomásra, majd végül az ügyfélszolgálaton kiderítették, hogy valóban nem kérték még le a jegyet, ám továbbra is fennállt az a probléma, hogy a szükséges bankkártya éppen másfél ezer kilométerrel odébb, egy másik országban leledzik. Ma az információnál viszont kaptam egy tippet, miszerint mások eltérő kártyával is ki szokták tudni nyomtatni a jegyeket, hát megpróbáltam a sajátommal és működött, így végül sem nekem, sem az anyukának nem kerül további súlyos fontjaiba, hogy el tudjak utazni, de ezt a dolgot azért szívesen megspóroltam volna...

Ami pedig a londoni nap naposabb oldalát illeti - a kb. 35 fokon túl -, az első levonandó tanulság a következő: ha Budapesten a szombati bevásárlóközpontokra zéró toleranciát hirdetek, igazán tudhatnám, hogy a szabály érvényes a szombati londoni oxford streeti forgatagra is, ahelyett, hogy gyanútlanul besétálok az oroszlán barlangjába. A Selfridges-ben megejtett bérvásárlást követően T-vel kiültünk a Marble Arch-hoz barnulniolvadni és beszélgetni, végre. És végre magassarkút vehettem, természetesen csupa olyan ruhadarabbal, amelyek az utánam küldött csomagban érkeztek (= 35 fokba valók). Sebaj, az északi túrához jó lesz minden, amit a harminc kilós bőröndben magammal hoztam. A hazaúton, megtépázott lelkivilággal és nehezen fenntartott pozitív hozzáállással aztán leszálltam Westminsternél, és a Temze fölött fújó hűvös szél a Big Ben és a London Eye visszatérő látványával új életet lehelt belém (amire, valljuk be, az IKEÁ-ban tervezett felfrissülés hiányában és a sokszoros pótlóbuszon aszalódást követően még inkább szükségem volt). Egy további találkozó egyeztetése aztán továbberősítette a lelkesedésemet, amellyel felvértezve elindultam haza az üres házba...

...azaz a gyíkagáma által lakott házba. Apropó, agáma. Annyira vicces, hogy mindenki egy emberként kívánja, hogy valamilyen rejtélyes módon megszeressem az állatokat, amelyektől kisebb-nagyobb mértékben viszolygok, miközben az események igencsak ez ellen dolgoznak. Na, jó, igaz, csak az agámától viszolygok, de ez most már túltesz mindenen. Bekövetkezett, amitől tartottam. Már a kezdet kezdetén meg akartam kérdezni, hogy a szöcskék, amelyek eltűnnek benne, ugyan hová távoznak, de valahogy sosem került rá sor, csütörtökön azonban megkaptam a választ. Miután a többi teendőm mellett kénytelen voltam még agámasz*rt is  takarítani a kislány szobájának padlószőnyegéből, konstatáltam, hogy eljutottam a toleranciaszintem legvégső határáig, és az emeletre vezető lépcső alján esedékes papucsledobást, illetve az emeleti mezítláb közlekedést ezek után módszeresen bojkottálni fogom. Természetesen azóta is takarítom a foltot, ami nem akar eltűnni, bár szerencsére a szagok fölött két nap alatt győzedelmeskedtem.

Mindez ma kiegészült azzal, hogy miután az anyuka megnyugtatott, hogy az agáma kizárólag az emeleten közlekedik (ezért aztán gondoskodom az ajtóm állandó csukva tartásáról), ma hol találtam rá? Természetesen a felvezető lépcső legalján, ahonnan visszamászni semmi esélye nem volt. Gondolom, kitaláljátok, mi következik. Igen, meg kellett fognom és fel kellett vinnem, amit pont annyira szeretett, mint a tengerimalacok szokták. Ha tudná, hogy nekem is égnek állnak a képzeletbeli tüskéim, amikor hozzá kell érnem, talán nem félne ennyire. Másfelől pedig lehet, hogy épp azért fél, mert érzi rajtam a bizalmatlanságot. Bárhogy van is, az agámával kapcsolatos fenti tevékenységek egyikét sem tervezem sűrűn végrehajtani a jövőben, erről a hazatérésem után azonnal gondoskodni fogok.

Addig is muszáj egy kis cukisággal enyhítenem a megrázó élményt.

Kicsit éhesek voltak...

A szobám gondosan becsukott ajtaja mögött közben elkezdtem a "felújítást", bár az elmaradt IKEÁ-s beszerzések miatt néhány dolog egyelőre megrekedt a tervek szintjén, viszont a kék - szintén utánküldött - hálós tárolóm igen sokoldalúan kihasználható :).

Felkerült a "tetszik Londonban" listájára a szombati postai szállítás is, így mind a bankkártyám, mind a rendelt csomagom megérkezett, bár utóbbi LLDIKO számára. Nagyon jót mulattam ezen, mivel az anyuka is azt hitte, hogy két "l" szerepel a nevem elején - bár az az apróság nyilvánvalóan elkerülte a figyelmét - és a csomagküldő társaságét is -, hogy a nevemet talán nem kisbetűvel írom. Persze az első hét után nem csodálkozom, hogy mi képes elkerülni egyesek figyelmét itt, számomra viszont érdekes tapasztalat, főként, hogy többen sem voltak képesek az alapvető nyelvtani szabályok alkalmazásával levonni a megfelelő következtetést. Nekem viszont nagyon fontos a nyelv, az újak tanulása mellett a magyar megőrzése és gyakorlása egyaránt. 8 éve már szembesültem azzal, milyen a magyart már, az angolt pedig még nem tudni, és nem szeretném többet azt érezni, ezért amikor a ma reggeli skype-hívás során alig bírtam magyarul gondolkodni, az elég ijesztő volt. Az esti hívásra már jobban belejöttem, de többek között azért is írok, mert használni szeretném a nyelvet. Imádom a nyelveket, és köztük a magyart leginkább :).

Akinek meséltem már erről, tudja, hogy a nosztalgiánál távolabb semmi nem állhat tőlem, és amikor kétségek között rohanok az állomásra a jegyem ügyében, majd szembejön velem egy telefonáló az "és most Győrben vagytok?" kérdéssel, nem azért köszönök rá hirtelen támadt lelkesedéssel magyarul, mert "emlékezem" vagy "visszasírok" valamit, amit "elhagytam", hanem mert élőnek akarom ezt a nyelvet és kultúrát a mindennapjaimban, függetlenül attól, hogy hol élek. Ahogy otthon az angollal (illetve más, általam kisebb-nagyobb mértékben bírt nyelvekkel) való bárminemű találkozás, itt a magyar okoz különleges élményt, és egyikről sem kívánok lemondani. Különösen akkor, ha olyan beszélgetéseket folytathatok, mint ma, szóval köszönöm Sz. és B. :).

A következő bejelentkezés idejére várhatóan tíz fokkal visszaesik a hőmérséklet, ellenben gyönyörű északi tájak szórványosan előfordulhatnak. Irány Alnmouth!