Mindenképpen szeretném elkerülni, hogy a szokásos londoni munkakeresős bloggá váljon ez itt, a nagy lehetőségek reményének, az álláskeresés lélekölő rutinjának és eredménytelenségének, a kezdeti bénázásoknak, a kemény első hetek megpróbáltatásainak és a nyelvi, kulturális és szakmai szempontból az emberre zúduló számkivetettség érzésének a hangoztatásával, úgyhogy el is fogom.
Eredetileg élményekről szerettem volna írni, szabadságról, kultúráról, mindenről, amire otthon nem volt egy percnyi időm sem, és feltett szándékom, hogy hamarosan újra felveszem ezt a fonalat. Ami tiszta röhej, az az, hogy az otthoni időhiánnyal szemben itt lehetőségem nincs olyasmikre, amikbe készültem fejest ugrani, és félig sikerült is, de aztán kiderült, hogy csak derékig ér a víz. A 18 fontos mozijegy csupán a probléma egyik - bár most kétségkívül lényeges - oldala, a másik az, hogy alig láthatók a popcornfilmeken kívül értelmes darabok, és azokat is egymástól iszonyú messze lévő mozikban, illetve olyan időpontokban adják, hogy az egyszerre 2-3 filmből álló szokásos menüm összeállítása lényegében lehetetlen. Ja, és azt mondtam már, hogy ide minden 2-3 héttel később érkezik, mint Magyarországra? Minden. Már ami egyáltalán érkezik.
A magyarországi kínálat bőségére nem most jöttem rá, tisztában voltam vele akkor is, amikor épp a 16. óra fordítást kezdtem meg szombaton éjjel, amikor az aznapra kinézett filmjeim utolsó darabját már javában vetítették - valaki másnak. Az viszont soha nem jutott volna eszembe, hogy itt, Londonban, a kultúra fővárosában éppen a kínálatba fog beletörni a bicskám.
Tegnap azonban sikerült kimozdulnom, mivel a három gyerkőccel és E.-vel elmentünk az Aquariumba, amely talán az egyetlen londoni nevezetesség, ahol nem jártam 9 évvel ezelőtt - és azóta sem. Tényleg terápiás, hogy a nap végére a nagyok már rajtam lógtak, illetve az, amikor látom, hogy az ajándékboltban E. egy nyugodt "a labda nem kell, azt nem visszük magunkkal"-jára kérdés - nemhogy hiszti - nélkül visszateszik a polcra mindazt, amit első lelkesedésükben felnyaláboltak. És nincs baj abból, hogy a kislány megvette a plüssmedúzát, a srácok pedig végül újabb játék nélkül hagyták el a helyszínt; senki nem kiált igazságtalanságot, nem követelőzik, nem mutogat a másikra, hogy neki miért lehet. Nem kell csak azért valami nekem is, mert a másiknak van. Nem szükséges újabb tárgyakat birtokolniuk, hogy pótolják valami sokkal fontosabbnak a hiányát, ami szerintem óriási szülői teljesítmény, és egyértelmű, hogy folyamatosan rengeteg munka van benne. Végül is ez lenne az egésznek a lényege, ugyebár.
Nem mellesleg pedig ilyeneket láttunk. Vakuval sajnos nem lehetett fotózni, hogy ne világítsunk bele a halak, cápák és polipok szemébe.
 |
| Rájapopsi |
 |
| Cápa menekülőben |
 |
| Ők tetszettek a legjobban |
 |
| Óriás teknős, csak itt nem látszik, hogy méretügyileg néhány cápát is maga mögé utasított |
 |
| Portré. A cápákról jobban sikerült :) |
 |
| Gyerekek és egy krokó. Ezen a képen utóbbi a legveszélyesebb. Nem mindig volt ez így... |
Voltak még színváltós (fénnyel megvilágított) medúzák és méteres rák is, információk a fenntartható halászgazdaságokból származó halfogyasztásról és a tengeri élővilág védelméről, de ezzel nem lőttem le mindent, feltétlenül maradt még megtekintésre érdemes tartalom. A sorban állást érdemes elkerülni; erre a délután 16-19h közötti sávban érkezőknek van a legnagyobb esélye, máskülönben gyerekekkel érdemes elsőbbségi belépésre jogosító jegyet venni a honlapon (amit mi elmulasztottunk). Fogyasztásra egy kis humuszba mártogatott bagettet javasolnék a Temze partján, ahogy kedvenc hírügynökségem hírmondója mondaná.
Az általános talajvesztettség lelkiállapotában azért igyekszem úgy élni, mint aki halad a célja felé, még ha egyelőre leginkább ismét a semmiben lebegés érzetéhez hasonlít, amit érzek. Az pedig, valljuk be, nem igazán az én műfajom, illetve nem is szeretném azzá tenni. Egy kis sodródás belefér, feltéve, hogy tényleg haladok arra, amerre szeretnék, de ezt egyelőre nagyon nehéz lenne megmondani. Úgyhogy folyt. köv., írom a napi 5-10 jelentkezést, holnap pedig egy ideiglenes és valós munkalehetőséggel kecsegtető feladatot megyek megbeszélni, illetve két felszólítás után ugyan, de végre az utolsó heti pénzem is megérkezett az előző krokókgyerekek felügyeletéért, így ez ad egy lélegzetvételnyi nyugalmat. Bár mi tagadás, jöhetne intravénásan is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése