Kutyaugatást szőrével

Kezdem a jó hírekkel, mert az elmúlt hétvégén mindkét nap, régi és új ismerősök körében végre ismét "londonoztam". Szombaton I. és M. segítségével megtárgyaltuk az au-pairséggel járó nehézsérdekességeket, majd ellátogattunk a Buckingham-palota dísztermeibe, és bár előrelátó módon időpontra foglaltunk jegyet, ez nem akadályozta meg a szervezőket abban, hogy mintegy egy órás késéssel, majd hosszadalmas átvilágítási (és főzési, majd aszalási) eljárás után indulhassunk - akkor már hullanyúzottan - a palotán belüli körútra. A látvány kétségtelenül gyönyörű volt, az időszakos nyári kiállítás témája idén a királyi gyermekkor volt, így aztán megnyugodtam, hogy a gyerekekkel közös fürdőszobának a magánélet megsértésének skáláján elfoglalt helye igencsak szerénykedik a királyi család csemetéinek életére - ha eddig nem, akkor most már biztosan - jellemző nyilvánossághoz képest. Én személy szerint rettentően elfáradtam, ami vélhetően az energiahiánynak is volt köszönhető, így a figyelmem a színekre, a királynő egyik díszterembe nyíló, izgalmas titkos átjárójára és a Lanvin divatház ruháiba öltöztetett, királyi játékbabákra korlátozódott, illetve sikerült kiszúrnom egy "József Engel" szobrot, amelyről a szakavatottabbak biztosan tudják, hogy a Buckinghamben leledzik, de én csak most fedeztem fel. Persze I. még a kezdet kezdetén észrevette az egyik palotai dolgozó magyar zászlós névtábláját - majd közösen elcsodálkoztunk, hogy dolgozhat valaki magyarként a Buckingham-palotában -, úgyhogy én csak a második magyar vonatkozású tartalomra bukkantam rá. M. kapott francia idegenvezetést, mi pedig magyar szöveg híján így érezhettük kicsit közelebb magunkat az otthonhoz.

Vasárnap pedig Á.-val végigbeszéltük az egész délutánt-estét, és örömmel konstatáltam, hogy bizonyos dolgokat mindig ugyanonnan lehet folytatni, ahol akár évekkel korábban és kontinensekkel távolabb abbahagytuk. Na meg azt, hogy az erkölcsi normáim - ha ritkák is - igenis normálisak.

Egy ilyen hétvége után éppen örültem, hogy egy hétre magamra hagyott a család - Ibizára mentek nyaralni -, így a hétfőt azonnal kihasználtam a ház mintegy tíz órán át tartó, szintemelő kitakarítására, mert még mindig akadnak olyan zugok, amelyeket nem sikerült a saját higiéniai szintemnek megfelelőre suvickolni. Innentől azonban ismét elkezdte Örkény, Beckett és Gogol írni a forgatókönyvet, akik biztosan ihletet kaptak a keddi Monty Python (többnyire) élő előadásának ismétléséből, amelyet volt szerencsém megtekinteni a helyi moziban - és rájönni, hogy egy nappal korábban adták ott a Skylight ismétlését, amelyre újabb 24 órával korábban olyan lelkesen vásároltam jegyet most vasárnapra egy belvárosi londoni moziba abbéli teljes meggyőződésemben, hogy ennél jobb lehetőségem nincs. Csak éppen a helyi kínálatot felejtettem el ellenőrizni, de sebaj, így tanulunk (egy életre).

Következik tehát az abszurd-groteszk színjáték. Kedd éjjel ugyanis, amikor előadás után hazaértem, egy cetli várt a szomszédtól, miszerint a kutya folyamatosan ugat, és legyek szíves, hívjam fel, majd magyarázzam el neki, miért van mindez és hogyan tudnék véget vetni neki. Természetesen a családnak szólt az üzenet, de másnap telefonáltam, ami nem vezetett sehová, csak megtudtam, hogy hónapok óta ez megy, és bizony Pepsi kutyánk keservesen sír, amint mindenki elhagyja a lakást, ezért megígértem, hogy megpróbálok tenni valamit. Miután a két órás vezetés idejére becsukott ajtó az állatürülékek további szivárványát eredményezte a lakáson belül, úgy döntöttem, hogy ez nem jó megoldás, így két nap múlva jött is az újabb telefon, megerősítendő, hogy a kutya megint ugat - mondjuk kutya, szóval előfordul -, és persze én nem tehetek semmiről, és sajnálja, hogy belekever ebbe engem, de hát a szomszédok egyhangúlag a hajukat tépik, és hát így nem tudja, mi lesz, de ugye augusztus végén elköltözünk? Mire én közöltem, hogy hát sajnos nem igazán, úgyhogy ne tápláljanak hiú reményeket, hévégén beszélek az anyukával.

Szerdán aztán a szemételszállítást követően beszállított kukában elém táruló látványtól borzadtam el, mivel hemzsegtek benne a kukacok, vélhetően még a korábbi takarítás eredményeként, én pedig rovarirtó híján az újonnan beszerzett légfrissítővel fújtam be őket, majd lecsuktam a kuka tetejét, ami elég volt ahhoz, hogy kábultan a mélybe hulljon a férgese, így második csapásként tisztítószert öntöttem a kuka aljára - amúgy is ráfért, volt benne egy és más -, majd megvártam, hogy az is kifejtse hatását. Ma sikerült kitakarítanom, csak azt remélem, hogy a szállításig hátralévő 5 nap alatt nem támadnak fel hirtelen a kukacok és indítanak inváziót a hősiesen megtisztított kuka és a maradék türelmem ellen.

Ennek tetejébe próbálom hozzászoktatni magamat a napi háromszori kutyasétáltatás gondolatához, egyelőre kettőig megy, mert bár Pepsi nagyon cuki és eszeveszetten tud örülni, amikor megérkezem a néhány órás (vagy perces, végül is mindegy) távollétből, iszonyúan kettévágja a napomat az a napközbeni séta, semmit nem lehet rendesen végigcsinálni, amibe belefogok.

Ha a kutya örül...

Mindennek tetejébe jött a vezetés, és ha annyit mondok, hogy az eredetileg tervezett 2x2 óra után az oktató további 2 alkalmat rendelt el, talán érthető, hogy miért nem vagyok túl lelkes. Nem a bal oldalról van itt szó, kérem, ugyan. Ha csak az lenne eltérő, akkor lett volna esélyem, de gyakorlatilag semmit nem tudok hasznosítani abból, amit otthon a vezetés keretében csináltam.

Még az autó is automataváltós, mindene elektronikusan működik, számomra ismeretlen koncepciók épülnek be a műszerfalba, és mindehhez akkora a jármű, mint két ház, amelyet olyan szűk helyeken kell kormányoznom, megfordítanom és leparkolnom, amilyenek otthon sikátornak is szélesek lennének. A sebességkorlátozás az itt a maximum, biztonságos helyzet esetén mehetsz annyival, amennyit a tábla ír, jó eséllyel azonban azért küzdesz, hogy egyben megúszd a járműveddel együtt, mivel a sávok sokszor fél autónyi szélesek az út két oldalán kijelölt parkolóhelyeken álló autók miatt, így a brit közlekedéshez képest anarchikus, balkáni zűrzavarnak tűnő magyar közlekedés egyetlen igazán egyértelmű szabályát - miszerint a közelébe nem mész a sávelválasztó vonaladnak, nemhogy átlépd - itt abszolút mértékben felülírja a parkoló autók mellett kötelezően hagyandó távolság - akár az ellenoldali sávba való átlépés árán is. Az esetek nagy részében fél testtel a szembejövő forgalom sávjában kocsikázom, ami különösen akkor válik érdekessé, amikor ők is kerülik az ő oldalukon parkolókat - az én sávomban. A körforgalomba belépés jelzése attól függően eltérő, hogy hol fogok majd kijönni - hát kérdem én, honnan a fenéből tudjam? -, és indexelés helyett sokszor csupán "helyezkedni" kell az autóval (például ha egy kereszteződésben a baloldali sáv egyenesen és balra is enged menni, és egyenesen fogsz továbbhajtani, akkor a sávválaszásnál sem kell index -, ebből látják a többiek, hogy mit fogok tenni, ugyanúgy, mint amikor az utcán fordulásnál először a kormányt tekerem, aztán adok gázt, hogy az utcán várakozók lássák a kerékről, mi a szándékom. Pff....ha valakinek ilyen jó szeme van, ám legyen. Egyébként nagyon jellemző ez az irdatlanul pontos szabályozás, ami egyrészről segít, másrészről viszont ha tiltott időszakban véletlenül rágurulsz a buszsávot jelző választóvonalra, 130 fontos büntetés üti a postaládádat, tehát nagyon résen kell lenni. Egyelőre úgy vagyok az itteni vezetéssel, mint tavaly a holland tanulással: hirtelen minden franciául jutott eszembe, pedig addig azt sem tudtam, hogy ismerem az adott szavakat franciául, és most ugyanígy bármilyen manuális váltójú autót könnyedén elvezetnék, holott amikor kijöttem, még ez is elképzelhetetlennek tűnt.

Így azt hiszem, még inkább örülök, hogy működik az öt évvel ezelőtt vásárolt Oyster kártyám, és megpihenhetek a tömegközlekedés biztonságot adó ölelésében.

További talány az időjárás, most éppen zuhog, mintha dézsából öntenék, ami persze nem meglepő, ám az már inkább, hogy az összes eddigi ország közül, ahol jártam, mindemellett éppen London az, ahol előbb-utóbb elfogy a naptejem, mert amikor éppen előbújik, akkor éget a nap, és az esőt leszámítva kellemes, sőt, olykor kifejezetten meleg az idő. Kivétel ez alól a Tesco, amelynek bejáratánál vérfagyasztó hirtelenséggel köszönt be a sarkvidéki éghajlat, szűnni nem akaró, jeges szélfúvással, így a 15 perces bevásárlás végére kicserepesedik a szám környéke és enyhe-közepes súlyosságú homloküreg-gyulladásra teszek szert, a tüdőgyulladást pedig csak az előrelátón magammal vitt kendőnek köszönhetően sikerül elkerülni.

Az ellenálló-képeségemet talán az is erősíti, hogy a közelmúlt gyakorlatával ellentétben egész sokat sportolok, hiszen ha kétszer kell bennem Richmondba (mert mondjuk hiába sprintelek be reggel, a bank csak fél órával később nyit, amikor nekem már vissza kell indulnom vezetni), az hozzávetőleg másfél óra tempós gyaloglás csak oda-vissza, nem beszélve a városi bolttúrákról és a napi háromkét kutyasétáltatásról. Ráadásul ma 20 perc alatt berobogtam egészen a Lloyds bankig, ami új egyéni csúcs.

Az állatok természetesen továbbra is a meglepetések kiapadhatatlan forrásai. Heti agáma-híreinket hallják: miután feltehetően egy heti éheztetést követően hétfőn a kisfiú ágya alatt találtam rá, mozdulatlanul, és két szöcske meglógott az etetési kísérlet során (update: egyet megtaláltam és feltálaltam ebédre), úgy döntöttem, hogy beteszem a terráriumba az állatot és néhány szöcskét beeresztve rájuk zárom az ajtót, majd győzzön az erősebb. Sajnos ez a megoldás sem igazán látszott működni, és amikor a szöcske konkrétan felmászott az agáma orrára, az pedig még akkor sem kapcsolt, komolyan elkezdtem aggódni a testi épségéért. Másnapra a három szöcskéből már csak egy élt (te jó ég, mit csinálna ez az állat, ha maga lenne kénytelen vadászni? Már a nyilvánvaló éhenhaláson túl...), és idővel az is elfogyott. Szerintem muszáj lesz kijelölni futkározólomha vánszorgásra szolgáló helyet és időt a számára, mert nem akarok állandóan emésztett szöcskékbe botlani.

A fenti és hasonló események forgatagában azonban rájöttem, hogy nem tartottam be a fogadalmamat, miszerint a szabadidőmben mindaddig nem teszek semmi, amíg el nem kezdek unatkozni, mert szükségem van az ilyen mértékű kikapcsolásra. Ezzel szemben az elmúlt 2,5 hétben többet pörögtem, mint a kiutazásom előtti háromban, pedig azt hittem, annál nincs tovább, ezért csütörtökre semmittevős napot hirdettem, amibe persze egy hűtő- és sütőtakarítás azért még belefért (nem volt egyszerű, fogalmazzunk így), viszont befejeztem végre egy félbehagyott sorozatot, és bár unatkozni nem kezdtem el, ez indulásnak már biztató. Tegnap ismét skype-oltam Sz.-vel, ma pedig B.-val, aminek mindig annyira örülök és rendkívül feltölt, ráadásul a magyarom is kezd újra használható lenni, ami azért nem hátrány.

Nem lenne viszont kerek a történet a heti eseményeket lezáró legabszurdabb részlet nélkül (azaz...ne tegyünk elhamarkodott kijelentéseket). Történt ugyanis, hogy miután a főzés és a szárítógép folyamatosan megzavarta a beszélgetésünket B.-val, egyszercsak csöngettek. Gondoltam, hátha megint adományt gyűjtenek vagy halat árulnak (!), gyorsan lerázom őket, de nem egészen így történt. A hölgy az ajtóban megkérdezte, hogy én vagyok-e az anyuka, majd amikor mondtam, hogy ki volnék, közölte, hogy itt van a postája, és jött érte, mivel ő az, aki augusztus végén költözik a házba, és már ide továbbíttatta a leveleit. Köpni-nyelni nem tudtam, és azonnal rájöttem, hogy nem a kutyaugatást kifogásoló szomszéd tudta rosszul, mi fog történni a családdal, akiknek dolgozom, hanem én. A szomszéd, akivel csak azért kerültem kapcsolatba, mert rojtosra ugatta az idegeit a túlérzékeny családi ebünk, tájékozottabb a család igen közeli jövőjével - és az enyémmel - kapcsolatban, mint én. Azt hiszem, most elérkeztünk a család által tisztességesnek vélt bánásmód legaljára, úgyhogy készítem a kérdéseimet holnapra. Nagyon kíváncsi vagyok a válaszokra.