Beszédes csend

Ezúttal nem vidám írás következik, de ez is hozzátartozik az igazsághoz, úgyhogy hadd szóljon. Nagyon meghatódtam, hogy az elmúlt hetekben egymásra licitáltatok az engem az állatok és a gyerekek szeretetére buzdító üzenetekkel, és jelentem, hogy rövid úton a kutyus, az agáma és a tengerimalacok lettek a kedvenc családtagjaim, annak ellenére is, hogy a hófehér alagsori padlószőnyegből még a költözés napján is kutyaürüléket kellett takarítanom. És ez bizony sokat elmond az egyéb körülményekről.

Az elmúlt két hétben nagyot fordult velem a világ, szinte szürreális, hogy csak ennyi idő telt el, számomra örökkévalóságnak tűnik. Nem nagyon szeretném ragozni, a lényeg az, hogy miután a gyerekek durvasága és mindenre tekintet nélküli magatartása a testi épségem veszélyeztetéséig fajult, majd az anyuka kivette a kezemből az egyetlen eszközt, amellyel még valamelyest hatást gyakorolhattam volna rájuk – ne konfrontálódjak, és meg kell találnom a hatékony módszert, mondta ő, miközben volt szerencsém megtapasztalni, hogy az ő egyetlen eszköze a kiabálás (amely ugyanúgy hatástalan, mint az én esetemben volt, ha a sokszori szépen kérés figyelmen kívül hagyása után erélyesebben szóltam), majd a végső fegyver, az anyai szeretet megvonása, az elfordulás tőlük, ami, bár kétségtelenül mindig hatékony, hasonló tulajdonságok birtoklásának hiányában engem teljesen kiszolgáltatottá tesz - egy rémálomban találtam magam.

Mivel hajlamos vagyok az önkritikára és önvizsgálatra, százszor átgondoltam a történteket, és szerettem volna, ha képes lettem volna megoldani a helyzetet, tudom, hogy igaza van mindazoknak, akik támogattak – ezúton is rettenetesen köszönöm nekik -, és biztosítottak róla, hogy mindent megtettem, ami ebben a helyzetben tehető, a helyzet azonban reménytelen – legalábbis egy női „nanny”-nek, ez pedig már az én megfigyelésemen alapuló észrevétel. Adott két gyerek, akiknek a következetes nevelését sajnos hosszú ideje már senki nem érzi igazán feladatának, akiknek az apukája tabu, anyukájuk pedig lényegében nincs (jelen), mindazonáltal kikérik maguknak, hogy bármit is megtegyenek, amihez egy apró erőfeszítés is szükséges. És akkor jövök én, akire rá lehet zúdítani mindazt a haragot, amit anyuka iránt éreznek amiatt, hogy sosincs ott akkor és annyit, amikor és amennyire nekik szükségük lenne, de elvárja tőlük a viselkedést, a tanulást, a tiszteletet – és ha anyuka ellen nem lehet is lázadni, hiszen rajta kívül más sincs, még ha ő sincs igazán, az au-pair tökéletes célpontja lehet az ilyen indulatok csatornázásának. Így viszont a „tesztelés” az önmagukat és engem is veszélyeztető cselekvések áradatát hozza magával, és mivel konfrontálódni nem lehet, pillanatok alatt működésképtelen dinamika alakul ki ismét az au-pair és a gyerekek között.

Nem bizonyítványt magyarázok, mivel van az a pont, amelyen túl nem lehet felelősséget vállalni a mindenre tekintet nélkül lévő, gátlástalan viselkedésű gyerekek esetében. És itt bizony messze túl voltunk ezen a ponton. Az egyetlen változást azzal lehetett volna elérni, ha szembesítjük őket az ellenkezésük következményeivel. Azzal, hogy ha az anyuka kifejezett előírásának megfelelően legfeljebb kétszer ehetnek palacsintát reggelire, mást azonban nem hajlandók megenni, hagyjuk, hogy rájöjjenek, éhesen nem lehet bírni a napot, és ne álljon rendelkezésükre pénz ahhoz, hogy a boltból vásárolt édességgel pótolják a kimaradt étkezést. Vagy hogy ha a tiltás ellenére felszállnak a buszra, legyen világos számukra, hogy amennyiben nem állhatok eléjük az ajtóban – konfrontáció, ráadásul konkrétan nekem jönnének -, én nem vállalhatok felelősséget azért, hogy az úton mi történik majd velük. És főként, hogy ha a tiltás ellenére az első önálló, ismeretlen helyre történő baloldali vezetésem alkalmával, a függönyszerűen ránk zúduló esőben csakazértis, szánt szándékkal elvonják a figyelmemet (pl. ülésmelegítés bekapcsolása alattam), pedig az anyuka kifejezetten felhívta a figyelmüket arra, hogy ezt most tényleg ne, akkor az nem vicces, hanem életveszélyes. Hogy mindennek van következménye, és ha gyerekek is, a módszeresen szándékosan (!) ön- és közveszélyes magatartásuk esetén a másik ember felelőssége véges. Mert itt a szép szó már nem segít, és nem csak rajtam, hanem anyukán sem. Volt elég dolgom gyerekekkel, teszteltek is rendesen, de annak éppen az a lényege, hogy amennyiben a felnőtt határozottan kiáll, van egy határ, amelyen túl nem mennek, hiszen éppen a határ érzékelése, a biztonság megélése a cél. Hogy a felnőtt erősebb, mint én, és tud rám vigyázni, meg tud védeni. Itt azonban nem volt ilyen határ, ami a "tesztelés" fogalmát is érvényteleníti. Ezek a gyerekek megtanulták, hogy bármit megtehetnek, így a ne konfrontálódj! nem lehet megoldás akkor, amikor minden más süket fülekre és fordított hátakra talál.

Így, miután én egy konfrontáció alkalmával védtem a kisfiút, ő azonban szó szerint nekem támadt, és a forró serpenyő az alkaromon landolt, majd erre anyuka közölte, hogy az én hozzáállásommal van a gond, mert nagyon nem szeretik, ha „utasítgatják őket” – miközben én végtelen türelemmel és szépen kértem, majd valóban erélyesebben igyekeztem értésükre adni, hogy a figyelmen kívül hagyást nem fogadom el válasznak, ráadásul ők olyan hangnemben ordítottak velem és utasítgattak engem, hogy az vérlázító -, bekövetkezett a nyilvánvaló – múlt hétfőn ütköztünk az autóval. Szerencsére senkinek sem esett baja, még a másik autó vezetője is hajszálgörbülés nélkül megúszta az egyébként igencsak tetemes ajtóhorpadást a saját oldalán, ám az egész eset nagyon beszédes volt. A rutintalanságom csak részben volt oka annak, ami történt, sokkal inkább az eddigre kialakult feszültség vezetett oda, hogy elnéztem valamit – nem bizonytalanságból fakadt a probléma.

Keddre már biztos voltam benne, hogy nem akarok tovább maradni, és az anyuka is így gondolta, és bár ő a vezetés szükségességére hivatkozott, illetve arra, hogy ezek után nem meri rám bízni a gyerekeket az autóban, én tudtam, hogy nem ezzel van a probléma. Szerinte egy idő után megtaláltam volna a hangot velük, én viszont láttam, amit láttam. Egyedül férfiak voltak képesek bármiféle tisztelettudó hangnemet kiváltani ezekből a gyerekekből, és ez nem véletlen. Nemcsak velem, hanem minden más családtagjukkal, és leginkább az anyjukkal is úgy beszélnek, mint egy darab szarral, olyan ordenáré stílusban, amely döbbenetes számomra (az pedig, hogy ezt elviselik tőlük, még inkább). Persze aki – szóban szintén tiltott, de a betartatásban teljesen következetlen módon mégis lehetővé tett - Kardashian valóságshow-n nő fel, az bizony ilyen attitűddel fog viszonyulni az embertársaihoz. (Én olyan mértékű agyrohasztást, mint az ebből meghallgatott 10 perc alatt, még nem éltem.) És ha hagyják is nekik, akkor egy au-pair vajmi kevéssé fog tudni ezen változtatni. Egyszerűen nem áll módjában.

Megbeszéltük tehát a családdal, hogy mivel hétvégén költöznek egy átmeneti házba Wandsworth-be, és mert egy hét a felmondás, addig még maradok, aztán keddig remélhetőleg találok másik családot, és ők is másik segítőt. A családkeresést gyorsan revideáltam, mert valójában egészen mást szeretnék csinálni, és mivel egy nagyon kedves barátommal sikerült megbeszélnem, hogy eljöjjek hozzájuk, amíg találok munkát, több körös vajúdás után az au-pairséget kihúztam a lehetséges munkakörök listájáról. A két napos kiköltözést és a szintén üres, festés utáni koszban úszó, átmeneti házba történő beköltözést – utóbbit szombat-vasárnap – persze még levezényeltem, hogy biztosan jól megdolgozzak az utolsó heti béremért, ám tegnap szerencsére el tudtam jönni egy három tüneményes gyerekkel felszerelkezett családhoz, akik egyelőre terápiásnak bizonyulnak számomra. Pedig van ám itt is akció, de amikor a másfél éves (!) kicsi is kiviszi a konyhába a körtecsutkát anyának, miután végzett az evéssel a nappaliban, na akkor tudom, hogy nem én vagyok az alkalmatlan.

Az itt, Kensal Rise-ban töltött egy nap alatt sikerült egy kisboltban tett látogatás során máris egy kávézói munkaajánlatot kapnom, ami óriási, mivel ilyen mindig másokkal szokott történni, és most végre-valahára én vagyok az a „mások”. E. persze kapacitál a pihenésre, nagyon-nagyon kedves, és ma közölte, hogy már évek óta várja, hogy megkeressem azzal, hogy eljönnék hozzájuk pár hétre, amíg találok munkát itt Londonban. Nos, eljött a pillanat, végül így alakult. Az elmúlt héten pedig már egy ismerősétől is kaptam munkakeresési tanácsokat – akiről mellesleg kiderült, hogy egy tanárnál tanultunk lindy hopot :) -, illetve egy potenciális szeptemberi egyhetes gyerekfelügyeletet le is szerveztek nekem, amelyhez vasárnap megyek megbeszélésre, ezért most kicsit bizakodóbb vagyok.

Bár nagyon komoly trauma ért, az azóta történtek hatására kezd újra kinyílni a lelkem és az elmém, kezdem újra merni akarni az igazi céljaimat, így végképp és kíméletlenül leszámoltam minden félmegoldással, csak azt tartom szem előtt, hogy mit szeretnék valóban csinálni, és kizárólag olyan állásokra jelentkezem, amelyek ezt a célt szolgálják. Ma este kb. 25-öt találtam, úgyhogy holnaptól önéletrajzírás és –küldés, és hagyom, hogy megtörténjenek a csodák. Kicsit másképp alakul majd így a történet, mint gondoltam, de remélhetőleg nem kell bánnom. Nem is beszélve arról, hogy ha ez így folytatódik tovább, lassan egész Londont úgy fogom ismerni, mint a tenyeremet :).

A gyerekek iránti lelkesedésre buzdítóknak pedig üzenem, hogy értem én, és hogy én sem gondoltam soha másként, a diagram a helyzet abszurditását volt hivatott szemléltetni, és természetesen nem fog ilyesmi eltántorítani a saját életemtől, hiszen rengeteget dolgoztam már éppen az ellenkezőjéért.

A jövőben ismét vidám és képes posztokkal kívánok jelentkezni - rajta vagyok e nemes cél megvalósításán.